Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Mindennapok - a lemez másik oldala

2018. november 18. 09:08 - juditvagyok

Azért nem csak rossz dolgok történnek. Ma valahogy úgy keltem fel, hogy minden tök jó és jó is lesz. Persze biztos vannak köztetek, akik nem tudják ezeket a nagy hangulatváltozásokat hova tenni – én sem, sőt a férjem sem. Vannak, mióta itthon vagyok, többször, mélyebbek, mint régebben. Azért a közösségben könnyebben felül kerekedtem rajtuk, kizökkentettek a többiek – és most is észreveszem, hogy ha vannak körülöttem vagy én vagyok mások körül, ritkábbak és kevésbé készítenek ki az egyszer (sokszor) lent, néha fent váltakozások. Jó lenne tudni, mitől keltem ma úgy, hogy jó, tegnap meg úgy, hogy hátha jó lesz, a hét többi részén meg úgy, hogy jajj, mi lesz ma, ugyanaz mint minden nap, nem bírom tovább. De erről elég is ennyi.

Szóval ma jó, és arra gondoltam, erről is beszámolok, megfejtve, miért jó, hogy máskor is jó legyen. Írtam róla, milyen nehéz most Tádéval és a hisztijével. Aztán olvastam egy cikket arról, hogy ez tulajdonképpen nem rossz jel, mert a fejlődéshez hozzátartozik, kezelni azonban annál nehezebb, hiszen a szülő tanácstalan, eszköztelen sokszor és egy ilyen kicsivel még nagyon nehéz megbeszélni, hogyan kéne másképp és miért érzi ő magát most ennyire békételenül a bőrében.

Azonban tegnap viszonylag jó napunk volt. Délelőtt kicsit egyedül lehettem, Tamás átvitte Tádét a nagymamájához, persze mielőtt még bárki azt hinné, körmöt festettem, olvastam, koktélozgattam, nem, takarítottam és lustaasszony módjára ebédet rendeltem. Ennyi fért bele 80 percbe, meg egy kis zenehallgatás. Aztán délután ellátogattunk Budaörsre, ahol a testvérem gyerekeknek tartott nyomdakészítő foglalkozást, és készítettünk is két nyomdát: én egy aprócska kastélyt a Ben és Hollyból, Tamás meg egy névjegytáblát Tádénak. Ezután rendeztünk egy nagy Ikeázást, ahol a nagy roham előtt (bár így is tömve volt) megvásároltuk Tádénak a karácsonyi ajándékokat: mágneses darut, kisvonatot sínekkel, formabeillesztő fajátékot meg persze magunknak is pár apróságot. Sőt annyira felnőttek voltunk, hogy egy-egy elvivős kávéval is megjutalmaztuk magunk, hónapok óta az első kávé, amit nem itthon (vagy anyukénál, azaz otthon) iszunk. Persze Tádé többször is próbálkozott a szabadulással és az ordibálással is, de mind türelemmel, mind keksszel fel voltunk vértezve, így nagyon szépen sikerült a vásárlás. Aztán hazatérve meg olyannyira ki volt már fáradva, hogy szépen eljátszogattunk este és az altatás is majdnem simán ment, elsőre ugyan megszökött és elindult rohanva a játékai felé, de másodjára összebújva, kedvesen, nyugodtan elaludt.

Amúgy mióta összebújva altatom, vagyis nem a babakocsiban, azt vettem észre, hogy nagyon nyugtalanul alszik el. Rengeteget mozgolódik, kaparászik, belenyúl a számba, az orromba, a ruhámat gyűri, rugdos meg ilyenek. Nem tudom, ez mennyire normális, de nagyon sajnálom és sokszor magam is, mert nagy pofonokat és karmolásokat kapok, és nagyon türelmesnek is kell lennem, mert ezek a félórák elég embert próbálók. És hiába várom ki, hogy nagyon fáradt legyen, akkor is ez van. Kétszer nem volt ilyen, amikor majdnem elaludt már ebéd közben, akkor tényleg csak le kellett tenni és elaludt. Szóval nem tudom, ennek még utána kéne járnom, csak félek, hogy valami olyan derül ki, ami nem jó. Az ember már csak halogat.

Igen, egyébként az a  legrosszabb, amikor látom, hogy nem érzi jól magát a bőrében és nem tudok neki segíteni, mert nem jó semmi. Látom már, hogy nem azért hisztizik, hogy velem játszmázzon, hanem azért, mert nem tudja magát másképp kifejezni, nem tudja megcsinálni, amit meg szeretne csinálni. De ebben nem mindig tudok neki segíteni, mert sokszor én magam sem tudom, mire vágyik. Idővel, főleg ha egyre több mindent tud, főleg beszélni, gondolom, ez is könnyebb lesz,

Segített a tegnapi nap kicsit feldolgozni az utóbbi idők fáradtságait. Képzeljétek, még játékra is jutott idő, Tamással bombermaneztünk egyet, mert rendeltünk két kis konzolt, amivel tudunk játszani ilyen régi nintendos meg mifenés játékokat. Hát a déli alvás során játszottunk is egyet, és hiába na, tökre kikapcsolt és kicsit ellazított. Akárcsak a kimozdulás és az, hogy elkezdtük az ünnepi készülődést is.

Tegnap beszélgettem pár szót a szembeszomszéd csajjal. Aki épp egyedül van itthon és a barátnőjével meg annak a kislányával vágtak neki az adventi dekorálásnak – mindig tök jó ajtódíszeket csinál, alig várom, hogy a karácsonyit is kitegye. De kicsit megirigyeltem, hogy ő most itthon tölt egyedül egy hétvégét, akár éjfélig is filmezhet,  átjön a barátnője, dekorálgatnak, mászkálgatnak és egyedül lehet. Hogy nekem milyen rég volt ilyenem! Mióta együtt vagyok Tamással, szinte sose, mert ő mindig szeret velem lenni, mi hamar össze is költöztünk. Jó volt ez így, nem panaszképp, csak tényként mondom. De most nagyon szívesen eltöltenék egyedül egy napot, matatnék, pakolásznék, zenét bömböltetnék, wes anderson filmeket néznék, nem törődnék a főzéssel, hanem csak csipegetnék mindenféle finomságot, amit a fiúk nem szeretnek. Szóval kicsit megint Lynette Scavonak érzem magam, és persze szar érzés is, hogy vágyom egy ilyen nagy falat énidőre, mintha nem lenne meg mindenem. Mert tudom, megvan, de egy picit, csak egy napra, cserélnék most mással – más meg biztos velem, és ez azért – bár nem szép dolog, de – kicsit újra lendületet ad. És ne feledjük azt se, hogy már itt a hordozó, jövő héten be is vetjük, sőt már am délután megyünk vele kirándulni, a múltkor ugyanis találtunk egy kis hegyet a közelben, amire nem tudtunk babakocsival felmenni, de majd most!

Szóval így telnek az óráim, a napjaim, egyszer fent, egyszer lent – most fent, remélem, minél több ideig.  

komment
süti beállítások módosítása