A tegnap délutánt sírással zártam. Amíg Tamás fürdette a kicsit, csak ültem a fürdőszobában a lehajtott vécéülőkén és potyogtak a könnyeim. Fáradt is voltam nagyon, de leginkább túlérzékeny – a terhesség hormontúltengéssel jár.
Voltunk játszóterezni. Most felkészültem, vittünk ennivalót, HÁROMFÉLÉT, természetesen alig evett belőle, vizet neki és nekem, homokozó szettet és kismotort. A labda most itthon maradt, nem elfelejtettem, csak arra gondoltam, elég lesz ennyi játék. Tádé már a kapunál integetett a gyerekeknek, ő ilyen, örül, nagyon szeret köszönni, mosolyog, aztán szinte egyesével köszönti a gyerekeket. Kiszállt a babakocsiból és habzsolva próbálta felmérni a terepet. Egy homokozó kislány volt ott, meg egy Tádénál kicsit idősebb kisfiú, labdákkal és egy nagy markolóval. Tádénak természetesen nem a saját játékai kellettek ekkor, hanem a kisfiúét akarta megnézni és játszani, amit a kisfiú azonban nem akart. A kisfiú most olyan korszakában van, amikor félti a saját dolgait, ez teljesen természetes, az én gyerekemnél meg elkezdődött az akaratos-hisztis korszak, amikor nehéz az akaratát irányítani. Így természetesen sírt, földre feküdt, nehezen tudtam elterelni a figyelmét, de sikerült. Aztán pedig folyamatosan ezzel a kisfiúval szeretett volna játszani, de a kisfiú nem akart vele, mert még kicsi. Az apukájával akart labdázni, és nem akarta Tádét bevenni. Az apuka ugyan adott egy labdát Tádénak is, és tudomásul vette, hogy a fia nem akar játszani mással. Aztán jött egy még nagyobb kisfiú, már óvodás, akivel szintén el akart kezdeni Tádé játszani. Kergette, ment utána, utánozta volna, de a nagyfiú elkezdte kicsúfolni, hogy gyáva kisbaba, kinevette, meg ilyenek. Ezt az én kisfiam még nem fogta fel, csak nevetett ő is, meg ment a nagyfiú után, aztán egy ponton meguntam, és megkértem a fiút, hogy ne csúfolja a kicsit. Később ez a két fiú összeállt, játszottak ketten, és Tádé is be akart szállni, de nem engedték. Lökdösték le a mászókáról, kiabáltak neki, hogy menjen onnan, nem játszhat velük. Én meg arrébb vittem a gyerekem, mondtam neki, hogy játsszunk valami mást, motorozzunk, homokozzunk, ilyesmi. De már ott majdnem sírtam, annyira rosszul esett, hogy nem akarták bevenni a játékba az én aranyos, egyetlen, barátságos kisgyerekem.
Tudom, hogy felfújom. Tudom, hogy túlérzékenykedem és ennek le kéne pörögni. De most tapasztaltam először, hogy kiközösítik a gyerekem, nem akarják a társaságát, hiába próbálkozik kedvesen. Tudom, hogy ez csak egy egyszerű játszóterezés, és azt is, hogy nem fogja mindig mindenki szeretni a fiam, a gyerekeim, hogy majd neki is eljön az az időszak, amikor nem akar másokkal játszani, félti a játékát, a szórakozását. De nagyon rosszul esett. Az is benne van, hogy apukákkal voltak a gyerekek, és megfigyelésem szerin az anyukák azért jobban erőltetik és mondják a közös játék dolgot, mint az apukák, azok elvannak a gyerekeikkel, vigyáznak rájuk, játszanak velük, és ez így rendben is van. Egy rossz szavam sincs erre, csak megfigyelés.
Tudom, hogy lesz még ilyen, sőt ilyenebb helyzet is Mégis, nemkívánatosnak éreztem magunk, az eleven, barátságos gyerekemmel nem akartak játszani, és ez nagyon fájt. Vigyáztam rá, próbáltam elterelni a figyelmét, más játék fele orientálni, de sokkal vonzóbb volt számára a viszonylag kortárs csoport, és ezt az undokságot ugyan ő még nem érti, nem veszi fel, de hú, nagyon szar volt. Mindegy, megyünk még, meg kell ezt szoknom, treníroznom kell magam, meg szoktatni őt a gyerekekhez, a saját tulajdon tiszteletéhez, meg ahhoz is, hogy nem mindig mindenki akar vele játszani. Megint csak azt tudom magamnak tanácsolni, hogy legyek lazább. Hátha egyszer menni fog.
