Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A gyerek meg csak nő

2018. június 01. 13:59 - juditvagyok

Már csak 18-at kell aludni, és itt az első születésnap. Lehet, a 18 nem is annyira „csak” lesz, főleg, ha továbbra is hajnalok hajnalán kelünk, úgy tűnik, nem elég leírni, hogy lekopogom, hanem ténylegesen le kellett volna kopognom, hogy juditkám, megveregetem a hátad, mert valami nagyot vittél véghez, a gyereked újra 6-ig alszik – mert ahogy ezt leírtam, 4.30 volt a következő napkezdés, ma meg 5:10. Nembaj, ha az ember elfogadja, hogy kezdődik a nap, elég jó kelni hajnalban is, főleg, hogy csak bízom magamban és a frontra fogom (van most egyáltalán?), hogy én ugyan jól végeztem a dolgom, valami más állhat itt a háttérben és úgyis jó lesz holnaptól. Vagy azutántól.

De nem is ez a lényeg, hanem a születésnap. Amire készülök is meg nem is. Valahogy halogatnám. Hogy ráérünk még ezzel. Még most volt, hogy titokban vettünk egy görögdinnyét, mert valakitől hallottam, hogy a dinnye beindítja a fájásokat és megszülök tőle, szóval ez még most volt. Most volt, hogy anyu ment a negyedikeseivel a tropicáriumba kirándulni és mondtam, hogy várjatok, én is megyek, és az volt az első nap, amikor végül azt számoltam, milyen sűrűn jönnek a fájások, amire persze még jó 20 napot ráhúztunk, de én onnantól már mindenórásnak tekintettem magam. Tamás esténként a kanapé és közém gondosan elhelyezett egy törülközőt, hogy a magzatvíz ne tegye tönkre a kanapét. Jó, mi? Azóta ezen persze már csak nevetünk. Már össze volt készítve a pakkom, és vártam, valahogy majdnem biztos voltam benne, hogy nem húzzuk ki 21-ig, amikorra ki vagyok írva. De közben meg élveztem is ezt az izgalmat, ezt a teljes ismeretlenséget, hogy mindenre odafigyelek, ez vajon az-e, ma éjjel vajon lesz-e valami. Már ezerszer elolvastam mindent, hogy majd felismerjem, mikor kezdődik a vajúdás.

Ami persze úgy igazán sose kezdődött el, a kék szobában kaptam egy csomó oxitocint kétszer is, ez volt az én nagy vajúdásom, amitől a kis Tádé kis pörsenős pattanásos orrocskával élte le az első hónapjait. Kis kamaszragyás a nagy oxi-lökettől, de szépen elmúlt.

De mintha most lett volna, ahogy az is, hogy ott fekszek az ágyon, köldöktől lefele csak a zsibbadt elnehezedést érzem, felette meg csak a kábaságot, és rámteszik a fiam, én meg nem is tudom, hogy fogjam, mármint tényleg nem tudom, mert nem érzem rendesen és biztonságban a testem, hogy merik ideadni, jézusom, ne már, hát leejtem, hát ő az, így néz ki, kis haja van, vannak kis körmei és egy órája még bent volt. Hogy fogjalak, hogy jó legyen neked, hogy kell téged fogni, te kis mókuskirály. Milyen ruhát kaptál, kis szegényeset, nembaj, majd öltöztetlek én szépbe, ha hazamegyünk. Hogy fogjalak, hogy etesselek, mindent hogy kell itt csinálni, majd megtanulom.

Aztán a többit tudjuk, ez most nem a nehézségekről szól. Tologattam, fogdostam, ölelgettem, tisztába tettem, hallgattam, ahogy sír. Aztán felöltöztettem és hazahoztuk. Aztán végre itt voltunk mint egy család, nem mint egy, hanem egy család, anyuval, vagyis mamával és kezdődött. És akkor azt hittem, mindig ilyen lesz, ilyen nagyon meleg nyár, ilyen nagyon hosszú napok, amiknek semmi szerkezete. Egy füzetbe írtuk, mikor mennyit evett, gyarapodott-e, aztán egyszercsak beindult az egész, hirtelen ősz lett aztán tél, aztán megfordult meg a minap elkezdett mászni, csak épp az nem is a minap volt, hanem hónapokkal ezelőtt, és most ha nem figyel, akkor képes egyedül állni hosszú-hosszú másodpercekig, érti a tréfát is, és a héten, nincs mese, de az van, hogy a héten rájöttünk: ő már túl nagy ahhoz, hogy ölben altassuk. Persze panaszkodok, hogy nehéz, hogy nem tudom, hogy fogjam, mert kirúgja magát, már sokszor inkább magam féltem a nagy pofonoktól és karmolástól, a rúgásoktól, az eszembe se jut, hogy neki baja lenne a karjaim közt, hogy lenne, hát én vagyok az anyja, ki fogná jól, ha nem én. Kinél aludna el jobban, ha nem nálam, az én ölemben. És háromszor is át kellett adnom az altatást, mert nem bírtam, már mindenem fájt, és mondta Tamás, Judit, az van, hogy nagyfiunk van, nem lehet már kisbabaként bánni vele és ölben altatni (emlékszel még a pólyára, Tamás? meg mikor a hintában aludt el?, hogy milyen pici volt és mégis mindig milyen nagynak láttuk?), hanem be kell tenni az ágyába és mellékucorodni a földre és akkor elalszik.

Úgyhogy tegnap lefürdettük, megetettem, betettem az ágyába és odafeküdtem mellé a földre és benyúltam a rácsok közt, hogy legalább még egy kicsit, valamit dobjon nekem, egy kicsit legalább hadd simogassam, mi lesz, ha már rács se kell, ó, ne, szóval ott feküdtem a kemény földön és azért én nyertem, mert sikerült álomba simogatni, de ez megmondom őszintén, amennyire vártam, hogy de jó lesz, olyan piszok szar érzés, mert ez bizony azt jelenti, hogy a gyerek csak nő mint a gomba.

komment
süti beállítások módosítása