Ez biztos egy megosztó poszt lesz, de ez is hozzátartozik a mindennapjainkhoz, így itt a helye. Mesenézés, meseajánló azoknak a szülőknek, akik szintén nem tartják az ördögtől valónak ezt a tevékenységet.

Pár napja jelent meg a médiában a hír, hogy mennyi időt lehet a képernyő előtt töltenie egy 5 év alatti gyereknek. A WHO azt akarja ezzel az ajánlással elérni (?), hogy a gyerekek legyenek aktívabbak, visszábbhúzódjon az elhízás, jobban aludjanak. Olvassátok el a cikket, érdemes, hasznos lehet, jó iránymutató. A lényeg: 2 éves kor alatt egyáltalán nem ajánlják, 2-5 éves kor között napi maximum 1 órát nézhet tévét a gyerek. Szintén fontos, hogy nemcsak a tévézésről van itt szó, igazából az előbb nem is korrektül írtam, hanem képernyő előtt, tehát ebbe a telefon, tablet, számítógép is beletartozik. Szintén fontosnak tartom az alábbit is: „A jelenlegi ajánlások arra ösztönzik a szülőket, hogy a gyerekükkel közösen nézzenek például rajzfilmet, elismerik a videótelefonálás jelentőségét egészen csecsemőkortól kezdve, valamint felhívják a figyelmet az elektromos eszközökben rejlő tanulási lehetőségekre is.” Tehát lehet ez egy közös program, sok beszélgetéssel; a videotelefonálás sok esetben enyhíti a nagyszülők és unoka közti távolságot például, a gyerek egy csomó formulát megtanul vele. És akárhogy is nézzük, interaktív világban élünk, kár lenne ellene menni. Ennyit a cikkről, most jöjjön a valóság.

Eleinte kicsit félve vallottam be, hogy mi bizony nézünk mesét (és a gyerek nem gyerekzenét hallgat, hanem azt, amit mi). Szégyelltem, azt gondoltam, rossz anyának fognak engem tartani a kortárs szülők. Ehhez képest nagyon-nagyon normálisan, nem elítélően reagáltak rá, még azok is, akik próbálják kikerülni a mesenézést, ami őszintén meglepett, és ma már simán vállalom, hogy a gyerekem mesét néz.

Az egész úgy kezdődött, hogy kiskorában sokat sírt, volt, hogy nagyon nehezen tudtuk elaltatni. Valahol olvastam kezdő anyaként, hogy a zenehallgatás, a ritmikusság és a fehér zaj egyaránt segíthetnek, így fogtam a telefonom, letöltöttem egy applikációt, fehérzajoztunk, jó volt, használt sokszor. Aztán jött a zenehallgatás is, de hirtelen Halász Judit jutott csak eszembe, azt pedig egy idő után meguntam, így jöttek azok a zenék, amiket én hallgatok. Aztán beszállt apuka is a nyugtatásban és jött az ő zenei repertoárja. Amit őszintén gyűlölök, utálok hallgatni, de a gyerek megnyugodott rá. Leginkább a magyar rap és hipphopp jött be neki a maga monotonitásával, és tényleg, ekkor még csak pár hónapos volt. Innentől nagyjából hagytuk a gyerekzenéket, próbálkoztunk klasszikussal is, de az inkább felidegesítette – hát, mit tehettünk mást, mint követtük az igényeket. Kocsiban is rapre nyugszik meg és alszik be tőle, ami egy 2,5 órás útnál igen jól tud jönni. Valahogy úgy érzem, nem mi választottunk, hanem ő, persze nem akarom ráfogni, de mi tényleg próbálkoztunk mindenfélével, és ez jött be.

Aztán amikor egyéves lett, elkezdtem itthonról dolgozni. A gyerek nem ment bölcsibe, itthon volt velem egész nap. Imádom ezt amúgy, de néha fárasztó. Tamás kezdett el neki mesét mutatni a gépén, Peppa malacot, kalsszikus magyar meséket, és tetszett Tádénak. Úgyhogy elkezdtünk mesét nézni, először még lelkiismeret-furdalással, aztán, hogy őszinte legyek, egyre nagyobb nyugalommal. Persze ehhez hozzátartozik, hogy ha eltelik egy nap tévénézés nélkül, a gyerek nem hiányolja, nem zombul be tőle és nem függ rajta és csak rajta órákon keresztül, hanem közben intézi a saját dolgát, játszik, reagál a mesére, utánozza őket, ugrál, hangokat próbál utánozni, simogat, ha a mesében simogatnak, ott hagyja a tévét, átmegy a másik szobába, ilyenek. Most már sokszor van, hogy csak alapzajnak megy, ami amúgy tudom, hogy nem jó, és mindketten intézzük a saját dolgaink, aztán kapcsolok, hogy megy a mese és átkapcsolunk inkább zenehallgatásra, hogy én se őrüljek meg a csend és sikongatás felváltott ritmusától, merthogy most sikongatós korszak van, elkezdődtek a hisztik és a dackorszak.

Ez a poszt nem azért születik, hogy mentegessem magam. Becsülöm azokat az anyákat, akik az otthon töltött idő összes százalékát aktívan, értelmesen el tudják tölteni a gyerekkel, mesenézés nélkül. Nálunk a családban több gyerek is sok mesenézéssel nőtt fel, iszonyat gazdag szókincsük lett, dramatizáltakat játszottak, aktívak voltak, nem híztak el, nem néztek hülyeségeket. Anyu fél szeme mindig ott volt és van velük, viszont anyunak is kell egy kis lélegzetvételnyi idő és lehetőség, hogy haladhasson a dolgokkal, hogy amíg egyedül vigyáz a gyerekre, valami segítsége csak legyen és ne zombuljon bele teljesen az otthonlétbe. Én ezt így látom, remélem, nem ítéltek el érte. Még azt is elmondom, hogy nálunk több mint egy órát megy a mese, mondjuk nem tévéadást nézünk, hanem letöltjük őket, így legalább reklámok nincsnek és mi válogatjuk meg, mit nézzen a kicsi.

És akkor egy kis KEDVCSINÁLÓ, na jó, vicceltem, szóval ajánló, mi miket nézünk. Sokáig nagyon idegesített a Peppa, de sajnos azt kell mondani, hogy ez az értelmesebb mesék közül való, és sok élethelyzetet bemutat, amivel majd később, ha nagyobb lesz, nem baj, ha mesében is találkozik. Úgyhogy mi a Peppával kezdtünk, aztán jött Manó Benő és Lili hercegnő apró királysága. Amit én nagyon élveztem, már nagyobb gyerekeknek való humor van benne, ami szülőket is elszórakoztathatja. Nézzük a Pingut, a Süsüt, a Medvetesókat, Hupikék törpikéket, Mölangot (neten), most elkezdtük a Dora, a nagy felfedezőt. Nagyjából ezek mennek, a régi magyar rajzfilmek sajnos még nem kötik le. Fontos elvem, hogy én Bartos Erikát semmilyen módon nem engedek be a gyerek környezetébe, se könyv, se rajzfilm formájában. Bébitévét se néztünk sose, se gyerekeknek szóló youtube-csatornákat, mint például a Kerekmese. Ezeket bugyutának tartom, idegesítenek, mi inkább kicsit felé lövünk a gyerek korának a kezdetektől fogva.