Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Anyu sír a játszóterezés után - mert ilyen is van

2019. június 04. 08:28 - juditvagyok

A tegnap délutánt sírással zártam. Amíg Tamás fürdette a kicsit, csak ültem a fürdőszobában a lehajtott vécéülőkén és potyogtak a könnyeim. Fáradt is voltam nagyon, de leginkább túlérzékeny – a terhesség hormontúltengéssel jár.

Voltunk játszóterezni. Most felkészültem, vittünk ennivalót, HÁROMFÉLÉT, természetesen alig evett belőle, vizet neki és nekem, homokozó szettet és kismotort. A labda most itthon maradt, nem elfelejtettem, csak arra gondoltam, elég lesz ennyi játék. Tádé már a kapunál integetett a gyerekeknek, ő ilyen, örül, nagyon szeret köszönni, mosolyog, aztán szinte egyesével köszönti a gyerekeket. Kiszállt a babakocsiból és habzsolva próbálta felmérni a terepet. Egy homokozó kislány volt ott, meg egy Tádénál kicsit idősebb kisfiú, labdákkal és egy nagy markolóval. Tádénak természetesen nem a saját játékai kellettek ekkor, hanem a kisfiúét akarta megnézni és játszani, amit a kisfiú azonban nem akart. A kisfiú most olyan korszakában van, amikor félti a saját dolgait, ez teljesen természetes, az én gyerekemnél meg elkezdődött az akaratos-hisztis korszak, amikor nehéz az akaratát irányítani. Így természetesen sírt, földre feküdt, nehezen tudtam elterelni a figyelmét, de sikerült. Aztán pedig folyamatosan ezzel a kisfiúval szeretett volna játszani, de a kisfiú nem akart vele, mert még kicsi. Az apukájával akart labdázni, és nem akarta Tádét bevenni. Az apuka ugyan adott egy labdát Tádénak is, és tudomásul vette, hogy a fia nem akar játszani mással. Aztán jött egy még nagyobb kisfiú, már óvodás, akivel szintén el akart kezdeni Tádé játszani. Kergette, ment utána, utánozta volna, de a nagyfiú elkezdte kicsúfolni, hogy gyáva kisbaba, kinevette, meg ilyenek. Ezt az én kisfiam még nem fogta fel, csak nevetett ő is, meg ment a nagyfiú után, aztán egy ponton meguntam, és megkértem a fiút, hogy ne csúfolja a kicsit. Később ez a két fiú összeállt, játszottak ketten, és Tádé is be akart szállni, de nem engedték. Lökdösték le a mászókáról, kiabáltak neki, hogy menjen onnan, nem játszhat velük. Én meg arrébb vittem a gyerekem, mondtam neki, hogy játsszunk valami mást, motorozzunk, homokozzunk, ilyesmi. De már ott majdnem sírtam, annyira rosszul esett, hogy nem akarták bevenni a játékba az én aranyos, egyetlen, barátságos kisgyerekem.

Tudom, hogy felfújom. Tudom, hogy túlérzékenykedem és ennek le kéne pörögni. De most tapasztaltam először, hogy kiközösítik a gyerekem, nem akarják a társaságát, hiába próbálkozik kedvesen. Tudom, hogy ez csak egy egyszerű játszóterezés, és azt is, hogy nem fogja mindig mindenki szeretni a fiam, a gyerekeim, hogy majd neki is eljön az az időszak, amikor nem akar másokkal játszani, félti a játékát, a szórakozását. De nagyon rosszul esett. Az is benne van, hogy apukákkal voltak a gyerekek, és megfigyelésem szerin az anyukák azért jobban erőltetik és mondják a közös játék dolgot, mint az apukák, azok elvannak a gyerekeikkel, vigyáznak rájuk, játszanak velük, és ez így rendben is van. Egy rossz szavam sincs erre, csak megfigyelés.

Tudom, hogy lesz még ilyen, sőt ilyenebb helyzet is Mégis, nemkívánatosnak éreztem magunk, az eleven, barátságos gyerekemmel nem akartak játszani, és ez nagyon fájt. Vigyáztam rá, próbáltam elterelni a figyelmét, más játék fele orientálni, de sokkal vonzóbb volt számára a viszonylag kortárs csoport, és ezt az undokságot ugyan ő még nem érti, nem veszi fel, de hú, nagyon szar volt. Mindegy, megyünk még, meg kell ezt szoknom, treníroznom kell magam, meg szoktatni őt a gyerekekhez, a saját tulajdon tiszteletéhez, meg ahhoz is, hogy nem mindig mindenki akar vele játszani. Megint csak azt tudom magamnak tanácsolni, hogy legyek lazább. Hátha egyszer menni fog.

komment

A napok csak úgy telnek

2019. május 31. 16:00 - juditvagyok

Azt a mindenit, csak párat kell aludni, és kétéves az én kisbabám! Aki még rajtam fekve alszik el délben, már ilyen nagyfiú. Nehezen fogom ezt fel, ebben mondjuk sokat segít, hogy nem beszél, persze vannak szavai és kifejezései sok dologra, egyet nem tudok csak, hogy mit jelent, és amúgy meg mindent megért. Ha beszélne, biztos még nagyobb fiúnak érezném.

Az utóbbi hetekben nagyon sokat fejlődött a viselkedése, a játéka. Sok dologra rájött, egyre nehezebb kicselezni, ha valamit nem akarunk neki odaadni, mert például nem játék, vagy például nagyon is játék, a leghangosabb fajtából. Sajnos egyre többet sikoltozik, ha nem teljesül valami, amit ő kitalált magának, ez nem tudom, meddig fog még tartani, de az idegeim meg a füleim már nagyon unják, és Tamás is hasonlókról számol be. De sok jó dolog is történik: egyre ügyesebben manipulál a tárgyakkal, a formabedobós játéka már szinte unalmas neki, a madzsagon húzós fajátékaival egyre több türelemmel játszik huzogatósat, ha eldől, felállítja és húzza tovább. A duplóval napról napra ügyesebben játszik, ráadásul egyedül, öröm nézni. Összességében öröm nézni, ahogy játszik, néha meg nagyon megható is. És egyre több dolgomat figyeli ki és utánozza. Mikor reggel bevetem az ágyat, jön, és ő is felveregeti a párnákat, nevetés közben. Az ágytakarót segít megigazgatni. Ha végzett az evéssel-ivással, a koszos edényt a mosogatóba rakja. A tányéralátéteket pedig leszedi az asztalról, ha végeztünk, és viszi a helyére. A cipőit, szandálját is igyekszik egyedül felvenni, nagyon aranyos. Fürdéshez készülve a szennyesét kiviszi maga után a szennyestartó kosárba, kinyitja, beleteszi, lecsukja a tetőt. Az apja nem ilyen összeszedett. Locsolásnál is szépen mímeli, hogy ő is locsol. Összességében nagyon megható kis lény.

Nagyon szeretek vele lenni, és egyre inkább féltve őrzöm a közösen töltött időt, és egyre hálásabb vagyok érte, hogy nem kellett bölcsibe adni. Nem mintha bajom lenne a bölcsivel, egyszerűen még nem érzem, hogy itt lenne az ideje, hogy különváljunk. Fura érzés ez, mert közben meg nagyon sokszor érzem, hogy jó lenne kicsit többet egyedül, kicsit komolyabban dolgozni, nagyobb projektekben részt venni, és mivel tudom, hogy még évekig nem lesz erre lehetőségem, néha még jobban fáj. De közben meg ha néha elképzelem, milyen lenne bejárni dolgozni, Tádét meg leadni a bölcsibe, hát kicsit összeszorul a szívem. De az idő telik, eltelt egy tanévnyi idő megint, szemben ovis ballagás van, még pár év, és az én gyerekem is el fog onnan ballagni. Fura, nem? Most kint ülök az erkélyen, kis friss levegő, kis együtt, de mégis különlét, mert ő meg a szúnyogháló túl oldalán játszik. Látom és hallom is, mégis becsapom kicsit magam és a kis falatnyi, snidlingszagú oázisomon ülök, néha felnézek a virágzó kaktuszomra, meg a többire is, ami még vagy sosem fog virágozni, legeltetem a szemem, nézem szemben az óriási hársfát az ovi előtt, és örülök, hogy itt vagyunk pár méterre egymástól.

Közben itt a terhesség is, 25. hetet töltöttem be, már közelebb van a vége, mint az eleje. Durva. Már tudjuk a nevét, bár még egyszer tuti nekifutunk, nincs-e jobb, szebb, tetszőbb. Bár tegnap anyósomék ijesztgetni próbáltak, hogy hallottak már olyan történetet, hogy valakinél a 8. hónapban egy ultrahangon derült ki, hogy mégse kislány, hanem kisfiú. Na nem mintha nem örülnék nagyon egy kisfiúnak is, de már beleéltem magam, hogy kislány lesz, hogy lesz egy lányom, egy aranyos kis pogácsafejű kisjuditom, egy kis babalányom (aki majd jó lesz, szófogadó lesz, higgadt lesz, nyugis lesz). Szegénykémmel való terhességre kevésbé tudok figyelni, ugye itt van már Tádé is, meg igaz, minden terhesség más, de mégsem olyan új dolog, mint az első volt. Ez van. Persze nem hagyja, hogy elfeledkezzem róla, sokat rúg, sokat kínoz a hányással a mai napig, és hát a hasam is egyre nagyobb. Ami a leghihetetlenebb nekem az egészben, hogy ez a csepp gyerekem, a már kétéves kisfiam nagytesó lesz. Meg hogy lesz egy mégcseppebb gyerekem, egy kis gombócom, kis pólyásom, aki még semmit sem fog tudni, mindenben ránk, rám lesz utalva. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy tudok majd visszaszokni és ketté osztódni, nagy feladat lesz, az már biztos. Tamás már azon gondolkozik, hogy a pár négyzetméteres hálószobánkba hogy lehetne majd a kiságyat is bevinni, hogy minél háborítatlanabbul és nyugodtabban tudjunk majd aludni, mind a négyen, a lakás legkisebb szobájában. Én meg közöltem vele, hogy szó sem lehet róla, a gyerek külön alszik, és lassan Tádé is külön fog. Esküszöm!

Telnek a napok, lassan készülök a második születésnapra. Két bulika lesz, mert egyszerre nem fér el az egész család a lakásban, meg nem tudok annyi emberre sütni-főzni, kicsi a konyha is. Közben véget ért a kis nyugalmam, Tádé megtalált, kijött ő is az erkélyre, rendezkedni, pakolni, ranadlírozni. Vége a kis meghittségnek, folytatódik az anyaság kicsit nehezebbik fele, a nem szabad, vigyázz, veszélyes, a türelem-kell-hozzá, idegek-kellenek-hozzá rész. De azért jó volt egy kicsit elmélázni.

komment

Hurrá, nyaralunk (?)

2019. május 27. 09:59 - juditvagyok

Május utolsó hétvégéjén elutaztunk egy napra, és ott is aludtunk egy aranyos vendégházban Velencén. Ha emlékeztek még rá, május legelején is elutaztunk, akkor két napra, Tihanyba, nekünk most ez a kettő amolyan nyaralásféle volt, és így a hónap végére úgy döntöttünk, soha többet nem megyünk sehova ottaludni – egy jó ideig legalábbis. És hogy miért? Mert ezerszer fárasztóbb nem itthon lenni, mint itthon lenni, kényelmetlenebb, pakolni kell, idegen helyen aludni, kajáról gondoskodni, Tádé üldözni. Erről bővebben lentebb.

Még csak 4 hónapos volt a kisfiunk, amikor elkezdtünk vele utazni. Tihanyba mentünk 2 éjszakára tavalyelőtt ősszel, és nagyon jól éreztük magunk. Igaz, akkor még nagyon kicsi volt Tádé, csak akkor kezdtük el épp a hozzátáplálást, elfért Tádé a mózeskosárban és abban aludt kiságy híján, többször aludt napközben (milyen furcsa, hogy akkor az volt a napi rutin, ma meg már fogalmam sincs róla, hányszor meg hogy aludt, csak hogy fixen 3 óránként etettem).

Aztán tavaly tavasszal Parádsasvárra, mentünk, erről már a blogon is beszámoltam. Itt már több gondunk volt Tádéval, erős akaratú kisbaba volt, emlékszem, Egerben meg akartuk nézni a camera obscura képét, de ahogy sötét lett, Tádé elkezdett ordítani, úgyhogy ki kellett jönnünk onnan. Amúgy ez volt az első hordozós kirándulásunk, és ekkor úgy tűnt, nem jön be a gyereknek a dolog – valószínűleg csak rossz hordozót próbáltunk.

Utána nyáron két helyen is voltunk nyaralni, először Portorozba mentünk anyuval, aztán Kékkútra csak hármasban. Itt már azért nagyon elfáradtunk Tádé üldözésében és szórakoztatásában, 13 hónapos volt, a szlovén nyaralásnál frissen tanult járását ekkorra már egyre vakmerőbben használta. Szlovéniában nagy segítség volt, hogy ott volt anyu, sokat vigyázott Tádéra, altatta, etette, strandoltatta, így mi tudtunk időket tölteni kettesben, séta, pancsolás, alvás. Ugyanakkor nem jól mértem fel, mennyi és milyen játékot vigyünk magunkkal, így elég sok energiánkat felemésztette Tádé szórakoztatása. Kékkúton sokat mászkáltunk a Káli-medencében, sokat autóztunk, városnéztünk, kirándultunk, amit Tádé nagyon sokszor ordító sírással hálált meg – ekkor újra próbálkoztunk a hordozóval, és itt sem aratott nagy sikert; itt már biztos voltam benne, hogy nem jó típusú hordozóval próbálkozunk.

Itt egy jó nagy szünet jött, leszámítva persze a hazaruccanásokat a szüleimhez. De a tanulságot már rég levontuk. Tádé nagyon aktív és nagyon nehéz vele idegen helyen lenni. Anyuéknál már kialakítottuk, hogy hogy kényelmes és nem balesetveszélyes, de már nehéz becsapni a kicsit a dolgok eldugdosásával, egyre leleményesebb, hamar megkaparint dolgokat, aztán vagy nem lehet tőle elvenni, vagy eldugja valahova őket. Nem könnyű, pedig hát van segítség, pont kétszer annyian vigyázunk ilyenkor a gyerekre, mint itthon, mégis, nem egyszer fáradtabban jöttem haza egy-egy ilyen hazai látogatás után, mint amennyire fáradt előtte voltam. Anyósoméknál hiába van pár játéka, sajnos a terep egyáltalán nem alkalmas Tádé felügyeletére, ott ugyan csak pár órát töltünk egyszerre, de hullamerülten jövünk haza tőlük.

Épp ezért nekem nem nagyon volt kedvem elmenni, vagyis ez nem igaz, mert nagyon szeretnék világot látni, nem takarítani, nem főzni, hanem csak sétálni és egy menő helyen (l)enni, ahol legalább olyan kényelmes ott lenni, mint itthon, gyönyörködni a szépen lecsempézett fürdőszobában, jót aludni a vidéki levegőn, madárcsicsergésre ébredni, kiülni a hintaágyra az udvarban, este társasjátékozni. De már rá kellett jönnünk, hogy kisgyerek mellett ez nem megy. Mármint nagy része nem megy. Hatkor kelünk, Tádé diktál, nem várhatjuk el tőle, hogy egész nap szépen csendben elülön a babakocsiban, amíg mi élvezzük a kirándulást. Úgyhogy rá kellett jönnünk, hogy tudjuk gyerekkel is élvezni ezeket a kirándulásokat: korai keléssel, korai indulásokkal, sok sétálással, játszóterezéssel, nagyra pakolt hátizsákkal, tele tisztasági felszereléssel, ennivalóval, innivalóval, egyszerű, szabadtéren elfogyasztható kajákkal és kiülős kajáldákkal, kocsiban tisztába tevéssel, olyan szállással, ahol minket sem zavarnak és mi sem zavarunk senkit, van saját konyha, hogy ne legyünk az elmenős evésnek napi 3-szor kiszolgáltatva. A kocsiban töltött időt az alváshoz igazítani, ingergazdag helyen tolni a babakocsit, hogy Tádé ne unatkozzon. A szálláson megérkezés után egyből minden törékenyt, kiskulcsot, dísztárgyat eldugni jó magasra. Már kiságyat sem kérünk, úgyis köztünk alszik.

És még így is fárasztó. Most Velencén egy egész házat kibéreltünk, három szobás, külön kis nyárikonyhával, óriási tévével, az udvaron hintaággyal és homokozóval, árnyékkal, paddal, terasszal. Húgomat is vittük magunkkal, így volt segítség a gyerekfelügyeletben, néha voltak 5 percek, amikor tudtam csak ülni és nézni magam elé. De a korai kelés, a felnőttidő kiesése, Tádé szórakoztatása és felügyelése rendesen elfárasztott mindhármunkat. Emellett azért tudtunk egy óriásit sétálni, 18 ezer lépést számlált a lépésszámlálóm, ettünk sajtos-tejfölös lángost, sok gyümölcsöt, jókat játszottunk nemcsak a gyerekkel, hanem este, altatás után egymással is tudtunk egyet társasozni, bár fél 10-kor már kidőltünk és nem is aludtunk éjjel valami jól.

Tamással aztán itthon egymásra néztünk, és úgy döntöttük, feladjuk egy ideig a kikapcsolódásnak ezt a módját. Anyuékhoz lemegyünk, ott fogunk nyaralni is, strandolunk, 1-1 napra, szigorúan itthon alvással elmegyünk ide-oda, sokat fotózunk, jókat eszünk, magunkba szívunk minden jót, de tuti, hogy az estéket és reggeleket itthon fogjuk tölteni. Már csináltunk egyszer egy ilyet, tavaly tavasszal kivettünk mindketten 1-1 hét szabadságot, és itthon meg a környéken töltöttük, jutott idő a hobbinkra is, nem hajtott a tatár, nagyon tartalmasan telt a hét. Barátokhoz látogattunk el, környező helyeken voltunk, játszótereztünk, itthon sétáltunk nagyokat, néha kaját rendeltünk, felemésztettük a mélyhűtő tartalmát, és nagyon jól jött ki minden. Nektek is ajánlom kipróbálásra az otthoni nyaralást, nemcsak anyagi megfontolásból, hanem pihenés szempontjából is. Amúgy érdekes tény, hogy Velencére ugyanannyi volt egy éjszaka, mint tavaly nyáron Szlovéniában az 5 éjszakából leszámolt 1 éj, és ezt nem felvágásból mondom, hanem csak elgondolkodtunk rajta, hol meg hogy éri meg jobban kikapcsolódni.

 

img_20190526_131539_211.jpg

img_20190526_131539_212.jpg

img_20190526_131539_238.jpg

img_20190526_131539_240.jpg

img_20190526_205648_724.jpg

 

r0007430.JPG

r0007431.JPG

r0007434.JPG

r0007437.JPG

r0007438.JPG

komment

Mesenézés kisgyerekkel

2019. május 24. 09:52 - juditvagyok

Ez biztos egy megosztó poszt lesz, de ez is hozzátartozik a mindennapjainkhoz, így itt a helye. Mesenézés, meseajánló azoknak a szülőknek, akik szintén nem tartják az ördögtől valónak ezt a tevékenységet.

Pár napja jelent meg a médiában a hír, hogy mennyi időt lehet a képernyő előtt töltenie egy 5 év alatti gyereknek. A WHO azt akarja ezzel az ajánlással elérni (?), hogy a gyerekek legyenek aktívabbak, visszábbhúzódjon az elhízás, jobban aludjanak. Olvassátok el a cikket, érdemes, hasznos lehet, jó iránymutató. A lényeg: 2 éves kor alatt egyáltalán nem ajánlják, 2-5 éves kor között napi maximum 1 órát nézhet tévét a gyerek. Szintén fontos, hogy nemcsak a tévézésről van itt szó, igazából az előbb nem is korrektül írtam, hanem képernyő előtt, tehát ebbe a telefon, tablet, számítógép is beletartozik. Szintén fontosnak tartom az alábbit is: „A jelenlegi ajánlások arra ösztönzik a szülőket, hogy a gyerekükkel közösen nézzenek például rajzfilmet, elismerik a videótelefonálás jelentőségét egészen csecsemőkortól kezdve, valamint felhívják a figyelmet az elektromos eszközökben rejlő tanulási lehetőségekre is.” Tehát lehet ez egy közös program, sok beszélgetéssel; a videotelefonálás sok esetben enyhíti a nagyszülők és unoka közti távolságot például, a gyerek egy csomó formulát megtanul vele. És akárhogy is nézzük, interaktív világban élünk, kár lenne ellene menni. Ennyit a cikkről, most jöjjön a valóság.

Eleinte kicsit félve vallottam be, hogy mi bizony nézünk mesét (és a gyerek nem gyerekzenét hallgat, hanem azt, amit mi). Szégyelltem, azt gondoltam, rossz anyának fognak engem tartani a kortárs szülők. Ehhez képest nagyon-nagyon normálisan, nem elítélően reagáltak rá, még azok is, akik próbálják kikerülni a mesenézést, ami őszintén meglepett, és ma már simán vállalom, hogy a gyerekem mesét néz.

Az egész úgy kezdődött, hogy kiskorában sokat sírt, volt, hogy nagyon nehezen tudtuk elaltatni. Valahol olvastam kezdő anyaként, hogy a zenehallgatás, a ritmikusság és a fehér zaj egyaránt segíthetnek, így fogtam a telefonom, letöltöttem egy applikációt, fehérzajoztunk, jó volt, használt sokszor. Aztán jött a zenehallgatás is, de hirtelen Halász Judit jutott csak eszembe, azt pedig egy idő után meguntam, így jöttek azok a zenék, amiket én hallgatok. Aztán beszállt apuka is a nyugtatásban és jött az ő zenei repertoárja. Amit őszintén gyűlölök, utálok hallgatni, de a gyerek megnyugodott rá. Leginkább a magyar rap és hipphopp jött be neki a maga monotonitásával, és tényleg, ekkor még csak pár hónapos volt. Innentől nagyjából hagytuk a gyerekzenéket, próbálkoztunk klasszikussal is, de az inkább felidegesítette – hát, mit tehettünk mást, mint követtük az igényeket. Kocsiban is rapre nyugszik meg és alszik be tőle, ami egy 2,5 órás útnál igen jól tud jönni. Valahogy úgy érzem, nem mi választottunk, hanem ő, persze nem akarom ráfogni, de mi tényleg próbálkoztunk mindenfélével, és ez jött be.

Aztán amikor egyéves lett, elkezdtem itthonról dolgozni. A gyerek nem ment bölcsibe, itthon volt velem egész nap. Imádom ezt amúgy, de néha fárasztó. Tamás kezdett el neki mesét mutatni a gépén, Peppa malacot, kalsszikus magyar meséket, és tetszett Tádénak. Úgyhogy elkezdtünk mesét nézni, először még lelkiismeret-furdalással, aztán, hogy őszinte legyek, egyre nagyobb nyugalommal. Persze ehhez hozzátartozik, hogy ha eltelik egy nap tévénézés nélkül, a gyerek nem hiányolja, nem zombul be tőle és nem függ rajta és csak rajta órákon keresztül, hanem közben intézi a saját dolgát, játszik, reagál a mesére, utánozza őket, ugrál, hangokat próbál utánozni, simogat, ha a mesében simogatnak, ott hagyja a tévét, átmegy a másik szobába, ilyenek. Most már sokszor van, hogy csak alapzajnak megy, ami amúgy tudom, hogy nem jó, és mindketten intézzük a saját dolgaink, aztán kapcsolok, hogy megy a mese és átkapcsolunk inkább zenehallgatásra, hogy én se őrüljek meg a csend és sikongatás felváltott ritmusától, merthogy most sikongatós korszak van, elkezdődtek a hisztik és a dackorszak.

Ez a poszt nem azért születik, hogy mentegessem magam. Becsülöm azokat az anyákat, akik az otthon töltött idő összes százalékát aktívan, értelmesen el tudják tölteni a gyerekkel, mesenézés nélkül. Nálunk a családban több gyerek is sok mesenézéssel nőtt fel, iszonyat gazdag szókincsük lett, dramatizáltakat játszottak, aktívak voltak, nem híztak el, nem néztek hülyeségeket. Anyu fél szeme mindig ott volt és van velük, viszont anyunak is kell egy kis lélegzetvételnyi idő és lehetőség, hogy haladhasson a dolgokkal, hogy amíg egyedül vigyáz a gyerekre, valami segítsége csak legyen és ne zombuljon bele teljesen az otthonlétbe. Én ezt így látom, remélem, nem ítéltek el érte. Még azt is elmondom, hogy nálunk több mint egy órát megy a mese, mondjuk nem tévéadást nézünk, hanem letöltjük őket, így legalább reklámok nincsnek és mi válogatjuk meg, mit nézzen a kicsi.

És akkor egy kis KEDVCSINÁLÓ, na jó, vicceltem, szóval ajánló, mi miket nézünk. Sokáig nagyon idegesített a Peppa, de sajnos azt kell mondani, hogy ez az értelmesebb mesék közül való, és sok élethelyzetet bemutat, amivel majd később, ha nagyobb lesz, nem baj, ha mesében is találkozik. Úgyhogy mi a Peppával kezdtünk, aztán jött Manó Benő és Lili hercegnő apró királysága. Amit én nagyon élveztem, már nagyobb gyerekeknek való humor van benne, ami szülőket is elszórakoztathatja. Nézzük a Pingut, a Süsüt, a Medvetesókat, Hupikék törpikéket, Mölangot (neten), most elkezdtük a Dora, a nagy felfedezőt. Nagyjából ezek mennek, a régi magyar rajzfilmek sajnos még nem kötik le. Fontos elvem, hogy én Bartos Erikát semmilyen módon nem engedek be a gyerek környezetébe, se könyv, se rajzfilm formájában. Bébitévét se néztünk sose, se gyerekeknek szóló youtube-csatornákat, mint például a Kerekmese. Ezeket bugyutának tartom, idegesítenek, mi inkább kicsit felé lövünk a gyerek korának a kezdetektől fogva.

komment

"Ősanya" vs. "vállalt szaranya"

2019. május 22. 13:51 - juditvagyok

Mára azt terveztem, hogy fél 7 körül felkelünk, kávé, reggeli, felöltözünk, levisszük a szelektív szemetet, kihúzzuk a kukákat, megfőzök, aztán besétálunk az Ofotértbe, mert megérkezett bevizsgálásról a napszemüvegem, lehet cseregaranciáztatni, aztán hazajövünk dolgozni, alukálni, délután mese, játék, várjuk haza Tamást, szóval semmi extra. Továbbá elhatároztam, hogy mától nagyon odafigyelek rá, mit eszek, mert hiába az egészséges ebéd, ha este a Good Girls alatt lecsúszik fél csomag csipsz, a kilók gyorsabban jönnek, mint szeretném, és hát rossz idő, rossz idő, de mozogni kell. Úgyhogy ha nem találok lehetőséget a napi sétára, bizony valami videót kell keresnem és itthon tornáznom, amíg Tádé rajtam ugrál. Látjátok, olyan lendületesen indult VOLNA a nap, de telejsen felesleges tervezni, úgysem az lesz, ami.

Ehelyett Tádé 5 körül kelt, kicsit utána, elkezdett duplózni, mi addig még lustálkodtunk kicsit, behozta a duplót az ágyba, nagyon jó volt duplózörgésre magamhoz térni. 6-ig szépen ki is húztuk így, aztán Tamás felkelt vele, én még kábulhattam kicsit, fél 7-re bekészítve az én kávém is, nincs mese, indulnia kell a napnak. A kukák kikerültek, a szemét is lekerült, reggeli meg kávé is megvolt, meg a főzés is, ma répafasírtot csináltam magamnak, Tádé meg kacsasültet kap répával meg bulgurral, neki nem jött be ez a vega vonal. És akkor elkezdett beborulni és azóta is vígasztalhatatlanul esik.

Úgyhogy amíg Tádéka eljátszadozott délelőtt, én egy nagyon mély és veszélyes internetes bugyorba pillantottam bele: celebanyukák, wmn új videója az anyaságról, insta influencer anyukák világába, és a végére arra jutottam, törlöm magam az internetről. Nyilván nem fogom, ez az egyetlen épkézláb hobbim, hogy blogolok, de erősen elgondolkoztam azon, milyen közösség ez az internetes anyukaság közössége, és hogy akarok-e ide tartozni – na nem mintha celebanyuka lennék vagy insta influencer, még csak szabadúszó blogger sem vagyok, akire előszeretettel mutogatnak.

Három vitát is végigkövettem online, de mind ugyanarról szólt: „ősanyaság” vs. „vállalt szaranyaság”. Igény szerinti szoptatás, fejés, hordozás, cumizás, külön- és együttalvás és hasonló, az érintett társadalmon belül végtelenül megosztó témák. A wmn vidójánál elolvastam a kommenteket is, és elégedetten nyugtáztam, hogy nem csak én tartottam szarnak, mondjuk én egyenesen nézhetetlennek ítéltem, 5 perc után ki kellett kapcsolnom, annyira idegesített a műsorvezető Sena stílusa is és az egész szerkesztetlensége, mondanivalónélkülisége. Illetve a műsor címe is, függetlenül a Gyerünk, anyukám!-tól.

Már elég idő eltelt a saját élményem óta, hogy kellő távolsággal és higgadtsággal tudjak visszagondolni rá, és ebben egyébként nemcsak a terápia, amire jártam, a sok beszélgetés az ismerősökkel, akik hasonló cipőben jártak vagy pont ellenkezőben (mondanak ilyet?), hanem az írás is sokat segített, meg alkalmanként a támogató hozzászólásaitok is. A gyengeségben minden együttérzés számít, meg amúgy is. De ilyenkor nagyon.

Szóval visszagondoltam rá, hogy én hogy terveztem, képzeltem, és megint csak: fölösleges a tervezés, úgyis másképp lesz. Határozott elképzelésünk volt, hogy a gyerek külön aludjon, már az első pillanatól kezdve. Nem azért, mert nem szerettük volna a kis szuszmorgását vagy úgy egyáltalán, távolságtartóan akartuk volna nevelni, hanem úgy gondoltuk, nekünk is jár egy kis privát szféra, és az legyen az alvás. Akkor is, ha éjjelente sokszor fel kell kelni, megnézni, megnyugtatni, felvenni, ha sír (mert mi felvettük, a mai napig felvesszük, már ha hagyja, és nem épp földöhözvágós hisztit játszik), megetetni. Aztán először csak a fél éjszaka aludt nálunk, a második felét, most meg az egészet, mert igen: lusta vagyok ingázni, nem tudok aludni, ha nincs mellettem, és muszáj kipihentnek lennem, nagy feladat vár rám: újra gyereket fogok szülni.

Nem tudom, mennyire múlt rajtam, hogy csak (?) hat hétig tudtam szoptatni. Azt hittem, nekem sok tejem lesz ilyen termékenység ősanya alkattal, hogy simán menni fog, hogy imádni fogom a szoptatást. Aztán meg jött a valóság, mintha egy nagy vasszöget forgatnának a mellemben, annyira fájt, jött a gyulladás, a láz, a stressz, a megfelelési kényszer, és elment a tejem. Akkor már hagytam, de az volt életem leghosszabb pár hete. És ezt az egészségügy sem segítette, már a kórházban sem, eleve, micsoda kényelmetlenségben kéne tudni szoptatni, a csecsemősők vádló és egyáltalán nem támogató hozzállásáról nem is beszélve. Mintha tehetnék az anatómiámról, az adottságaimról. Aztán az élet úgy hozta, hogy a gyerek besárgult, nem evett, sokat aludt, a gyerekorvos azzal ijesztgetett, hogy kórházba kell vinni. A helyettes védőnő azzal ijesztgetett, hogy ha tápszeres lesz a gyerekem, nagyobb eséllyel lesz asztmás és allergiás. Sosem felejtem el, ott ültem sírva egy kényelmetlen széken a gyerekorvosi rendelőben, Tamás a hátam simogatta, kezemben a szintén síró gyerek, és felettem ott tornyosul ez a két vén matróna és csak a rémeket vetítik elém, közben nekem be kell mutatnom, hogy szoptatok, míg ők „tanácsokat” adnak, majd amikor nagy nehezen ment, nem engem dicsért meg a doktornő, hanem a védőnőt, hogy szép munka volt, Erzsike. Igen, az, nekem például traumatikus emléket okozott. Aztán ahogy már tudjátok, jött a tápszer, ez az isteni találmány, a gyerekem elkezdett gyarapodni, normális színe lett, nem többször másfél óráig tartott az éjszakai etetést, hanem háromóránként megkapta a szükséges millilitert, és elégedetten folytatta a napját. Így visszagondolva biztos küzdhettem volna még, járhattam volna szoptatási tanácsadóhoz, stresszelhettem volna tovább, kipróbálhattam volna más fejőgépeket. De nem tettem, és igazából nem bánom, hogy nem tettem, a gyerekem tökéletesen funkcionál, alig betegeskedik, és nagyon jó kapcsolata van velem. Nem hiszem, hogy a személyiségét mélyen formálta volna, hogy ő tápszeres lett végül, nem amiatt hiszitizik ,és nem amiatt alszik velünk. Innen pedig már csak egy lépés volt az állandó cumi, de ugye nem volt minek bezavarni, így mindegy volt.

Akivel még a terhességem alatt beszélgettem, tudja, hogy mennyire hordozásellenes voltam, mennyire nem tetszett nekem ez az egész, mennyire idegenkedtem tőle, hogy a gyerek egész nap az anyjához kötözve legyen. Hú, most amúgy biztos többen kegyetlennek tartotok, pedig nem ridegségből gondolom így, csak féltem tőle, hogy ha ezt szokja meg, sose fog rólam lemászni. Ma már tudom, hogy ez nem így van, és van hordozónk is, bár rendszerint nem én, hanem a férjem hordozza a fiunk, de szándékom, hogy ha meglesz a második baba, őt az elejétől kezdve hordozni fogom, mert sokkal kényelmesebb, mint egy tesóbabakocsi például, és hát Tádénak is lesznek kis igényei, kicsi még, szükség lesz a kezeimre. Sose ítéltem el a hordozós anyukákat, ne értsetek félre, egyszerűen csak idegenkedtem tőle, fullasztónak éreztem azt a megoldást, hogy a gyerek _mindig_ rajtam legyen.

És végül itt van az, hogy császárral szültem, nagyon sok fájdalomcsillapítóval, és amikor először ideadták a babám, csak attól féltem, el ne ejtsem, de nem tudtam magamhoz szorítani, megölelni, felhőtlenül örülni neki. Olvasom most Hadas Kriszta könyvét, az Anyasorsot, és sok császáros anyuka története van benne, de sehol sem olvastam erről a kábaság okozta szerencsétlen viselkedéstől, mások mind, mintha mi sem történt volna, kaptak a babájuk után, amint lehetett, és hagyták, az orvosok hadd folytassák a dolguk, ők meg amíg lehetett, örültek a picinek, utána úgyis megy apuhoz. Jelzem, a szülést sem így terveztem, azt hittem, természetes lesz, Tamással, aki végig fogja majd a kezem, és meghallgatja, ha csúnyát akarok mondani a fájdalomtól. A mai napig emlékszem a császárműtét közben fájdalomra és utána a lábadozó fájdalomra is. Azt mondják, a természetes szülés az egyik legnagyobb fájdalom egy nő élete során, de valahogy ahogy túlvan rajta, elfelejti, milyen is volt. Nem tudom, fogok-e tudni szülni természetes úton, de a császártól nagyon félek, minden könnyebbsége ellenére.

Velem ezek történtek. Aki tudott természetesen szülni, gyerekkel alszik, hordoz és kétéves koráig igény szerint szoptatja a gyerekét, az nagyon örüljön neki, szerencsés helyzetben van, hogy úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. De itt vagyunk mi is, akik hiába tervezték ugyanígy, másképp dobta nekik a gép. És minden alaklommal fáj egy kicsit, amikor az orrom alá dörgölik, hogy lehetett volna még küzdeni, másképp csinálni, mert tudjuk, mi minden van jószándékkal kikövezve. A gyerekem boldog, kiegyensúlyozott, kötődik hozzám, szépen eljátszik velem is, meg egyedül is. Ja, és akkor a mesenézésről még nem is írtam, merthogy az is van, és szereti is. Azt majd talán máskor.

komment

Receptrovat: Sütőben sült sajtos-zabpelyhes cukkinifasírt  

2019. május 21. 10:40 - juditvagyok

 

A terhességem alatt még inkább kívánom  szénhidrátot, azon belül is a tésztaféléket, mint egyébként. Nagy kedvencem a sajtos péksütik sajttal, vajjal, vajkrémmel – hát ez nem is túl egészséges és bizony a kilók is gyorsabban gyarapodnak, mint kéne.

Ugyanakkor nagyon sok kaját nem bírok, nem kívánok, például a pörköltes, paprikás alaptól eddig még mindig rosszul voltam, a nyers hagymát és a fokhagymát sem bírom és a paradicsommal is meggyűlik a bajom, sajnos rosszullét a vége. A húst is kevésbé kívánom, mint amúgy, elég sok gyümölcsöt és tejterméket eszem viszont.

Node három napja nem kívánok semmit, lézengek a bolt sorai közt, hogy mit kéne. Semmi. Aztán észrevettem a hűtőben a nagy jolly jokert, a cukkinit, amit legutóbb vettem, és mondom, na, ez tökéletes lesz, finom is, egészséges is, csinálok belőle egy kis fasírtot. De nem akarok olajozni, büdös is, edény is kell hozzá, egészségtelenebb is, úgyhogy sütőben sütöttem.

Nem túl nagy szám a recept, de annyi fent van az interneten, szerintem ez is elfér.

Hozzávalók 2,5 személyre:

  • 3 salátacukkini
  • 2 tojás
  • egy marék reszelt sajt
  • két szál zöldhagyma
  • zabpehely, amennyi felvesz (pár evőkanál, hogy ne legyen túl vizes a massza)
  • só, bors
  • fokhagyma
  • 2 kanál étolaj

Reszeld vagy aprítsd fel a cukkinit, én most aprítottam a szuper kis aprítómmal. Felszeleteltem a zöldhagymát, de szerintem lehet, hogy inkább snidlinget kellett volna használnom, az kevésbé erős, de már mindegy. Jól lesózóm, de nem hagyom állni és a levét sem nyomkodom ki. Hozzáadtam a két tojást, a maréknyi reszelt sajtot, és ugyan fokhagymát írtam, de én nem azt tettem bele, mert nem bírom most, hanem fokhagymagranulátumot, amit a Lidl-ben lehet kapni, nem fokhagymasót, hanem granulátumot!, aromája van, és valahogy ezt jobban bírom sokkal. Összekeverem, és attól függően, mennyi levet ereszt, teszek hozzá zabpelyhet. Megy hozzá egy evőkanálnyi olaj, borsozom, és jól összekeverem.

Én most nem lepénykéket kívántam, hanem a másik kanálnyi étolajjal kikentem kis muffinformákat és abba kanalaztam bele a masszát. Légkeveréses sütéssel, 180 fokon sütöm, amíg át nem sül, meg nem pirul szépen a teteje. Úgy tervezem, sós-borsos tejföllel fogom enni, ha lenne itthon túró, még egy kicsit abból is kevernék a tejfelbe, de nincs, úgyhogy így is nagyon finom lesz. Remélem, Tádé ízlését is elnyeri. És íme, a képek:

r0007182.JPG

r0007183.JPG

r0007186.JPG

 

komment

Eljegyzésünk története

2019. május 19. 07:56 - juditvagyok

3 éve május elsején döntöttük el, hogy összeházasodunk. Már előtte is volt róla szó, nézegettem a gyűrűket, találtam is egyet, ami nagyon megtetszett, nem győztem mutogatni Tamásnak, hogy nézd nézd, nekem ez a kedvencem, ez az apró feketegyémántos gyűrűcske, nem is drága, érted-e a célzást. Aztán volt egy eladó lakás a családban, ami gyönyörű környéken volt, abszolút jó lehetőségekkel. Ekkor merült fel bennünk, hogy érdemes lenne összeházasodni és belevágni minél hamarabb az otthonteremtésbe és családalapításba. Ekkor még albérletben laktunk, közösen tesómékkal, 17 nm-ünk volt, meg a közös helyiségek. Az a lakás nem jött össze, hanem inkább vidékiek lettünk, bár én először nagyon elleneztem. Csúnya városban lakunk, sok hátránya van, de azért megszoktunk itt élni az elmúlt 2,5 évben, nem nagyon akarunk innen elköltözni már.

Szóval május elsején döntöttünk, bejelentettük a családnak is, aztán pár napra rá elmentünk gyűrűket rendelni. Nemcsak az eljegyzésit, de a jegygyűrűket is megrendeltük, azt Tamás választotta, jó vastag, klasszikus, egyszerű, mégis látványos gyűrű, Tamás biztosra akart menni, hogy egyértelmű legyen és mindenki lássa, férjnél vagyok. Egy nagyon kedves ékszerésznél rendeltük őket, jó élmény visszagondolni rá, gondolom nem csak nekem mondta, hogy igazi gyűrűmodell ujjaim vannak, mégis jól esett a nagy pillanatban.

Aztán egy szerdai napon úgy volt, hogy munkából útközben hazajövet találkozunk, mert nálam nem volt kulcs, csak Tamásnál, és együtt megyünk haza. Telefonált, hogy nem fog összejönni, mert valamit a munkahelyén hagyott, vissza kell érte menni, várjam meg a hát előtt. Nagyon mérges voltam, mert nem erről volt szó, és ilyenkor én mindig nagyon mérges leszek, elég rugalmatlan vagyok. Aztán megint telefonált, még kétszer, variált össze-vissza. De addigra már több nap eljátszotta velem, hogy úgy csinált, mintha meglenne a gyűrű és mindjárt megkérné a kezem, jó nagy szemtelenség. Végül találkoztunk egy villamosmegállóban, mondtam, hogy na hol a gyűrű, mondta, hogy sehol, még nem telefonáltak. Menjünk boltba, aztán haza. Elmentünk neki cipőt venni az esküvőre, meg élelmiszerboltba, kicsit ugyan furán viselkedett, de elhittem neki, hogy nincs gyűrű, hisz megkérdeztem vagy ötször, mindig viszonylag meggyőző nemleges választ kaptam.

Hazaértünk, átöltöztünk otthoni ruhába, még egyszer felpróbálta a cipőt, jó lesz, csinos volt nagyon, én meg nekikezdtem a vacsora elkészítésének. Aztán egyszer csak megjelent a konyhaajtóban, rongyos mackónadrágban és nagyon vigyorgott.

- Judit, szeretnék kérdezni valamit. Azt akarom kérdezni, hogy

- IGEN???

- Játszhatok-e egy kicsit counter strike-kal?

- Elmész a fenébe!

Röhögött nagyon, aztán megkérdezte, hogy leszek-e a felesége, elővette a gyűrűt és meggyűrűzött. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagyon elérzékenyülök, de nagyon kivoltam, nagyon nagy dolognak éreztem az egészet, akkor készült ez a fotó egy csomó más fotóval együtt.

Nagyon büszkén viseltem a gyűrűm, és abban a pár hónapban, amíg menyasszony voltam, minden reggel munkába menet, meg aztán hazajövet azon gondolkoztam, hogy akkor ez ennyi, eldöntöttük, nincs kilépés, szervezés van, pörgés van, és hát akárhogy is nézzük, férj és feleség leszünk. Néha nem akartam elhinni, próbáltam elképzelni, milyen lesz a másik gyűrű is, ezt meg hihetetlen büszkén viseltem. Igen, menyasszony vagyok, ezt kapjátok ki, én igen, ti meg nem, bibibí.

Aztán eltelt a nyár, jött az augusztus. De ezt majd augusztusban, ma csak ennyi. Három éve lettem menyasszony, és ez az egyik legkedvesebb emlékem valaha.

img_20160519_191252658_hdr_1.jpg

komment

200. poszt a szülői szeparációs szorongás klassz megéléséről

2019. május 16. 10:42 - juditvagyok

Sok hetes gondolkodás után úgy döntöttem tegnap este, hogy Tádét megpróbálom a saját ágyában elaltatni. Nem volt könnyű döntés, akármennyire is lényegtelen dolognak tűnik, vagy praktikus döntésnek. Ugyanis mióta Tádé nyugisan alszik el, nem kaparászva, ellenkezve, rúgkapálva, azóta nagyon szeretek vele esténként összebújni a nagy ágyban, betakarni a paplanommal, megfogni a kezét és szépen megvárni, amíg álomba szenderül, aztán pedig sorozatnézés után visszakúszni mellé, megpuszilgatni, gyönyörködni benne egy sort és elaludni, majd éjjel többször összebújni, hallgatni a szuszogását, reggel arra ébredni, hogy ő is ébredezik. Idilli, bensőséges, legkedvesebb dolog ez számomra, így talán már jobban érthető, miért nehéz lemondani róla. Az első lépés az volt, hogy Tamás vasárnap felajánlotta, hogy elaltatja Tádét, elvégre neki is meg kell tudnia csinálni, hisz ha jön a kisbaba, valahogy osztódnunk kell majd, nem csak altatáskor, de akkor biztos. Egymás után három estét bevállalt, én addig szépen vettem egy forró zuhanyt, bekucorodtam a fotelbe és olvastam. Hiányzott az altatás, de jól esett, hogy nem alszom el már fél 9-kor, meg a kis énidő is. Figyeltem olvasás közben, ahogy rugdos a kicsi, bebújtam a köntösömbe, élveztem a csendet és az egyedüllétet.

Aztán tegnap mondta Tamás, hogy kéne neki egy kis pihenő, nagyon fáradt, altassam már én. Minden csoda három napig tart, mi? Szóval már fürdetéskor úgy döntöttem, hogy szépen megágyazok neki, odahúzom az új, kényelmes kis fotelem az ágya mellé és elaltatom, ha nem megy, még mindig át tudunk menni a mi ágyunkba. Meglepően jól ment. Bár néha kikérte magát az ölembe és jól hozzám simult, aztán könnyen vissza tudtam tenni az ágyába. Elég neki a bőr-bőr kapcsolat, a kezem fogása és szépen elaludt, nekem sem volt kényelmetlen, és ráadásul be sem aludtam közben, így viszonylag élénken tudtam kijönni a Good Girls évadnyitóját megnézni Tamással.

Aztán sorozatnézés után még tudtam a saját ágyunkban olvasni is kicsit, és nagyon nehezen tudtam elaludni, konkrétan el sem tudtam aludni, amíg fel nem nyöszörgött és át nem hozhattam közénk.

Hogy mikor fog tudni egy egész éjszakát az ágyában tölteni, nem tudom, de jól esett, hogy így is el tudtam altatni (aztán persze még jobban, hogy hozzám bújt éjjel és reggel). Egész sokáig aludtunk, negyed 8-kor ébresztett minket Tamás, hogy megy lassan dolgozni, kérek-e kávét (<3).

Ma így frontmentesen kelve, sokáig aludva nagyon jól indult a napunk. Főztünk (sütöttünk) egy finom lasagnét, bukón nyitva van az ablak, végre nem esik, hanem madárcsicsergés hallatszik be, meg a szomszéd oviból a játszó gyerekek zsivaja, dolgoztam, rend van, Tádé cuki, most épp itt ül félig az ölemben és a zoknijaival játszik. Ha délután tényleg kisüt a nap, sétálni is elmegyünk kicsit.

A következő nagyobb lépés, a különaltatás után a szobatisztaságra nevelés lesz, de ahhoz meg akarom várni, hogy kicsit jobb idő legyen.

Amúgy ez a 200. bejegyzés. Örülök neki, hogy jó kedvűen írtam, lelkesen, jó élménnyel telve.

komment

A fényképek ereje

2019. május 14. 09:44 - juditvagyok

Az utóbbi napok nagy projektje volt nálam, hogy átválogattam 2,5-3 év fényképeit, és kiválogattam belőlük közel 300-at, amit szeretnénk előhívatni és albumba rendezni. Nagy projekt volt, nemcsak azért, mert sok időt vett igénybe, hanem mert érzelmileg is egy hullámvasút volt.

Jó volt felidézni az esküvőink emlékeit, végignézni a képeket, felidézni a dekorációkat, ízeket, látni, hogy voltam, sőt: voltunk vékonyabbak, barnábbak, sokat mosolygósak. Jó volt nézni azokat a képeket, amik egy-egy fontos pillanatban születtek, például amikor eldöntöttük, hogy megvesszük a lakást, amiben élünk, amikor eljegyzett Tamás, amikor elkezdtük a Tádéval terhes vagyok képeket készíteni, nézni, ahogy egyre nagyobb a pocak, a lakásfestést, bútorok összeszerelését felidézni. Sok-sok közös szelfi, főleg, amíg Tádé megszületett. Mosolygós, fiatal, boldog pár, tele tervekkel, várakozással.

Imádtam nézni a terhesség és a Tádé szobájának alakításának képeit is, ahogy szereltük össze a babakocsit, a bútorokat, ragasztottuk fel a matricákat a falra; ahogy nőtt a pocakom, egyre mentünk bele a nyárba, egyre melegebb lett, és látszik az arcomon, hogy azért kimerít a dolog, de várom is nagyon, hogy megszülessen az első babánk.

Aztán megszületett, az első napok bizonytalansága, anyukám segítségnyújtása, Tádé és az apukája, sok öröm, nevetés és sírás, emlékek a sárgaságról, a szoptatásról, az altatásról, a vasalásokról, tápszerre átállásról, végtelen nyárról és forróságról, első sétáról és így tovább. Aztán egyszer csak beőszült az idő, elkezdtük a hozzátáplálást, elkezdett beindulni a mozgásfejlődés és így tovább. Nagyon nagy dolog volt felidézni ezeket, főleg az elejét, mert most először nosztalgiával gondoltam vissza erre az időszakra, vágytam a forró nyárra, ahogy összeizzadok a gyerekemmel, altatás, etetés, babusgatás közben, ahogy naponta többször lemérjük, figyeljük, gyönyörködjük, pedig még semmit sem tud csinálni, csak létezik a maga kis összetett egyszerűségével.

Aztán hirtelen felgyorsult minden. Jöttek a fogak, a kúszás, mászás, felállás, sétálás, mindent megevés, most már válogatás, rohangálás, motorozás, velünk alvás, duplózás, mesehallgatás, játszóterezés. Arányaiban ez is végtelen idő, mégis, valahogy összefolyik.

Mert én is sokat változtam az elmúlt két évben, nem csak a gyerek. Az anyukaságban egyre magabiztosabb lettem, a háziasszonyságban egyre lustább, a feleségségben egyre elhanyagolóbb. Nem jó ezekkel az utóbbiakkal szembenézni, de ez az igazság. És akkor azt hozzá se teszem, hogy barátnak, testvérnek milyen elhanyagoló vagyok. Sokszor érzem, hogy érzelmileg mennyire kiegyensúlyozatlan vagyok, milyen bizonytalan és sokszor milyen kiszolgáltatott a környezetmnek. Ennél stabilabban kéne éreznem, állnom a két erős lábamon. És ami majdnem ilyen fontos, hogy szociálisabbnak, barátkozóbbnak, nyüzsgőbbnek, élénkebbnek.

De nem megy. Minden energiám elveszi az, amit jelenleg adni tudok, anyaként, háziasszonyként, feleségként és dolgozó nőként. Pedig ezt is valahogy úgy képzelem, hogy az egyik élmény hozza magával a másikat, és egyre több, nagyobb lendületet ad majd. Minden nap úgy kelek fel, hogy majd ma, majd ma megváltom kicsit magam, minden nap bennem van az akarás, és mégsem nagyon lesz belőle semmi.

A képeken is, ahogy néztem magam is, egyre láttam, ahogy hónapról hónapra egyre kevesebb energia süt belőlem, ahogy beleszürkülök a napokba, hízok, örömtelenebb vagyok. Rossz volt ez a felismerés. Tudom, hogy nem próbálni kell, hanem csinálni, nem kifogásokat keresni, hanem belevágni. Hiányzik az a régebbi én, bár lehet, hogy csak megszépülnek az emlékek és akkor is kemény napok voltak. Persze, hogy azok voltak, és nem is bírtam jobban őket, mégis, mintha nagyobb érzelmi sprektumon mozogtam volna, többet nevettem volna – és nem csak azért mondom ezt, mert a képek így mutatják (bár lehet, hogy nagyon becsapom magam). Nem tudok továbbra sem figyelni, nem kezdeményezek beszélgetést, nagyon kellemetlenül unalmasnak érzem magam továbbra is, hónapok óta. Már a terhesség előtt is ez volt, de most valahogy még erősebbnek érzem ezt. Beszélgettem erről szakemberrel is, és ő azt mondta, szerinte minden rendben van, örülnöm KÉNE (tudom), mindenem megvan (tudom), és inkább csak a várakozást látja rajtam, nem azt, hogy gond lenne.

Hát akkor várakozok, nemcsak a gyerekre, de arra is, hogy jobban legyek, hogy megint sokat nevetek majd, érdekeseket beszélgetek és felveszem a fonalat a barátaimmal is.

komment

#anyavagyok

2019. május 09. 09:42 - juditvagyok

Azt álmodtam, hogy megszületett a kislányunk, és pont úgy nézett ki mint Tádé, csak volt fülbevalója és már járni is tudott nem sokkal születés után. Teljesen az álmom hatása alá kerültem, és egészen furán nézek Tádéra, mintha egyszerre ő lenne mindkét gyerekem, gondolkozom rajta, milyen lenne kislánynak, emlékszem rá, milyen volt kisebbnek, képeket nézek a születése körülről, felidézem, milyen volt, amikor még nem tudott járni, hanem nagyjából csak feküdni.

Aztán eszembe jutott, hogy egy éve kezdődött nagyjából, hogy lázban kezdtem égni az első születésnap miatt. Hogy mennyire újraéltem minden egyes dolgot, és érzelmileg milyen mély és otthonos, kicsit zaklatott, nagyon várakozó, nosztalgikus állapotba kerültem. Azt gondoltam, ez az első születésnap miatt van, hajlamos vagyok mindig kicsit egy évvel ezelőtt is élni.

Erre itt van ez a mai nap, jó kedvvel, furán, türelmetlenül ébredve, Tádéra úgy nézve, mintha egy csoda lenne, egyszerre két gyerek. Nekiálltam vasalni és nem tudtam másra gondolni, csak a közelgő szülinapra, szülinapokra, miközben a kis pólóit vasaltam, többek közt olyat is, ami még nagyon nagy rá, és az jutott eszembe, hogy ha ilyen gyorsan eltelt ez a két év, akkor pikk-pakk jók lesznek rá azok a pólók is. Arra gondoltam, most már nemcsak egy kis krumpli lesz a szülinapján, hogy valami dekoratív tortát kéne neki rendelni, mert tetszene neki, nem csak az én kis béna sütésemmel kéne beérnie. Lehet, hogy futóbiciklit kap, kértünk nagyszülőktől kis porcelán étkészletet, mert a műanyag már nem járja egy ilyen nagyfiúnak. Báty lesz, nagytestvér. Az idősebb. Az első.

Ma összeszedtem reggel a megszáradt ruhákat. Tádé ellopott egy pólót, elszaladt vele és begyűrte a saját fiókjába, abba az egyetlenbe, amit elér és nincs legyerekzárazva sem. Aztán fogta az apja zokniját szintén a friss ruhák közül, a hotdogosat, levette a sajátját, és 10 percen keresztül azzal küzdött, hogy felvegye magára a nagy, 47-es zoknit. A kis 26-os lábára. Aztán jött, büszkén mutatta, mire jutott. Meghatott nevetés, zoknicsere, magyarázás, de alapvetően meg kell zabálni.

Már négyféle gyümölccsel eszi a kis zabos joghurtját, idén az eper és az áfonya a sztár, nemcsak a banán és az alma. Kis parasztgyomra van, eszi a pacalt is, amit papa főzött, szafttal, krumplival, jó étvággyal. Az ikeában hotdogozik, pohárból issza az áfonyalevet, nem kell neki babakocsi mert elül a nagy kocsin, mindenkinek integet és köszön. Tényleg nagyfiú lett. Altatáskor már nem kaparászik, nem rúgkapál, csak megfogja a kezem és szép lassan elalszik. Néha eszébe út valami, feláll, elszalad érte, idehozza büszkén vagy csak játszik vele. Önálló kis gondolatok, akarat, cselekedetek, egyre gazdagabb mimika, játék az arccal, a hangokkal. Már nem mindig bodyban van, sokszor adok rá nagyfiús pólót. És tényleg olyan nagyfiús benne. Meghatottan nézem még a kis kezeslábas pizsamáiban, a nagy 86-os darabokban, hogy ebben még azért kisbabás egy kicsit, egész addig, amíg fel nem ül bennük a motorra és el nem kezd száguldani – szintén nagyfiú módjára.

Néha rájövök, hogy ez a legszebb időszak, amikor mindent megfigyelhetek rajta, amikor tényleg én vagyok az elsődleges gondozója, ismerek mindent, amit csinál, előre tudom, mire készül, van lehetőségem napi 24 órát gyönyörködni benne. Persze azért nem minden rózsaszín, tegnap olyan 4-5 alkalommal vágta magát földhöz hisztizve, egyszer azért, mert nem adtam neki nyers krumplit enni, egyszer azért, mert nem adtam neki nyers húst enni, egyszer azért, mert fel kellett jönni az udvarról, és így tovább, semmi komoly, nem adunk neki teret, meghallgatjuk, megnézzük, elhisszük, hogy neki az a legnagyobb probléma abban a pillanatban, hogy tehetetlen, hogy nem tud a saját kis akaratával mit kezdeni, aztán elmúlik. Azonban ezek nem zavarnak különösebben, nem érzem magam eszköztelennek, tehetetlennek, életkori sajátosság, ez van, túl kell élni.

Kíváncsi vagyok, fog-e beszélni hamarosan, azért már következne, és akkor megint minden nagyon izgalmas lesz, meg szerintem vicces is. Valahogy az az érzésem, hogy nagydumás lesz, hogy kimagyarázós lesz, hogy nagy teret enged majd a fantáziájának. Persze ezek csak megérzések, de hát kinek legyenek megérzései, ha nem az anyjának.

Szóval így vagyok, várok, második szülinapot, születést, közben benne vagyok a közelmúltban is nagyon, nyakig. Nagyon gazdag érzés anyának lenni.

 

komment
süti beállítások módosítása