Az elmúlt napokban gyönyörű helyeken jártunk. A Káli-medencébe mentünk nyaralni, jelesül Kékkútra, ami a Káli-medence legkisebb faluja, összesen 72 lakosa van. Gyönyörű tipptopp nádfedeles-spalettás házak, levendulaporták, hegyoldalak, átszaladó őzikék, szőlő, forrásvíz, meleg és medence, amit az ember csak várhat egy nyaralástól.

De megmondom őszintén, én minden energiatartalékom feléltem. És azt is, hogy kicsit olyan volt ez a nyaralás mint egy running sushi, csak kóstolgattuk a lehetőségeket, igyekeztünk mindenből, de jó lett volna még túrázni, borozni, biciklizni, Balatonozni, és ALUDNI.

Egy 13 hónapossal sok volt a négy éjszaka. Felváltva pihentünk délutánonként, hogy bírjuk a tempót, a nyöszörgést, és bizony sokszor már csak számoltam magamban, hogy oké, már csak 4-3-2 óra az altatásig. Majdcsak lesz valahogy.

Merthogy a kicsivel hiába vittük a játékokat, most mozogna, és csakis úgy és azt, ahogy ő akarja. Nem könnyű vele elmenni sétálni, amikor ő csakis lépcsőzni akar, fürdeni, amikor nem akarja az úszógumit, étterembe menni, amikor ő ebédje után már menne tovább. A legnehezebb az altatás volt, 10/10 hiányzott az erkély és az altatós babakocsi. A napi rutin teljesen felborult, a délutáni alvás egyszer ki is maradt, ma is, pedig ma már itthon vagyunk. A nagy meleg megviseli a kis szervezetét, ráadásul egy lájtos hasmenése is van 2 napja, ami sok mindent megnehezít. Leginkább a tartós komfortérzetet hiányolhatja, melege van és fáradt, de nem tud aludni. Nem csodálom, hogy nyöszörög, én is nyöszörgök.

Nyöszörgök bizony, mert fáj a fejem és meg mert egyik szemem azért csak sír, hogy haza kellett jönni, mert közben meg olyan jó volt. Voltunk rengeteg helyen, marha jókat sétáltunk, láttunk kismalacokat, őzeket, gólyákat, bazaltoszlopokat és gyönyörű panorámákat. Hiányzik a szállás udvaráról a medence meg a reggeli harmatos fűben való sétálás. Hiányzik már most az a sok szépség, amin elég csak pihentetni a szemed, és feltölt.

Nemcsak mi voltunk a szálláson, volt ott még két másik család is. Az egyikben két kisfiú volt, 3-5 évesek, a másikban 2 fiú és egy lány, 5-7-9 körül lehettek. A családokban a szülők jókedvűek, nyugodtak, kicsit mindig fáradtak, de volt idejük kettesben is kiülni, élvezni kicsit, hogy a gyerekeik már önállóak, szépen eljátszanak. Persze nekik is állandó program kellett, és akkor elgondolkoztam és eszembe jutottak megint a fecskék. Még kamasz voltam, amikor a házunkba beköltözött egy fecskecsalád. A szülők egész nap csak repültek el és visszajöttek és etették a kicsinyeiket. Ez volt a napjuk. Amikor én ezt kifigyeltem, teljesen kikészültem, hogy de irtó szar lehet fecskének lenni. Milyen jó, hogy nem vagyok fecske. Aztán mióta anyuka vagyok, kicsit fecske lettem én is. Épp tegnap mondtam Tamásnak, hogy tudom, hogy akarok még gyerekeket, és látom ezen a másik két családon is, hogy könnyebb lesz ez majd idővel, sőt terhes is akarok lenni, mostazonnal kismama akarok újra lenni, csak épp azt nem tudom, hogy lesz az, ha már kettő lesz, két kis vadmalacunk, aztán esetleg három. Kicsit irigyeltem a nagygyerekes családokat, na.

De azért mi is tudtunk kicsit együtt is lenni, környéket felfedezni, beszélgetni, fröccsözni, mert azért mégsem vagyunk fecskék, de Tádékám, ha ezt olvasod, akkor sürgősen szokj vissza a délutáni alvásra, mert így anyu meg apu nagyon hamar átváltozik fecskévé.