Április 15-én van két éve, hogy itthon vagyok. Akkor még úgy terveztem, hogy másfél éves korában beadjuk Tádét bölcsibe vagy Tamás itthon marad vele egy fél évet és én visszamegyek dolgozni és ilyenkor már újra irodábajárós életet élek.

Ehhez képest jóval hamarabb kezdtem el dolgozni, júliusban lesz egy éve, igaz, itthonról, Tádé nem jár bölcsibe, és nem is fogok még egy jó ideig visszamenni az irodába, mert ugye újra babát várunk.

Az utóbbi hetekben, habár nagyon várom a kisbaba érkezését, azért többször megfogalmazódott bennem, hogy mi van, ha elsiettük? Nagyon félek még mindig a szüléstől is és az újszülött korszaktól is. Élénken él bennem a császármetszéses műtét közben átélt fájdalom és kábaság, az első pillanatok, amikor Tádéval találkoztam és szinte magamról sem tudtam, így örülni sem tudtam neki úgy, ahogy „illene” – furcsállták is, az anesztes mondta nekik, hogy annyi fájdalomcsillapító van bennem, hogy csoda, ha ennyire is észnél vagyok és tudok reagálni a dolgokra. Aztán emlékszem az aranyórákra, a mellre tevés sikertelenségére és utána az egész szoptatás körüli fádalomra és kínlódásra, a hallucinációkra a fáradtságtól, a sírásokra, és arra, hogy sose tudtam magam elengedni kicsit sem, mert féltem, hogy mindjárt felsír a kicsi. Valahogy most ezek domborodnak ki, nem az, hogy milyen jó is volt szagolgatni, öltöztetni, nézni, beosonni hozzá, amikor alszik és csodálni, átállni a tápszerre és megélni az etetés könnyűségét. Úgy él bennem, hogy nagyon nehéz volt az első 6-12 hét, nagyon sok fájdalmam volt, lelki is és testi is, és szinte rettegek tőle, hogy megint ez lesz. Közben meg irtó kíváncsi is vagyok rá, milyen lesz az új kisbaba, hogy fog kinézni, milyen természete lesz, mekkora lesz, hasfájós lesz-e, mosolygós lesz-e vagy akkora karakter lesz ő is, mint Tádé volt a kis pofavágásaival. Már persze sokkal rutinosabb leszek, nem fogok félni, ha felsír, rutinosabban fogom felvenni az ölembe, a pólyába fektetni, bebugyolálni, ringatni, magamhoz ölelni, táplálni és nyugtatni. Mégis, mi van, ha nem. Félek. A kórháztól is, bár sokat szelídült az élmény, azért a fenének van kedve kórházba menni meg nst-re, olyan élmények után, ami Tádé születése során ért. Persze ezt is túlreagálom és a rosszat domborítom ki, nem tudom, ha vártunk volna még, akkor tovább szépülnek az emlékek és mindentől kevésbé félek, vagy ugyanez lett volna. Amikor terveztük a babát, én olyan felkészültnek éreztem magam, most meg nem.

Az se tesz jót, hogy sokat vagyok a saját gondolataimmal, elmerülök, elveszek bennük és így nehéz nem arra gondolni, amitől félek. Amikor Tádéval voltam terhes, ugye minden újdonság volt, nem tudatm igazán, mire számíthatok, így inkább a kíváncsiság domborodott ki, nem a félelem. Közösségben is voltam, dolgoztam is, leszámítva azt a két hónapot, amit a végén már itthon töltöttem. Emlékszem, olyan jó volt készülődni, vártuk a neten rendelt babakocsit, megvettük az első kisruhákat, anyu ágyneműt varrt, ikeáztunk és bútorokat vettünk, összeszereltük, felpöttyöztem Tádé szobájának frissen festett falát, igazi fészekrakás, volt. Imádtam a nagy hasam, meg hogy rugdos, de elképzelni sem tudtam, hogy nézhet majd ki. Most úgy képzelem, hogy egy kislány Tádé lesz, mintha a lány ikertestvérét várnánk. A kiságyra csak vissza kell szerelni az oldalát, venni új takarót és kispárnát, ha tényleg kislány lesz, kislány ruhákat és helyet csinálni azoknak. Babakocsik is vannak, hordozó is van, bár az még az első hónapokra nagy lesz neki, ahhoz kell még beszereznünk megfelelőt, mert Tádé mellett azt tervezem, hogy hordozni fogom a kicsit, itthon is, meg amikor sétálni megyünk, akkor is. Szóval sok minden más most, mint két éve volt.

És ami a legfurább, az az, hogy pikk-pakk elrepült ez a két év. Mégis napról napra érzem a hatását, hogy itthon vagyok és kikerültem a közösségből, új életem lett, bizonyos szempontól sokkal változatosabb, tele új kihívásokkal, más szempontból meg sokkal beszűkültebb, ami szintén új kihívásokat jelentenek. El sem tudom képzelni az életem gyerek nélkül, és már mackó nélkül sem. Nem tudok nem Tádéra gondolni, mindig ott van, ha mást nem hátul, a gondolataim legmélyén, de mégis nagyon közel hozzám. Nagyon sok örömöt kapok tőle, ami nélkül tényleg nem tudnám már elképzelni az életem. És tudom, ha megszületik a második gyerek, akkor még több örömöm lesz, persze több kihívás is, de bizonyos szempontból azokkal már biztos könnyebb lesz megbirkózni. Gazdag két év volt ez, sok új feladattal, amiket mindig szerettem volna jól megoldani, de lehet, hogy nem mindig sikerült. Minden esetre a legjobb tudásom szerint csináltam mindent, najó, majdnem mindent. Kíváncsi vagyok, a következő két év milyen lesz.