Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Otthonról itthonra

2018. december 28. 13:11 - juditvagyok

Csak ez a szakadék ne lenne ilyenkor! Mások, ti hogy hidaljátok át? Persze tudom, mások amiatt vannak kiakadva, mert nem jó a családdal, és sokan az ünnepeket sem szeretik emiatt, mert csak egy csomó konfliktusnak adnak otthont, de nálam nem így van – szerencsére. Én minden hónapban várom, hogy találkozzunk, és minden alkalommal annyira fáj a búcsúzás környéke, mintha legalább külföldre mennék vagy sok időre lennénk távol egymástól. Pedig mi minden nap beszélünk egymással, tudjuk, mi van a másikkal, épp hízott-e vagy fogyott, jó kedve van-e vagy nem, jó-e a munkahelyen vagy kevésbé, jól van-e a párja vagy nem annyira. Minden hónapban, de van, hogy három hetente találkozunk és nem is lakunk olyan messze egymástól. Mégis, kiürülök teljesen ilyenkor és túl sok időbe tart, míg újra megtelek mindenfélével, ami jó, ami feltölt, ami egyik napról a másikra átlendít.

Itt ez a gyerek, aki óriási szeretetben és figyelemben nő fel, tölti mindennapjait. Ő tölt fel engem, ez nem is kérdés, szép lassan ilyenkor megint én leszek az elsődleges és legfontosabb gondozója, mert bizony az volt, hogy nagyon mamás volt otthon, ha mama kiment a szobából, megállt az ajtó sarkánál és kiabált, néha sírt utána. Bújt oda hozzá, magyarázott neki, tőle kapta az ételt, ő fürdette, ő tette tisztába, én csak asszisztáltam. Papához is ment, neki is mondta a magáét, bár vele kicsit távolságtartóbban kacérkodott, papa úgy ellágyult tőle, mint amire nem is emlékszem gyerekkoromból. Úgy tűnik, nemcsak az anyukák változnak meg nagymamává váláskor, hanem az apukák is nagypapává váláskor, de úgy igazán.

Sok segítséget kaptam, nem kellett főznöm, takarítanom, emelgetnem, tisztába tennem, tényleg, mintha lenne egy aupairünk, már látom, nem is olyan nagy hülyeség, feltéve, ha az anyuka is állandóan ott van, és megfigyelheti a gyereket, mert például az elmúlt másfél hétben teljesen átalakult Tádé „beszéde”, egész komoly hangsorokat mond már, szótagokból is egyre különbözőket, nemcsak az a nyeffegés van, ami volt. Egyre közelebb kerülünk a beszédhez! És a hisztijeit is könnyebb több embernek kezelni, sokkal könnyebben eltereljük a figyelmét. De nem kérdés, ahogy a védőnő is mondta, elkezdődött a dackorszak, és ha valami nem úgy van, ahogy a gyerek szeretné, akkor bizony kapjuk a műsort. De meg kell tanítani rá, ki a főnök – hát és ez bizony marha nehéz. Úgy látom, az én gyerekemnek nagyon nagy akarata van, nekem ehhez alkalmazkodnom kell, el kell fogadnom, különben a későbbiekben meg fogjuk őrjíteni egymást. Amennyire lehet és ésszerű marad, én engedek neki – ha nincs nagy tétje. Nem akarom azonban azt sem, hogy mindig neki legyen igaza, mert meg kell tanulnunk, hogy bizony, ha anyu és apu azt mondja, nem szabad, akkor nem szabad. Próbálom én terelgetni és alternatívákat mutatni neki, hogy nézd, ezt csináljuk másképp, de a tiltást akkor is meg kell értenie. És az utasításokat is, és bizony mivel még egy kis tökmag, nem sétálhat az utcán kézfogás nélkül. Marha nehéz!

Tessék, nagyrészt vissza is ugrottam az anyukaszerepbe és a saját mindennapjaimba. Azon agyalok, mit hogy kéne, hogy jó legyen. Kicsit a játékokat és át kell rendezni, a karácsonyi ajándékoknak helyet találni, kipróbálni őket és játszani velük. A ruhácskákat is át kell nézni, mert azok közt is van már kicsi és csak a helyet foglalják. A körmét is le kell vágni, mert az altatásnál bizony nem mindegy, mekkora körmökkel karmol. Mindjárt az uzsonnát is el kell készíteni és a hűtőt is feltölteni, kiteregetni, vasalni és így tovább. Vissza a mindennapokba, gyerekből anyává és feleséggé, háziasszonnyá, otthonról itthonra.

 

Szólj hozzá!

Ünnepek, ünnepek

2018. december 27. 08:29 - juditvagyok

Nálunk a karácsony három (négy) napos, mert ma van apukám születésnapja, és ilyenkor összegyűlünk. Jönnek húgomék is, akikkel legutóbb születésnapomon (másfél hete) találkoztam, meg mi is itthon vagyunk. Tádénak egy mennyország az itthonlét, négy felnőtt lesi minden óhaját, játszik vele, eteti, segíti a pihenését, mamáék tele vannak játékkal, süteménnyel, karácsonyi fényekkel. 

Jó ilyenkor itthon, fontos a családi együttlét. Régen, mikor még nem volt Tádé, játszani is tudtunk, társasoztunk, most már ez sajnos kimarad, nekem nagyon hiányzik. Bár a Jézuskától kaptam egy Fedőnevek négyszemközt nevű társasjátékot, amivel majd Tamással tudunk majd játszani, remélem, még idén lesz rá lehetőségünk, hogy kipróbáljuk, mert a 9 oldalas leírás alapján jónak tűnik. Megkaptam a Különös könyvtárat is, amit tegnap gyorsan el is olvastam, igazi Murakami-hangulat, egy rövid mese felnőtteknek, játékos, meglepő és meghökkentő illusztrációkkal. 

Van mézesbéles is, ami gyerekkorom óta a kedvenc süteményem, villódzó karácsonyi fények, mi kell még? Tádé rosszalkodik, csak egy díszt szedett le, de épp nagyon meggondolatlan cselekedeteket hajt végre anyukám szerint. 

Tegnap olvastam egy cikket a díványon arról, hogy az anyuka szempontjából az a jó, ha nincs nagy időkülönbség a két terhesség között. Valahogy felidéződött bennem az első pár nap a kórházban, amikor megszületett Tádé, és mennyit sírt, de mennyit, és én nem tudtam, hogy azért sír, mert éhes, nem segített senki, csak ijesztgettek, hogy ne adjak neki tápszert, mert csak elromlik tőle. Dehát tejem meg nem volt. Mindegy is, csak eszembe jutott az az esetlenségem, ügyetlenségem, rutintalanságom, ami az első napokban volt, most már bezzeg tudnám, hogy enni akar, és le is szarnám, hogy nincs tejem, csak egyen és nyugalomban legyen. Mert már majdnem mindent értek, amit mond, amit kommunikál, amit szeretne. Néha félremegyünk ugyan, de másfél év alatt szépen megtanultuk egymást megszólítani és segíteni. Fura dolog ez a szavak nélküli kommunikáció. 

Szóval Tádé most rendetlenkedik, ahogy kell neki, egyre új dolgokat csinál és próbál, mi meg most családi körben óbégatunk körülötte, hogy jajj de ügyes vagy, Tádéka, nézzed már, milyen ügyes, mit csinál, jajj de ügyes. Mert értjük mindannyian.

Soha rosszabbat!

Szólj hozzá!

Karácsonyváró egy (majdnem) grinccsel és egy másfél évessel

2018. december 24. 07:44 - juditvagyok

A nagy kényelmeskedésben úgy alakult, hogy mára sok dolgom lesz. Szeretném, ha jól éreznénk magunkat, de a fejemben élő, közel tökéletes karácsonyt is szeretném megvalósítani. Hogy miért a de? Mert itt egy másfél éves gyerek, a világ legnagyobb főnöke, meg itt a férjem, akiben épp csak annyi karácsonyi tűz lobog, amit én nagy nehezen 3 év alatt beleplántáltam – nem egy nagy ünneplős típus. Persze ajándékot szeret kapni, de elárulok egy titkot: idén mindent én vettem magamnak és még én is csomagoltam be az ajándékaimat. Ha nem lenne a gyerek, meg a neki szánt ajándékozás, nem is maradna semmi varázsa az egymás felköszöntésének. Ugyan minden vasárnap meggyújtottuk az adventi koszorún a gyertyákat, volt, hogy hétköznapokon is, mégis, nem volt az igazi, mert csak én vártam. A fiam elfújni szerette rajta a gyertya lángját, a férjem meg fényképezni, az, hogy kicsit elmerüljünk és lélekben is készüljünk az ünnepekre, zenét hallgatva esetleg, csak nekem volt fontos. Nem baj végül, hagyták, hogy egy kicsit elmélázzak, de annyira örültem volna, ha a férjemmel közösen várjuk úgy igazán ezt a ma estét és az elkövetkezendő két napot. Persze lehet, hogy én pörgöm túl egy kicsit.

Ma ebédre egy egyszerű borsólevest fogok készíteni. Akármilyen fura, mi még sose adtunk levest a másfél éves fiamnak, úgyhogy ma lesz az első nap, hogy levest eszik. Valahogy mi nem vagyunk levesesek, Tádénak a lehetősége se volt meg eddig arra, hogy leveses legyen. Aztán még a lépcsőházat is rendbe kell tennem, magunkat is fel kell kívülről is készíteni az ünnepre, szép ruhákat előkészíteni, utolsót porszívózni. Lehozni a padlásról a műfenyőt (életünk vására volt, hogy 3 éve megvettük, ennél kényelmesebb megoldás NINCS), a díszeket, feldísziteni a fát. Elkészíteni a vacsorát, ami wellington bélszín lesz – ezen lesz mit elrontani, úgyhogy IZGULOK, sikerül-e, mert nem nagyon van b terv, hacsak be nem állítunk anyósomékhoz egy kis szentestei maradékért.

Persze az egészet magamnak csinálom – még. De szeretném, ha Tádé szép lassan belevonódna, idén még csak a gyertyaláng elfújásával koszorúzott, de ki tudja, jövőre talán már a karácsonyi zenéket is szeretni fogja, este talán már a csillagszóró is tetszeni fog neki. Szülőként izgatott vagyok, hogy jó ajándékot választottunk-e neki, mert hajlamosak vagyunk mindig kicsit korban felé lőni annak, ami jó neki, de valahogy úgy képzelem, tetszeni fognak neki a fasínek és a mágnessel összeilleszthető favonatkák. Ha nem, legalább a férjem játszik egy jót, ő meg majd a nagynéniktől, nagybácsiktól, nagyszülőktől kapott játékokkal lesz el.

Már nagyon vártalak, karácsony! Megpróbállak nem túlzott elvárásokkal beengedni idén, hanem ahogy lesz, úgy lesz alapon, de azért az esti filmet én akarom választani, mert ha Tamáson múlik, háborús filmet nézünk szenteste. Én leszek ma a főnök, de úgy akarok az lenni, hogy a fiúknak is jó legyen, hogy ők is rákapjanak a karácsony ízére, és minden évre egyre jobban várják ne csak az ajándékozást, hanem az egész ünnepet is.

 

Szólj hozzá!

Nagy évösszegzés, avagy ilyen volt számomra 2018

2018. december 23. 07:15 - juditvagyok

Nagy évértékelő

 

Még sosem csináltam ilyet, de mikor máskor kéne elkezdeni, mikor az ember már majdnem egy éve blogol? Pláne, hogy 5-kor keltünk, még csak negyed 7, Tádé cuki, Tamás alszik. Belevágok.

JANUÁR: Pár perce még nem gondoltam, milyen nehéz lesz felidézni, mi volt nem is egészen egy éve. Túljutottunk az ünnepeken, fogyni akartam. Észre se vettük, ahogy szép lassan elindul 2018, mivel a gyerek mellett eléggé minden nap ugyanolyan. Elkezdett kúszni, mászni, felült már ilyenkor, etetőszékből evett, próbálgattuk az új ízeket, elég nagy sikerrel.

FEBRUÁR:  Februárban döntöttem úgy, hogy újrakezdem a blogolást. 3 éves évfordulónk volt a férjemmel, születésnapja is volt, 3 óránként etettünk, 2 óránként altattunk (jesszus, de rég volt!), elkezdtük várni a tavaszt, szerveztük a márciusi utazást.

MÁRCIUS: Elutaztunk gyerekkorom emblematikus nyaralóhelyszínére, Parádsasvárra, március 15-én a Kékesen voltunk hóesésben, de eljutottunk Egerbe is esőzésben, feljutottunk a csillagvizsgálóba is, életem legjobb rántotthúsos szendvicsét ettem meg a zuhogó esőben Egerben az autónkban. Jókat nevettünk, szép helyeket láttunk, gyönyörű szállásunk volt. Nagyon jó kirándulás volt. Kitaláltam, hogy egy program szerint rendben tartom a lakást, aminek a nagy részét azóta elhagytam, mert a gyerek mellett már nem (úgy) fér bele. Előjött a lumbágóm, nem jött ki hozzám a mentő, anyu feljött segíteni, abbahagytam a terápiára járást.

ÁPRILIS: Megvettük a második babakocsink, ami a gyerekes lét egyik legjobb döntésének bizonyult. Voltam húgommal pecséttervező workshopon, amit úgy élveztem, mint egy kisgyerek. De volt más kézművesség is: belevágtam a varrásba, amire azóta sajnos kicsit kevesebb időm van, pedig olyan szívesen csinálnám. Egyre több energiám és időm volt, így úgy döntöttem, visszamegyek dolgozni. Még áprilisban eldöntöttük, hogy mehet, így alig vártam, hogy a hivatalos út után végre újra belevághassak a szövegírásba. Áprilisban voltunk először kettesben Tádéval Pesten, bkv meg minden, nagyon izgultam előtte, de végül sikeres volt az akció. Azóta is izgulok, ha ketten megyünk, de merem csinálni és jól szokott elsülni.

MÁJUS: Májusban sokat volt itthon Tamás, elterveztünk egy hetet: itthoni nyaralás, aminek az volt a célja, hogy ne csak úgy elfolyjanak a napok, hanem minden napnak legyen értelme és valami plusz hozadéka. Voltunk a Dunakanyarban, lángosoztunk, Tádé életében először lovon is ült. Májusban már elkezdtük a játszóterezést is, ami a nyár egyik legjobb dolgává nőtte ki magát. Elhatároztuk, hogy elmegyünk Szlovéniába nyaralni.

JÚNIUS: Juhú, Tádé 1 éves! Hosszas érzelmi hullámvasút után eléekezett a születésnap. Emlékszem rá, mennyire megviselt az érzelmi készülődés – azóta sem viselt meg semmi annyira érzelmileg. Felidézni a szülést és az az előtti napokat, a kettesben létet, a családdá válást, akkora sokk. Tádé megtanult már ekkorra rég felállni, kapaszkodva járt, ritkábban aludt (de még mindig az erkélyen), egyre több foga lett, mindent megevett, amit csal adtunk neki. Belevágtam Murakami Haruki életművébe, ami egyértelműen az év intellektuális élménye volt számomra.

JÚLIUS: Újra elkezdtem dolgozni, ráadásul úgy alakult, hogy egyből két helyre dolgoztam be – és dolgozok be azóta is. Tamás felmondott, elkezdődött a hosszú, közös nyár, ami a munkakeresés stresszét leszámítva csodálatos volt. Elmentünk Szlovéniába a tengerpartra nyaralni – Tádé itt tanult meg járni. Szuper volt, vittük anyut is, Tádé imádta a vizet, összebarátkozott egy nagyfiúval, jókat ettünk, ittunk, szépeket sétáltunk.

AUGUSZTUS: A Káli-medencébe mentünk nyaralni, ami szenzációs volt. Gyönyörű hely, szép szállás, saját medence, jó kajálások, szép városok, Tádénak villámhasmenés, de jó volt nagyon. Tádé elkezdett folyamatosan mozogni, egyre nehezebb volt nyugton tartani – azóta már fel is adtam ezt a kis idillre vonatkozó vágyam. Tamással házassági évfordulóztunk, 2 éve volt, hogy egybe keltünk. Voltak érzelmi mélypontok és magaslatok, szomorúság a nyár vége miatt, sok játszóterezés és séta. Szép lassan feljött pár kiló, amitól azóta sem sikerült megszabadulnom.

SZEPTEMBER: Tamás újra dolgozik, egy szomszéd településen lévő cégnél, így jóval többet tudunk együtt lenni.  Ezzel együtt mégis keveset vagyunk együtt, főleg egy ilyen élménydús nyár után. Tádéval egyre nehezebbek a napok, a gyerek egyre elevenebb, a karám már régóta nem segít semmit. Elkezdtem bent altatni, ami siker, de az altatás azóta is nehéz. Érzelmi hullámvasutak, önostorozó kérdések, sírás a távolságok miatt, szóval elkezdődik az őszi melankólia. Persze vannak jobb passzok, de alapvetően ez az ősz kicsit borongósra sikerült. Tádé 15 hónapos lett, az idő repül.

OKTÓBER: Az idő gyönyörű, szép hosszú őszünk volt, így sokat játszótereztünk, ami azóta is nagyon hiányzik. Jó volt anyukákkal beszélgetni és elnézni, hogy a gyerekek hogy játszanak. Volt derkfáját az évben már sokadjára, két éve tudtam meg, hogy Tádéval terhes vagyok és ekkor tudtam meg azt is, hogy újra teherbe estem. Elkezdődött a készülődés és a várokozás és a hormonális ugrándozások. Egyszer fent, egyszer lent. Örülök neki, hogy ott lakunk, ahol, Tádé elkezdett mesét nézni. Névnapoztunk, ünnepeltük Tádét.

NOVEMBER: Rögtön a hónap elején rossz hír, elment a baba. Nagyon nehéz napok voltak, de szerencsére és a családi kör támogatásának hála hamar túllettem rajta. Igaz, a mai napig rosszul esik, hogy velünk ilyen történt, de inkább már előre nézek és nem hátra. Történnek dolgok is, Tádé elkezdett hisztizni és megérkezik a Ringa hordozónk is, amivel új távlatok nyíltak meg előttünk. A 17 hónapos Tádétól el vagyok ájulva, olyan ügyes.

DECEMBER: Elkezdtük az ünnepi készülődést. Mintha nem idén lett volna november, olyan messzi a vetélés emléke. Fura dolog az emlékezet. Szülinapom van, 33 lettem, Tádé pedig másfél éves. Ügyes, okos, jókat játszik, engem azonban egyre jobban megvisel a bezártság és az egyedüllét. Érzelmileg inkább fent, mint lent, sokat segít az advent.

Hihetetlen gyorsan repül az idő. Tádé másfél éves lett, a blogomon több mint 150 bejegyzés van, Tamás a 3. helyen dolgozik idén. Én is dolgozom és itthon is helyt állok. Tádé megtanult járni, remekül koordinálja a mozdulatait, világot lát, barátkozik, duplózik pogácsát lop. Nehéz lenne kiemelni, mi volt a legjobb az évben, de talán az, hogy Tádé ilyen szépen fejlődik és hogy még ha nem is a szerencse hozta, de hogy ilyen sokat voltunk együtt. A legrosszabb az, amikor elbizonytalanodom magamban és az egyedüllét és láthatatlanság elfogadása, megélése.

Jövőre szeretnék végre fogyni, szeretném, ha összejönne a tesóprojekt, várom, hogy Tádé beszéljen. Szeretnék kicsit utazni, minél többet lenni a családdal és minél kiegyensúlyozottabban vinni a hátamon a mindennapokat. Barátkozni, nyitni és – ami idén már elég jól összejött amúgy – minél kevesebbet puffogni. 2019, sok szépet hozz nekem!

Szólj hozzá!

Csend és nyugalom

2018. december 22. 15:04 - juditvagyok

Alig várom 24-ét, főleg, hogy már mindennel kész vagyok, ennél csak rumlisabb lesz a lakás, meg persze díszesebb. Tamás már tagnap itthonról dolgozott, így elkezdődött a családi idő. Tádé az utóbbi napokban jó mint a kisangyal, leszámítva a szokásos alvást: hiába altatom el, hamar felkel és nyugtalanul alszik, így éjjel én is alig aludtam, bár jó dolgom volt, mert hajnali fél 6-kor az apja kelt fel vele. De a napközbeni alvások is lerövidültek, hát hogy fogom így elolvasni még idén a Köddé vált elefántot?

Ma délelőtt a fiúk Tamás szüleinél voltak, hogy háborítatlanul ki tudjak takarítani, még növényleveleket is tudtam portalanítani, sok zenét hallgattam, kivételesen nem karácsonyit, és mire hazaértek, már az ebéd is elő volt készítve. Innentől kezdve egész karácsonyig mindenkinek morzsátlanul és kosztalanul kell ennie, különben dühbe gurulok, kiborulok és sírva fakadok, hogy hát ezért takarítottam én MÁSFÉL ÓRÁN keresztül? Igen, a kis lakás előnye, hogy hamar megvagyok a takarításával, még sincs soha kedvem hozzá. Ma volt. Szerencsére.

És ezzel tényleg meg is vagyok a készülődéssel és előkészületekkel. Bevásároltunk, az ajándékokat becsomagoltam, még talán vasalni fogok és a karácsonyi díszeket és a fát kell lehozni a padlásról, és a szentestei vacsorát el kell készíteni, de ezekkel ráérünk még. Mivel Tamás már vagy két hónapja nem eszik cukrot és legyünk őszinték, az én vonalaimnak se tesz jót három háztartás süteményes felhozatala, így én nem sütök se bejglit, se semmi édeset, csak egy kis pogácsát (persze ezt sem kéne, ha őszinte akarok lenni), a már bevált kis receptemet, épp sül. Aztán itt ülök törökülésben a kanapén, mint mindig, ha blogbejegyzést írok és várom, hogy telejen az idő. Unom magam kicsit, ez van.

Jó lenne valahova elmenni, ha nem esne az eső és nem sötétedne ilyen korán. Kicsit nézelődni, hóban sétálni, vagy csak valami cukrosat sütni, ajándékokat csomagolni, de hát így jár az, aki dagadt meg aki túl hamar elintéz mindent. Várom már, hogy Tádé nagyobb legyen, és ilyen csendes délutánokon társasjátékozzunk egyet vagy könnyebb legyen kimozdulni, vagy beszélgessen velem, verset mondjon, filmet nézzen velünk, valami jó szirupos karácsonyit. A héten nagyon sokat fantáziáltam róla, milyen lesz majd, ha beszél, és igazából elképzelni sem tudom. De annyira mondja, annyira kommunikál, hogy biztos lelkesen fog majd beszélni is – meg jó sokat. Voltunk a héten egyébként a Tropicariumban, amihez még valószínűleg kicsi, de mivel kevesen voltak, így szabadon tudott azt csinálni, amit szeretett volna: szaladni, elszökni. Tehát jól érezte magát, és én is láttam végre ráját meg cápát is. Voltunk másfél éves kontrollon is, ahol kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben van, a beszédfejlődéssel is és az alvással is.

Ennél nagyobb nyugalomban tehát nem telhetne az ünnepi készülődés, mégis úgy érzem, hiányzik valami, valami nyüzsgés, pörgés, sokadalom, vendégeskedés, nézelődés, ilyesmi, amiből persze lesz részünk pár nap múlva, de én például már kóstolnám ma anyu mézesbélesét vagy ülnék az autóban útban hazafelé.

 

Szólj hozzá!

Már csak párat kell aludni karácsonyig

2018. december 19. 19:47 - juditvagyok

Ma becsomagoltam az összes karácsonyi ajándékot, közben meggyújtottam az adventi koszorún a három gyertyát, és számoltam, hogy már csak ötöt kell aludni szentestéig. A fiam ajándékával kezdtem a csomagolást, mert az a legfontosabb, akkor is, ha ő még erre nem fog emlékezni. Majd szépen letépi és kipróbáljuk a kisvonatot, a síneket, összeillesztjük őket meg a mágnesekkel megjáratjuk a vonatokat. Nem kap sok ajándékot, mert elhatároztuk, hogy nincs ajándékhalmozás. Nemcsak azért, mert még úgysem fogja fel, hogy ez karácsonyi ajándék, hanem mert nem akarjuk rászoktatni majd a sok és mindenáron ajándékra. Úgyhogy tőlünk egy kisvonatkészletet kap sínkekkel, meg egy plüss játékot, egyik sem volt túl drága, de nem is ez a lényeg. Azt is elterveztem, mit fogunk majd enni, az ő kosztja még kicsit kérdéses, de az biztos, hogy édesburgonyapürét fog kapni, mert az az egyik kedvence.

Nekem kellemes emlék a karácsony. Nem emlékszem rá, hogy milyen volt, mikor még nem tudtam, hogy a szüleimtől kapom az ajándékot. Nem azért, mert olyan hamar szembesítettek vele, hanem mert elvük volt, hogy nem hazudnak: ha már rájövök, hogy a csodát ők teremtik, minek a mese. Sokat gondolkoztam ezen, hogy vajon hogy jöttem rá, nem emlékszem erre sem. Arra emlékszem, hogy egy idő után én is akartam adni, hogy éreztem, hogy ajándékozás van, nemcsak kapás, hanem adás is, és én is akartam adni nekik valamit karácsonykor is. Borítékba tettem a féltett kincseket: milka csokis papírt például, meg ilyesmiket. A mai napig megvan. Tehát jó ajándék volt.

Arra sem emlékszem egyébként, hogy milyen volt a karácsony, mielőtt húgom megszületett volna. Pedig már 6 éves voltam az első közös karácsonyunkkor. Nálunk úgy volt, hogy délután szépen feldíszítettük a fát. Ekkorra már kész volt a vacsora, amit inkább apu készít: egészben sült karaj majonézes salátákkal, babsalátával, svéd gombával (talán, erre most nem vennék mérget). Aztán szépen felöltöztünk ünneplőbe, feltettünk egy karácsonyi bakelitet és szép sorban kivittük a fa alá a meglepetéseket. Ágival mi ketten, aztán anyu és végül apu, aki fogta a kis fehér csengőt és csöngetett: megjött a Jézuska. Addig mi bent vártunk a szobában, és a hangra kimentünk. Szétosztottuk az ajándékokat, kibontottuk, örültünk. Aztán jött a vacsora és a családi játék, ami közben persze volt, hogy összevesztünk, főleg, mikor mi már (vagyis én) elkezdtünk kamaszodni. Sokat játszottunk a Varázsfazékkal, amit egyébként pont azon a karácsonyon kaptam, ami Ágika első ünnepe volt. Ő egy plüss disznót kapott akkor, erre is emlékszem. De sokszor römiztünk vagy az épp frissen kapott játékkal játszottunk.

Jó volt. Mindig volt mézes béles nekem, zserbó apunak, holdacska Áginak. Volt bejgli, tepertős pogácsa. De nem is múlt idő, mert ha jól tudom, anyu már készül velük, vár minket haza a süteményekkel.

Próbáltam keresni zenéket a minap, olyan feldolgozásokat, karácsonyi dalokat, pásztordalokat, amik ismerősek gyerekkoromból. Nem találtam. Pedig szívesen adnék belőle a fiamnak. A férjemben nincs ilyen karácsonyi vágy, mint bennem, neki semmilyen ünnep nem különleges. Van ilyen. Én azonban várom nagyon és igyekszem, hogy nekünk is meglegyenek majd a saját hagyományaink, amiket a gyerekeink ismernek, amik megtartják őket évről évre szeretetben és várakozásban, és amiket tudnak majd magukkal vinni és építkezni rá.

Boldog a készülődés, lesz csillagszóró, fények, dalok, és ragaszkodom hozzá, hogy a férjem 24-én vacsora után társasjátékozzon velem egy jót. 

 

Szólj hozzá!

Másfél éves boldogság

2018. december 18. 14:22 - juditvagyok

Ahogy elnézem a fiam, egyre többször fogalmazódik meg bennem, hogy ő nem csupán a fiam, nem csak hozzám (hozzánk) képest létezik, hanem önállóan, saját magaként. Elmerülten játszik, egyre többször. Nézelődik, szórakozik, matat, pakol, mintha dolga lenne, van is, nézelődni, matatni, pakolni. Ismerkedni a dolgokkal, huncutkodni velünk. DUPLOtornyot épít, Tropicariumban szaladgál, növeszti a haját (végre elkezdett nőni), kardigánban hesszel itthon, arcokat vág, játszik a mimikájával, a fakanalával, dobozokba pakol, majd egyikből a másikba önti a tartalmat, hozza a kis kockáit, hogy kóstoljam meg, mit főzött belőlük.

De leginkább a tekintete az, amin látom, hogy ő már ő, nehéz ezt megfogalmazni, de biztos tudjátok, mire gondolok. Hasonlít, elles, utánoz, én öltöztetem, én etetem, én látom el, mégis, ott van ő, maga, az egyre nyíló személyisége, akarata, próbálkozásai. Amik függetlenek attól, hogy a fiamként definiáljam. Már látszik, mekkora természete lesz, sőt ez már nem jövő idő, a jövő idő majd csak az újabb akadályokat hozza, hanem van neki, óriási természete, az.

Mit össze nem vihorászott az előbb, miközben a hasamon lovagolt és élvezte, hogy nevetek rajta! Ez már kész incselkedés, kérem szépen! És mikor ebéd közben kiveszi a villát a kezemből és meg akar etetni vele? És én ne érzékenyüljek el? Nem úgy van az.

Csak ne lenne ilyen eleven és ne próbálna meg mindenre felmászni. Ne tudná kitalálni, hogy ha a kisszéket odatolja a pelenkázó elé, akkor ha feláll rá, fel tud kapaszkodni a pelenkázóra. Na ezeket kihagyhatnánk. A szék arra való, amire most használja, leülni rá és közben egy könyvet lapozgatva „olvasni” rajta. Erre használhatod, kisfiam. Szenzációs (vagy).

Most a legjobb neki, egészen addig, amíg nem lesz neki is egy kisgyereke. Aztán meg unokája. Mert most fedezi fel a világot, a legtöbb dolgot hagyjuk neki, hadd csinálja, még csak tanulja  a szabályokat, még nincs teljesen lekorlátozva, nem merülnek fel benne direkt rossz dolgok, csak a kíváncsiság hajtja. Őszintén örül az örömnek, nem láttam még ilyen boldog fürdést, megfontolt evést, elmélyült könyvnézegetést, nyugodt alvást (na nem elalvást), boldog toronyépítést. Még annak is örül, hogy hangja van a cipője talpának. Két kézzel magyaráz, milyen érdekes, hogy ez a gesztikulációs készség hamarabb kialakul a beszédnél. Meg a mimika. Hihetetlen jó ám ezeket megfigyelni, most például egész testével azt magyarázza már, hogy menjünk ki a szobájából. Nem hisztizik (még), de nagyon vehemensen mondja, hogy neki márpedig a másik szobában van dolga. És én értem. Sose fog megtanulni beszélni, ha ennyire egyértelműen ki tudja magát fejezni.

Na szóval itt ülök ma délután, holnap lesz másfél éves, és el vagyok képedve rajta, hogy milyen ügyes és boldog nagyfiam van, már ujjbábokat húz a kis ujjaira, mert mindig talál valamit, ami leköti, bárcsak így maradna, bárcsak játszva létezhetne minél több ideig. Olyan jó látni, hogy még nincs elrontva körülötte semmi. Vagy ez nagyképűség? Nem, tényleg azt hiszem, hogy jó neki nagyon.

Szólj hozzá!

Az együtt töltött idő ajándéka

2018. december 16. 20:34 - juditvagyok

Holnap lesz a születésnapom, 33 éves leszek. Ahogy már írtam, nem sok, tudom, legalábbis nem annyira, de azért hogy már 10 éve is bőven felnőtt voltam, na azért egy kicsit sok. Múlt héten beszélgettünk róla anyósomékkal, hogy ő ilyen idősen utazott ki a két gyerekével Brazíliába apósom után egy Balaton melletti apró kis településről. El se tudom képzelni, hogy vágnék bele egy ekkora kalandba, de az már rég kiderült számomra, hogy nemhogy kalandvágyó nem vagyok, de inkább kicsit gyáva, már ha nem reklamálni kell.

Anyukámnak ilyen idősen én már iskolás voltam, meg megvolt Ágika is. Nagymamának ilyen idősen már 13 éves nagylánya volt. A barátnőim is már előrébb tartanak az anyaságban mint én, már ha ebben lehet előrébb vagy hátrébb tartani. A fiam két napra rá lesz másfél éves. Ma néztünk Tamásról másfél éves fotókat, összevetettük, kire hasonlít, és – Tamás, most ne figyelj – szerintem rám kicsit jobban. De csak egy egész kicsit. Ha mást nem, ennyit azért már elértem.

Szóval 33 leszek, igazából nem nagy dolog, nem nagy szám. Pont annyira jó, hogy már áttevődtek a hangsúlyok. Hogy mi a fontos, mi a jó, minek örüljek. Minek szomorkodjak? Hacsak egy dolgon nem, a család távolságán. De inkább örülni kell: mert ma összegyűltünk. Itt volt anyu, apu, tesóm és a vőlegénye, meg mi hárman, együtt töltöttük a nap nagy részét még így karácsony előtt egy héttel. Nagyon készültem rá, már vagy egy hónapja kitaláltam, hogy de jó lesz így összegyűlni, elhívtam őket és ők jöttek. Sütöttem, főztem, igyekeztem mindenkire jót, a húsevőknek jó húst, a vegetáriusnak finom zöldséget, a cukormentesnek jó tortát. Tádékámnak meg az új kedvencét, a pogácsát. Még most is kajaszag terjeng a lakásban. Holnapra csak 3 szelet torta maradt meg pár szem pogácsa, úgyhogy csak sikerült olyat készítenem, ami elfogyott. Volt szó régészetről, színtanról, karácsonyi menüről, fotózásról, Dél-Amerikáról, a DUPLOról, újságokról, mesefilmekről. Szuper ajándékokat kaptam: egy pihepuha köntöst és egy páros színtanácsadást, ahova húgommal fogok elmenni. Igazi tesós-csajos program lesz, és ki tudja, talán a végén nem állandóan feketében érzem majd magam a legnagyobb biztonságban, vagy kiderül, hogy a barna szemceruza nem is áll jól. Izgalmas, főleg, hogy idejét sem tudom, mikor foglalkoztam magammal  úgy igazán, szerintem még akkor, amikor az esküvőre készültem vagy amikor még randifázisban voltunk Tamással.

Giccses nagyon, de tényleg az együtt töltött idő a legjobb ajándék. És örülük neki, hogy nem csak mára kaptam, hanem későbbre is. Annak viszont nem, hogy elmúlt, hogy az egy hónapig várt nap eltelt, hogy a karácsony is ugyanígy el fog telni. A héten láttam egy videót arról, hogy egy madridi ügynökség csinált egy reklámot annak kapcsán, hogy mennyit nyomkodjuk a telefonunk. Egymáshoz közel álló emberpárokat kérdeztek meg, mennyi időre és milyen időnként szoktak találkozni, és ennek alapján kiszámolták, mennyi időt fognak még együtt tölteni. Az eredmény sokkoló volt. Aztán azt is kiszámolták, a telefonunkkal mennyi időt töltünk. És hogy bizony priorizálni kéne, mi a fontos. Hatásvadász volt, és ugye a telefont se csak scollozásra, hanem mondjuk videotelefonálásra is használjuk, de én is ki tudom számolni, hogy egy évben hányszor és mennyi időt találkozom a szüleimmel, de nem fogom csak azért se kiszámolni, mert még így is sokkal szerencsésebbek vagyunk azoknál, akik mondjuk más országban vagy még messzebb élnek egymástól. Inkább örülök, hogy ma nem sírtam azon, hogy mentek, hanem örültem annak, hogy jöttek.

Szólj hozzá!

Hogyan lesz az anyuka láthatatlan?

2018. december 13. 16:40 - juditvagyok

Hogyan kerülsz szép lassan perifériára, miután kiderült, hogy terhes vagy? Sőt már előtte, mert mikor eldöntöd, hogy babát szeretnél, jó esetben elkezded kicsit felkészíteni a szervezeted a nagyon fontos 9 hónapra, ha dohányzol, leszoksz róla, az alkoholfogyasztást is mellőzöd és ezekkel már ki is esel jó pár szocializációs lehetőségből – mert valahogy Magyarországon minden csapatépítés = ivás, és a baráti találkozók nagy része is az ivásról szól. Aztán terhesen pláne kimaradsz ezekből, nemcsak amiatt, mert nem ajánlott, és amúgy is, kinek van kedve józanul ittas emberek között lenni, hanem mert nem is kívánod az ilyen fajta társaságot, nem esik jól este kimaradni, elfáradsz hamarabb és beindul a fészekrakás vagy épp orvoshoz mész; elkezdesz egy új állatfajhoz tartozni, de még nem vagy az teljesen, azonban már a korábbi életednek is búcsút inthetsz.

A felszínes kapcsolataid már ekkor lekopnak, nemcsak azért, mert mindenki azt hiszi, hogy innentől kezdve csak a kismamaságról és gyermekáldásól lehet veled beszélni, hanem mert minek ápoljunk valamit, aminek úgyis mindjárt vége. A munkatársaid nagy része nem tud már veled miről beszélgetni, a terhességed nem érdekli őket, ami persze érhető.

Aztán elkezdik keresni az utódod. Ez azért fájni fog vagy fájt. Hisz az élet nélküled is megy tovább, rájössz, mennyire pótolható a munkád és a karaktered, amit a munkahelyeden képviselsz. Rájössz arra is, hogy milyen könnyen betanítható a munkád, és aztán szép lassan a hormonok is inkább hazaküldenek, közeledik a terminus, nem is tudsz mással foglalkozni, azzal vagy elfoglalva, hogy mindjárt anya leszel. A párod még elvisel, mert muszáj neki, a munkatársaid meg csak azért, mer már csak pár nap. Néha befut pár udvarias kérdés, de igazából már fél lábbal kint vagy onnan.

Aztán megszületik a baba, és végre anyává válsz. Megérkeztél oda, ahova 9 hónapig vagy még tovább készültél, ott tartod a gyerekedet az öledben, és telnek a napok, minden nap valami újat hoz, izgalmasat, szépet vagy épp nehezet. Észre sem veszed, de teljesen beszűkülsz, csak a gyerek megérkeztével tudsz foglalkozni. A férjed és a nagymamák azért segítenek, de igazából elkezdődött a társadalmi kitaszítottság, ami egészen a játszóteres kapcsolatok kialakításáig meglesz.

Újabb emberek kopnak le, mert nem tudnak a gyerekeddel mit kezdeni, nem tudnak és nem akarnak alkalmazkodni a megváltozott életritmusodhoz. A munkahelyedről befutott pár gratuláció és lájk, de igazából már szinte el is feledkeztek rólad. A megmaradt barátaiddal, de még a testvéreddel is nehezen tudsz időpontot egyeztetni egy-egy találkozóra, hisz akár tetszik, akár nem, a gyerek irányít. Hogy mikor eszik, mikor alszik, mikor egészséges, mikor kell tisztába tenni.

Elérkezik aztán a nap, amikor hirtelen rádöbbensz, hogy muszáj, hogy több felnőtt inger érjen, ki kell alakítani az új utakat vagy visszatérni a régire. Még ha eddig el sem tudtad képzelni, hogy visszamenj dolgozni, szép lassan érlelődik benned a gondolat: jó lenne valami felnőtteset csinálni. Tanulni valami újat vagy bedolgozni valahova, hisz olyan szépen kialakultak a mindennapok. Hobbikat alakítasz ki és alig várod, hogy a gyereked olyan idős legyen, hogy játszótérre vihesd.

Habár egyes szám második személybe írtam ezeket, lehet, hogy első személyben kellett volna. Lehet, hogy nem kéne általánosítanom, csak azt leírni, ami velem történt. Hát képzeld el akkor első személyben. Velem így történt. Visszamentem dolgozni, itthonról, négy órában. Pár meetingre is eljutottam, de igazából a vérkeringésbe nem kerültem vissza. A mikuláshúzáson nem vettem részt, az új kollégáknak csak a levelezésből ismerem a nevét. A barátnőimtől kilóméterek választanak el, marad a chatelés, a facebookon kapcsolattartás, a blogolás, amíg jó idő volt, a játszóterezés.

De perifériára kerültem és ez fáj valahol. Biztos lehetett volna másképp, több munkát beletennem, hogy ne így legyen. De nem tudtam, mert el voltam foglalva a készülődéssel aztán ezzel az új feladattal. Azt írtam, fáj, de inkább az lenne pontos, hogy nem esik jól és csalódtam is magamban. Azt hittem, nekem majd másképp megy, nem online anyuka leszek, hanem igyekszem eljárni, tartani a kapcsolatokat, bevinni a munkahelyre a gyerekemet, ahol örülnek nekem. Aztán ezt mégsem sikerült. Nem panaszképp, tényként. Annál hálásabb vagyok azért a pár barátért, aki maradt, és valahol az online térért is, ahol meg tudjuk oldani, hogy más-más városokból tudjuk tartani a kapcsolatot. Maradtak nem-anyuka barátnőim is, akik meg tudták oldani, hogy elfogadják, anya lettem és ezzel bizony kicsit változott az érdeklődési köröm és az elérhetőségem is. Hálás vagyok a játszótérét is, ahol egy nagyon jó nyarat és őszt tölthettem el, és megismerkedhettem hasonló cipőben járó anyukákkal is. A sorsközösség most mindennél fontosabb. Na jó, nem mindennél, de mint egy falat kenyér, úgy tud kelleni.

Most itt a tél, a bezártság, az ünnepek, amikor felidézem a munkahelyi évvégi készülődést is, benti ünneplést, barátnőkkel ünneplést. Szép idők voltak, és még biztos visszajönnek majd. De most nem ezek vannak, most azok vannak, amikor azon kell gondolkozni, hova és hogyan legyen felállítva a karácsonyfa, hogy a fiam ne szedje szét már az első órában, meg arra kell megoldást találni, hogy ne másszon fel az ebédlőasztalra. Holnaptól szabadságon vagyok, nem mintha nagyon sokat változtatna a napjaim folyásán, de idén már nem dolgozom. Csak készülődünk, és megpróbálok felkészülni a jövő évre, ami remélem, legalább annyi jót hoz, mint az idei, sőt mohó leszek: hozzon még többet! Elfér! Kevesebb láthatatlanságot kérek 2019-re, mert jól esne nagyon.

Szólj hozzá!

Bölcsi VS Otthonlét - mit válasszak?

2018. december 12. 10:44 - juditvagyok

Tegnap beszélgettünk anyukámmal arról, hogy milyen tapasztalatok vannak a gyerekek beszédfejlődésének beindulásával kapcsolatban. Egy védőnő ismerősét kérdezte meg, van-e okunk aggódni amiatt, hogy nem nagyon akar beindulni a dolog. De megnyugtattak minket, az ilyen idős kisfiúk inkább mozognak, és amúgy sincsenek ráutalva, hogy beszéljenek, mert az anyujuk-apjuk feszt figyeli őket, és úgyis megértik, megtanulják értelmezni minden kis mozdulatukat. DE ha majd bekerülnek közösségbe, gyorsan beindul, mert a többi gyerekkel muszáj magukat megértetni.

Jó, őszinte leszek, amúgy sem aggódtam _nagyon_, inkább csak várom már nagyon, hogy beszéljen a gyerekem. Altatás közben pedig elgondolkoztam rajta, mi lenne, ha néha beadnám bölcsibe. Vagy ha ősztől bölcsis lenne, a közösség miatt. Persze ehhez tudni kell, hogy nem nagy esély van rá, hogy felveszik, a városunkban ugyanis óriási túljelentkezés van abba a két bölcsibe, ami létezik. És emiatt a családi napközikben is. Én meg mivel úgysem terveztem visszamenni az irodába a két gyerek közt, így eddig fel sem merült, hogy menjen, persze néha jó lenne beadni és egyedül intézni a dolgokat, de tulajdonképpen vele is meg tudok oldani mindent.

Szóval elkezdtem eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha bölcsibe lenne a gyerek. És nagyon hamar eljutottam odáig, hogy nemnem, ezt egyáltalán nem szeretném.

Panaszkodom ugyan az altatás és a mindennapi gondok, nehézségek miatt, de ez a panaszkodás igazából csak egy szelep, amin a túlnyomás kijön, amúgy tudom, hogy nekem most ez a dolgom, ezek a mindennapjaim, ez a feladatom, és szeretem is: a gyerekemre vigyázni, fejleszteni, törődni vele. Leginkább: figyelni.

Nem azért, mert bölcsiellenes vagyok, bár ilyenről is hallottam már, hanem csak mert szeretnék minden pillanatnál ott lenni. Bár már másfél éves, és én emlékszem rá, hogy én mennyire szerettem kiskoromban bölcsibe járni, mivel nem vagyunk ráutalva, nem adnám be bölcsibe. Jó, hogy tudok itthonról dolgozni, miközben figyelem. Persze nem könnyű, tegnap eltört egy mérleget, szétpakolt mindent, széttépte a teafiltereket, felmászott az ebédlőasztalra, ma le is esett onnan lemászás közben, semmi nagy gond, inkább csak az ijedelem. De mégis, velem van, látom, le tudom videózni, ami szintén tegnap történt először: két duplókockát össze tudott pattintani. Majd megtanul beszélni, addig legyen az én kis ördögfiókám.

Nem hiányzik a közösségbe bekerülős betegeskedés is, amíg lehet, kihagynám. Nem akarom, hogy eltanuljon dolgokat, hogy ne kapjon idejében tiszta pelust. Azt akarom, hogy ha valami elromlik vagy nem jó, azért én legyek a felelős. Lehet, hogy ez a túlféltés? Nem hiszem, hagyom én őt ténykedni, nem vagyok egy helikopteranyuka a játszótéren sem. A közösségtől sem féltem. Egyszer volt a játszótéren egy apuka, akinek 3 éves volt a kisfia, és ő azt mondta, nem akarja, csak papíron oviba adni, mert a gyereknek semmi szüksége a közösségre, annál nincs jobb, hogy családi körben van, majd fejlesztik ők, ahogy tudják. Egyáltalán nem értettem vele egyet, és habár egyfelől nem várom az ovit, mert nem akarom, hogy felnőjön a gyerek és előre félek az ovis gondoktól, másrészről meg alig várom, hogy ovis legyen, és menjen, legyenek barátai, bandázzon, tanuljon, mondja el, mi volt ebédre, legyen kitéve a rajza, jöjjön át egy kishaver játszani.

Az idő telik, ezzel úgysem tudok mit kezdeni. De ahogy tegnap elgondolkoztam, arra jutottam, hogy többször kéne benne lennem a jelenben és azzal foglalkozni, mi jó benne, és nem azt várni, mikor lesz könnyebb. Persze ez egy olyan beállítottságú ember számára, mint én, nem olyan könnyű, könnyen fáradok, könnyen lerobbanok, de eddig még mindig új erőre tudtam kapni és hamvából feléledt főnixmadárként kezdtem neki a következő napnak – például a mainak, amikor már duplóztunk, főztünk, most mesézünk, igaz, de legalább együtt vagyunk, látom, érzem, figyelem a gyerekemet – ez a dolgom, és amíg meg tudjuk oldani, hogy érjen elég felnőtt inger, nem okoz ez problémát. Az énidőt már rég leredukáltuk olvasásra, varrásra, néha Tamás elviszi a nagyszüleihez a kicsit és akkor egyedül tudok zenét hallgatni például, vagy akadálypályák nélkül takarítani. Én nem járok el egyedül sehova, mióta nincs terápia, mindenhova visszük Tádét is. Azt hiszem, nem is érzem jól magam nélküle, úgyis állandóan a telefonom nézném, küldött-e róla képet az apja. Sok ez? Nem egészséges? Nem tudom, csak annyit tudok, hogy ez elégíti ki az igényeim. Néha azért van olyan, hogy csak úgy elmennék itthonról, például tegnap este, de hálistennek esett az eső, úgyhogy csak engedtem egy kád forró vizet, és elolvastam egy Murakami-novellát. És milyen jól tettem. Kell az ilyen.

 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása