Az utóbbi napok nagy projektje volt nálam, hogy átválogattam 2,5-3 év fényképeit, és kiválogattam belőlük közel 300-at, amit szeretnénk előhívatni és albumba rendezni. Nagy projekt volt, nemcsak azért, mert sok időt vett igénybe, hanem mert érzelmileg is egy hullámvasút volt.

Jó volt felidézni az esküvőink emlékeit, végignézni a képeket, felidézni a dekorációkat, ízeket, látni, hogy voltam, sőt: voltunk vékonyabbak, barnábbak, sokat mosolygósak. Jó volt nézni azokat a képeket, amik egy-egy fontos pillanatban születtek, például amikor eldöntöttük, hogy megvesszük a lakást, amiben élünk, amikor eljegyzett Tamás, amikor elkezdtük a Tádéval terhes vagyok képeket készíteni, nézni, ahogy egyre nagyobb a pocak, a lakásfestést, bútorok összeszerelését felidézni. Sok-sok közös szelfi, főleg, amíg Tádé megszületett. Mosolygós, fiatal, boldog pár, tele tervekkel, várakozással.

Imádtam nézni a terhesség és a Tádé szobájának alakításának képeit is, ahogy szereltük össze a babakocsit, a bútorokat, ragasztottuk fel a matricákat a falra; ahogy nőtt a pocakom, egyre mentünk bele a nyárba, egyre melegebb lett, és látszik az arcomon, hogy azért kimerít a dolog, de várom is nagyon, hogy megszülessen az első babánk.

Aztán megszületett, az első napok bizonytalansága, anyukám segítségnyújtása, Tádé és az apukája, sok öröm, nevetés és sírás, emlékek a sárgaságról, a szoptatásról, az altatásról, a vasalásokról, tápszerre átállásról, végtelen nyárról és forróságról, első sétáról és így tovább. Aztán egyszer csak beőszült az idő, elkezdtük a hozzátáplálást, elkezdett beindulni a mozgásfejlődés és így tovább. Nagyon nagy dolog volt felidézni ezeket, főleg az elejét, mert most először nosztalgiával gondoltam vissza erre az időszakra, vágytam a forró nyárra, ahogy összeizzadok a gyerekemmel, altatás, etetés, babusgatás közben, ahogy naponta többször lemérjük, figyeljük, gyönyörködjük, pedig még semmit sem tud csinálni, csak létezik a maga kis összetett egyszerűségével.

Aztán hirtelen felgyorsult minden. Jöttek a fogak, a kúszás, mászás, felállás, sétálás, mindent megevés, most már válogatás, rohangálás, motorozás, velünk alvás, duplózás, mesehallgatás, játszóterezés. Arányaiban ez is végtelen idő, mégis, valahogy összefolyik.

Mert én is sokat változtam az elmúlt két évben, nem csak a gyerek. Az anyukaságban egyre magabiztosabb lettem, a háziasszonyságban egyre lustább, a feleségségben egyre elhanyagolóbb. Nem jó ezekkel az utóbbiakkal szembenézni, de ez az igazság. És akkor azt hozzá se teszem, hogy barátnak, testvérnek milyen elhanyagoló vagyok. Sokszor érzem, hogy érzelmileg mennyire kiegyensúlyozatlan vagyok, milyen bizonytalan és sokszor milyen kiszolgáltatott a környezetmnek. Ennél stabilabban kéne éreznem, állnom a két erős lábamon. És ami majdnem ilyen fontos, hogy szociálisabbnak, barátkozóbbnak, nyüzsgőbbnek, élénkebbnek.

De nem megy. Minden energiám elveszi az, amit jelenleg adni tudok, anyaként, háziasszonyként, feleségként és dolgozó nőként. Pedig ezt is valahogy úgy képzelem, hogy az egyik élmény hozza magával a másikat, és egyre több, nagyobb lendületet ad majd. Minden nap úgy kelek fel, hogy majd ma, majd ma megváltom kicsit magam, minden nap bennem van az akarás, és mégsem nagyon lesz belőle semmi.

A képeken is, ahogy néztem magam is, egyre láttam, ahogy hónapról hónapra egyre kevesebb energia süt belőlem, ahogy beleszürkülök a napokba, hízok, örömtelenebb vagyok. Rossz volt ez a felismerés. Tudom, hogy nem próbálni kell, hanem csinálni, nem kifogásokat keresni, hanem belevágni. Hiányzik az a régebbi én, bár lehet, hogy csak megszépülnek az emlékek és akkor is kemény napok voltak. Persze, hogy azok voltak, és nem is bírtam jobban őket, mégis, mintha nagyobb érzelmi sprektumon mozogtam volna, többet nevettem volna – és nem csak azért mondom ezt, mert a képek így mutatják (bár lehet, hogy nagyon becsapom magam). Nem tudok továbbra sem figyelni, nem kezdeményezek beszélgetést, nagyon kellemetlenül unalmasnak érzem magam továbbra is, hónapok óta. Már a terhesség előtt is ez volt, de most valahogy még erősebbnek érzem ezt. Beszélgettem erről szakemberrel is, és ő azt mondta, szerinte minden rendben van, örülnöm KÉNE (tudom), mindenem megvan (tudom), és inkább csak a várakozást látja rajtam, nem azt, hogy gond lenne.

Hát akkor várakozok, nemcsak a gyerekre, de arra is, hogy jobban legyek, hogy megint sokat nevetek majd, érdekeseket beszélgetek és felveszem a fonalat a barátaimmal is.