Azt a mindenit, csak párat kell aludni, és kétéves az én kisbabám! Aki még rajtam fekve alszik el délben, már ilyen nagyfiú. Nehezen fogom ezt fel, ebben mondjuk sokat segít, hogy nem beszél, persze vannak szavai és kifejezései sok dologra, egyet nem tudok csak, hogy mit jelent, és amúgy meg mindent megért. Ha beszélne, biztos még nagyobb fiúnak érezném.

Az utóbbi hetekben nagyon sokat fejlődött a viselkedése, a játéka. Sok dologra rájött, egyre nehezebb kicselezni, ha valamit nem akarunk neki odaadni, mert például nem játék, vagy például nagyon is játék, a leghangosabb fajtából. Sajnos egyre többet sikoltozik, ha nem teljesül valami, amit ő kitalált magának, ez nem tudom, meddig fog még tartani, de az idegeim meg a füleim már nagyon unják, és Tamás is hasonlókról számol be. De sok jó dolog is történik: egyre ügyesebben manipulál a tárgyakkal, a formabedobós játéka már szinte unalmas neki, a madzsagon húzós fajátékaival egyre több türelemmel játszik huzogatósat, ha eldől, felállítja és húzza tovább. A duplóval napról napra ügyesebben játszik, ráadásul egyedül, öröm nézni. Összességében öröm nézni, ahogy játszik, néha meg nagyon megható is. És egyre több dolgomat figyeli ki és utánozza. Mikor reggel bevetem az ágyat, jön, és ő is felveregeti a párnákat, nevetés közben. Az ágytakarót segít megigazgatni. Ha végzett az evéssel-ivással, a koszos edényt a mosogatóba rakja. A tányéralátéteket pedig leszedi az asztalról, ha végeztünk, és viszi a helyére. A cipőit, szandálját is igyekszik egyedül felvenni, nagyon aranyos. Fürdéshez készülve a szennyesét kiviszi maga után a szennyestartó kosárba, kinyitja, beleteszi, lecsukja a tetőt. Az apja nem ilyen összeszedett. Locsolásnál is szépen mímeli, hogy ő is locsol. Összességében nagyon megható kis lény.

Nagyon szeretek vele lenni, és egyre inkább féltve őrzöm a közösen töltött időt, és egyre hálásabb vagyok érte, hogy nem kellett bölcsibe adni. Nem mintha bajom lenne a bölcsivel, egyszerűen még nem érzem, hogy itt lenne az ideje, hogy különváljunk. Fura érzés ez, mert közben meg nagyon sokszor érzem, hogy jó lenne kicsit többet egyedül, kicsit komolyabban dolgozni, nagyobb projektekben részt venni, és mivel tudom, hogy még évekig nem lesz erre lehetőségem, néha még jobban fáj. De közben meg ha néha elképzelem, milyen lenne bejárni dolgozni, Tádét meg leadni a bölcsibe, hát kicsit összeszorul a szívem. De az idő telik, eltelt egy tanévnyi idő megint, szemben ovis ballagás van, még pár év, és az én gyerekem is el fog onnan ballagni. Fura, nem? Most kint ülök az erkélyen, kis friss levegő, kis együtt, de mégis különlét, mert ő meg a szúnyogháló túl oldalán játszik. Látom és hallom is, mégis becsapom kicsit magam és a kis falatnyi, snidlingszagú oázisomon ülök, néha felnézek a virágzó kaktuszomra, meg a többire is, ami még vagy sosem fog virágozni, legeltetem a szemem, nézem szemben az óriási hársfát az ovi előtt, és örülök, hogy itt vagyunk pár méterre egymástól.

Közben itt a terhesség is, 25. hetet töltöttem be, már közelebb van a vége, mint az eleje. Durva. Már tudjuk a nevét, bár még egyszer tuti nekifutunk, nincs-e jobb, szebb, tetszőbb. Bár tegnap anyósomék ijesztgetni próbáltak, hogy hallottak már olyan történetet, hogy valakinél a 8. hónapban egy ultrahangon derült ki, hogy mégse kislány, hanem kisfiú. Na nem mintha nem örülnék nagyon egy kisfiúnak is, de már beleéltem magam, hogy kislány lesz, hogy lesz egy lányom, egy aranyos kis pogácsafejű kisjuditom, egy kis babalányom (aki majd jó lesz, szófogadó lesz, higgadt lesz, nyugis lesz). Szegénykémmel való terhességre kevésbé tudok figyelni, ugye itt van már Tádé is, meg igaz, minden terhesség más, de mégsem olyan új dolog, mint az első volt. Ez van. Persze nem hagyja, hogy elfeledkezzem róla, sokat rúg, sokat kínoz a hányással a mai napig, és hát a hasam is egyre nagyobb. Ami a leghihetetlenebb nekem az egészben, hogy ez a csepp gyerekem, a már kétéves kisfiam nagytesó lesz. Meg hogy lesz egy mégcseppebb gyerekem, egy kis gombócom, kis pólyásom, aki még semmit sem fog tudni, mindenben ránk, rám lesz utalva. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy tudok majd visszaszokni és ketté osztódni, nagy feladat lesz, az már biztos. Tamás már azon gondolkozik, hogy a pár négyzetméteres hálószobánkba hogy lehetne majd a kiságyat is bevinni, hogy minél háborítatlanabbul és nyugodtabban tudjunk majd aludni, mind a négyen, a lakás legkisebb szobájában. Én meg közöltem vele, hogy szó sem lehet róla, a gyerek külön alszik, és lassan Tádé is külön fog. Esküszöm!

Telnek a napok, lassan készülök a második születésnapra. Két bulika lesz, mert egyszerre nem fér el az egész család a lakásban, meg nem tudok annyi emberre sütni-főzni, kicsi a konyha is. Közben véget ért a kis nyugalmam, Tádé megtalált, kijött ő is az erkélyre, rendezkedni, pakolni, ranadlírozni. Vége a kis meghittségnek, folytatódik az anyaság kicsit nehezebbik fele, a nem szabad, vigyázz, veszélyes, a türelem-kell-hozzá, idegek-kellenek-hozzá rész. De azért jó volt egy kicsit elmélázni.