Mi a dél-budai agglomerációban élünk, ezért inkább erre szoktunk mászkálni. Meglepően messze van az észak-budai agglo és a Dunakanyar is, tegnap 3-4 órát biztos kocsikáztunk oda-vissza, de megérte. Viszonylag korán indultunk, hogy még frissen odaérjünk Tahitótfaluba. Sajnos Szentendrén kicsit dugós volt, mert ha szabadnap van, hova mennek a budaiaik, pestiek? Hát Szentendrére. Pedig vannak alternatívák, nem is kell nagyon messzire menni, erről fog most ez a poszt szólni.

Mi elég tömegkerülő család vagyunk, stresszes a parkolás, a közlekedés, a mások sétatempójához való alkalmazkodás pedig kifejezetten idegesítő. Ha akarok enni egy lángost vagy egy fagyit, nem a sorbanállással akarok időt tölteni, hanem inkább az evéssel és nézelődéssel. Ahhoz sincs kedvem, hogy már a vendéglátó helyek közt úgy kelljen válogatnom, hogy hol férünk el kint babakocsival? Nagyon szép Szentendre, de talán kicsit túlárazott és túlértékelt, főleg ahhoz képest, hogy mennyire tüneményes falvak veszik körül.

Kezdjük rögtön Leányfaluval. Ugyan itt most csak áthaladtunk, de láttam, sok helyen megközelíthető itt is a Duna partja, strand is van, ráadásul vannak nyitott medencék, láttunk fürdőző embereket, és milyen jó lehetett nekik! Az út menti büfékben, kajáldákban nem voltak hosszú sorok, de kihaltság sem volt. Hangulatos volt minden, szép, rendbetett kis település.

Utána ott van Tahitótfalu, a mi célállomásunk. Ez is nagyon rendben volt, a híres tahi epret ugyan még nem árulták minden második ház előtt, de eperbort igen. Van cuki kis kertészet, kisboltok, szép portájú házak. Mi az erdő szélére mentünk, mert barátnőmék ott vettek egy nagyon aranyos faházat egy még aranyosabb, romantikusan burjánzó telekkel. A tornácról rálátni a Dunára, elég Pazar a kilátás, volt házi szörp, légpuskás lövöldözés, szomszéd macskája, udvarban tisztába tevés. Szuper jó volt, még ha a gyerek álmossága miatt csak rövid időt töltöttünk itt, akkor is megérte, feltöltő volt leülni, és teljesen más klímában kint lenni a szabadban. Arról nem is beszélve, hogy a srácok maguk csináltak raklapból a tornácra ülősarkot, szuperjól nézett ki és jó volt rajta ülni. Külön örülök neki, hogy sikerült lenyúlni tőlük az utolsó üveg jalapenojukat és még csiliport is kaptunk tőlük.

És akkor itt jött a kérdés, hogy hova tovább? Hazamenni még nem akartunk, meg hát mégis ott a Dunakanyar, kár lett volna nem szétnézni kicsit. Esztergom kicsit messze van, Visegrád tömegéhez nem volt kedvünk, igazából csak egy nagyon finom, kívül ropogós, belül puha, felül szaftosra kent lángosra vágytam a Duna-parton, a barátnőmék Pilismarótot ajánlották, de ahogy haladtunk át a településeken, Dömösnél megálltunk. Már majdnem Dunabogdányon is, bár ott az út mentén nem láttam semmilyen helyet, ahova szívesen beültem volna, de Dömös! Ahol kanyarodik az út, a hajóállomásnál a Duna tényleges kanyargásában ott ettük meg a lángosunk, ittunk egy finom kávét és gyönyörködtünk a szembeni, Zebegény és Nagymaros közti kilátásban.

Sajnos a fiunk elég nyűgös volt, én sétálgattam volna még egy kicsit, ha nincs velünk a gyerek, talán átmentem volna szívesen a másik partra is, vagy Dunabogdányban is sétálgatok, esetleg a Dobogókő is szóba jöhetett volna, de tutira veszem, ott is tömeg volt. Lehet, hogy szívesen bementünk volna Szigetmonostorra is, nem tudom. Igazából bárhol, ha megállsz és nincs tömeg körülötted, szétnézel és jól érzed magad, feltöltődsz energiával, engem Visegrádnál mindig megcsap a történelem szele is, akármilyen hülyén hangzik ez, de így van.

Szóval Szentendrén túl is van bőven látnivaló és Duna-part, menjetek kicsit tovább, bőven megéri, még ha nem is a festők városa, nagyon szép és nagyon rendben tartott települések vannak, lehet hajókázni, parton ülni, pisztrángot vagy lángost enni és sok-sok fotót csinálni.