Csak nem hagy nyugodni ez az közelgő születésnap. Elnézem a gyereket, és egyre inkább azt látom, hogy ő bizony nem az én picibabám, hanem egy tőlem független lény, nagyon saját mimikával, szándékokkal, cselekedetekkel, felfedezési vággyal, amikhez én mindhez nem kellek (amennyiben eléri egyedül áldozatait). Persze jól esik neki, ha nézem, ha én is a szobában vagyok, de ez még inkább csak kívülállóvá tesz. Hisz olyan szépen eljátszik egyedül, fogja a kis karikákat, összeütögeti őket, lapozgatja a könyveket és játék közben folyamatosan beszél. Amennyiben azt, hogy tátáTÁTÁtátáTÁ beszédnek hívhatjuk.

Nagyon fura érzés ez, hogy egy egyre önállóbb kis ember tesz-vesz itt mellettem, már tud hangosan harapni, ez is nagyon fura, hogy azzal a 8 kis tictac-foggal ilyen hangosan rágcsáljon egy kisgyerek, márpedig.

Az is fura, milyen hamar eszközhasználó lett és én milyen hamar eszközzé váltam. Szórakoztató centrummá, ha az kell, ételkészítővé, tisztítóvá, ellátóvá, karámépítővé, szabadonengedővé. Örülhetek, ha kicsit fáradt, és ölelésre vágyik, ne adj isten eltűri a tucatnyi puszit. De amit  legjobban szeret, az az anyamászóka, hogy tapos, rúg, lép, egyre feljebb, egyre lejjebb, mindegy is, csak rajtam keresztül legyen. Ez bizony piszok fájdalmas eszköz-lét, az a helyzet, hajra térdelés, arcba tenyerelés, kész pankrációt kapok néha. De hogyne hagynám, legalább addig is kellek neki.

És még csak egyéves lesz. Egy. Most is megy a tádátátdádátádátátá, néha, nagyon néha van egy nyűgös anja, szeretném azt hinni, hogy ez azt jelenti, anyu, légyszi, most gyere és gyönyörködj meg engem egy kicsit. Tegnap már a kézfogást sem igényelte az altatásnál, mi lesz így.

Amúgy gondolkoztam azon is, van-e ennek köze ahhoz, hogy olyan hamar elment a tejem. De egyértelműen azt látom, hogy a kötődés kialakulása, a biztos érzelmi háló, a biztonság ott van a gyerek körül, talán épp azért van ilyen jól el egyedül, mert biztonságban érzi magát, nem? Nem tudom, de jól esik ezt gondolni. Mert azért piszok büszke vagyok, hogy ilyen szépen játszik, hogy ilyen nyugodt és ilyen kis szerethetően tádádádtátádádáTÁDÉ. Jelez, ha éhes, jelez, ha aludna, jelez, ha menne a másik szobába, örül, és azért, hogy ne legyen minden tükéletes, érzi a frontokat is. Mindenesetre tényleg azt hittem, ez majd később lesz, jóval később, hogy ennyire látom már benne őt, és nemcsak a fiam, hanem tényleg, őt, saját jogon, tőlem független kis lényként. Amúgy ilyenkor, amikor mintegy csodás csendéletként történnek a napok, rendszerint úgyis beüt valami, ha mást nem, tényleg egy front, és akkor aztán írhatnám a lemez másik oldalát: ez a gyerek állandóan csak rajtam csüngene, nem igaz, az időjárás,  nem bírom tovább, Tamás, mikor érsz már haza, nem alszunk éjjel, nem alszunk nappal, csak a nyűgösködés, sose lesz vége, bezzeg, amikor olyan szépen eljátszott egyedül, kicsit sok már ez a szeparációs szorongás, jajajajajjj, szakadna már le az az eső és haladjunk tovább, kérem vissza a napokat, amikor a fiam nem is az én fiam, hanem egy önálló kis mókus.