Azt álmodtam, hogy megszületett a kislányunk, és pont úgy nézett ki mint Tádé, csak volt fülbevalója és már járni is tudott nem sokkal születés után. Teljesen az álmom hatása alá kerültem, és egészen furán nézek Tádéra, mintha egyszerre ő lenne mindkét gyerekem, gondolkozom rajta, milyen lenne kislánynak, emlékszem rá, milyen volt kisebbnek, képeket nézek a születése körülről, felidézem, milyen volt, amikor még nem tudott járni, hanem nagyjából csak feküdni.

Aztán eszembe jutott, hogy egy éve kezdődött nagyjából, hogy lázban kezdtem égni az első születésnap miatt. Hogy mennyire újraéltem minden egyes dolgot, és érzelmileg milyen mély és otthonos, kicsit zaklatott, nagyon várakozó, nosztalgikus állapotba kerültem. Azt gondoltam, ez az első születésnap miatt van, hajlamos vagyok mindig kicsit egy évvel ezelőtt is élni.

Erre itt van ez a mai nap, jó kedvvel, furán, türelmetlenül ébredve, Tádéra úgy nézve, mintha egy csoda lenne, egyszerre két gyerek. Nekiálltam vasalni és nem tudtam másra gondolni, csak a közelgő szülinapra, szülinapokra, miközben a kis pólóit vasaltam, többek közt olyat is, ami még nagyon nagy rá, és az jutott eszembe, hogy ha ilyen gyorsan eltelt ez a két év, akkor pikk-pakk jók lesznek rá azok a pólók is. Arra gondoltam, most már nemcsak egy kis krumpli lesz a szülinapján, hogy valami dekoratív tortát kéne neki rendelni, mert tetszene neki, nem csak az én kis béna sütésemmel kéne beérnie. Lehet, hogy futóbiciklit kap, kértünk nagyszülőktől kis porcelán étkészletet, mert a műanyag már nem járja egy ilyen nagyfiúnak. Báty lesz, nagytestvér. Az idősebb. Az első.

Ma összeszedtem reggel a megszáradt ruhákat. Tádé ellopott egy pólót, elszaladt vele és begyűrte a saját fiókjába, abba az egyetlenbe, amit elér és nincs legyerekzárazva sem. Aztán fogta az apja zokniját szintén a friss ruhák közül, a hotdogosat, levette a sajátját, és 10 percen keresztül azzal küzdött, hogy felvegye magára a nagy, 47-es zoknit. A kis 26-os lábára. Aztán jött, büszkén mutatta, mire jutott. Meghatott nevetés, zoknicsere, magyarázás, de alapvetően meg kell zabálni.

Már négyféle gyümölccsel eszi a kis zabos joghurtját, idén az eper és az áfonya a sztár, nemcsak a banán és az alma. Kis parasztgyomra van, eszi a pacalt is, amit papa főzött, szafttal, krumplival, jó étvággyal. Az ikeában hotdogozik, pohárból issza az áfonyalevet, nem kell neki babakocsi mert elül a nagy kocsin, mindenkinek integet és köszön. Tényleg nagyfiú lett. Altatáskor már nem kaparászik, nem rúgkapál, csak megfogja a kezem és szép lassan elalszik. Néha eszébe út valami, feláll, elszalad érte, idehozza büszkén vagy csak játszik vele. Önálló kis gondolatok, akarat, cselekedetek, egyre gazdagabb mimika, játék az arccal, a hangokkal. Már nem mindig bodyban van, sokszor adok rá nagyfiús pólót. És tényleg olyan nagyfiús benne. Meghatottan nézem még a kis kezeslábas pizsamáiban, a nagy 86-os darabokban, hogy ebben még azért kisbabás egy kicsit, egész addig, amíg fel nem ül bennük a motorra és el nem kezd száguldani – szintén nagyfiú módjára.

Néha rájövök, hogy ez a legszebb időszak, amikor mindent megfigyelhetek rajta, amikor tényleg én vagyok az elsődleges gondozója, ismerek mindent, amit csinál, előre tudom, mire készül, van lehetőségem napi 24 órát gyönyörködni benne. Persze azért nem minden rózsaszín, tegnap olyan 4-5 alkalommal vágta magát földhöz hisztizve, egyszer azért, mert nem adtam neki nyers krumplit enni, egyszer azért, mert nem adtam neki nyers húst enni, egyszer azért, mert fel kellett jönni az udvarról, és így tovább, semmi komoly, nem adunk neki teret, meghallgatjuk, megnézzük, elhisszük, hogy neki az a legnagyobb probléma abban a pillanatban, hogy tehetetlen, hogy nem tud a saját kis akaratával mit kezdeni, aztán elmúlik. Azonban ezek nem zavarnak különösebben, nem érzem magam eszköztelennek, tehetetlennek, életkori sajátosság, ez van, túl kell élni.

Kíváncsi vagyok, fog-e beszélni hamarosan, azért már következne, és akkor megint minden nagyon izgalmas lesz, meg szerintem vicces is. Valahogy az az érzésem, hogy nagydumás lesz, hogy kimagyarázós lesz, hogy nagy teret enged majd a fantáziájának. Persze ezek csak megérzések, de hát kinek legyenek megérzései, ha nem az anyjának.

Szóval így vagyok, várok, második szülinapot, születést, közben benne vagyok a közelmúltban is nagyon, nyakig. Nagyon gazdag érzés anyának lenni.