Tádé nyáron, a nyaralásunk alatt tanult meg járni úgy igazán, egy portorozi apartmanban, ahova nagy valószínűséggel kicsit kevés játékot vittünk magunkkal, így nem volt mindig könnyű a szórakoztatása.

Amúgy sem mindig könnyű, mert sokszor van, hogy túl nyűgös hozzá, hogy odafigyeljen rá, amit mutatni szeretnénk neki. Jönnek a fogak, ugye. Már 16 kint van. De amúgy is, nem is az a feladat, hogy mindig könnyű legyen, szóval ez nem panasz volt.

Míg elérünk a következő nagy állomásig, a beszédig, sok idő fog eltelni. Húgom ma mondta, hogy álmában már folyékony mondatokban beszélt a fiam, amitől sajnos vagy sem, borzasztó messze állunk még. Úgy tűnik, elsőszótagos gyerek lesz, eddig legalábbis ez a jel van. Mindent megért, leszámítva a Hol van anya? kérdést, és teszi is szépen a dolgát. Ha elégedetten elért egy kis célt, megtapsolja és megtapsoltatja magát mosolyogva. Ilyenkor pontosan meg kell zabálni.

Addig is: játék, játék és játék. Persze az után is, amíg csak lehet, amennyit csak lehet, legyen nekem is boldog gyerekem, mint a dánoknak. Legyen kiegyensúlyozott, felszabadult, őszinte, rugalmas és empatikus, és ehhez mindhez kell a sok játék. Ami közben szintén megtapsolgatja magát.

És hogy miket szoktunk játszani?

Elkezdődött az építés kora, most már nemcsak rombolja a tornyokat, de építi is: habszivacsból is próbálkozik, de továbbra is a két kedvenc az egymásba rakható kis vödröcskék és a Montessori-torony. Nemcsak tornyot épít a vödrökből, de nagyon ügyesen egymásba is rakja. És mindent egymásba rak, mindenbe rak valamit.

Aztán itt a homokozás is, amivel szintén sokat fejlődtünk: már tud lapátolni, és élvezi a homok tapintását, gyúrja, ha nedves. De szeret ugrálni is a felfújhatós dinoszauruszon, tologatni a dömpert és más kocsikat, szétdíbolni, amit apja a duplóból épített neki. Szeret hintázni, szaladgálni, csúszdázni. Szeret táncolni, forogni, mászni, labdázni, reagál a kergetőzésre, érti a viccet.

Olyannyira szereti csavargatni a gombokat, hogy a mosogatógépen el is törte, úgyhogy most fogóval be állítottuk egy fix programra, és csak egyfélét mosogatok. 21. századi problémák, tudom.

Amit én szeretek a leginkább, az az, ahogy nekem segít, vagyis segíteni akar. Ki- és bepakol a mosógépből, mosogatógépből, úgyhogy nagyon észen kell lennem, ha törékeny dolgok kerülnek a kezébe véletlen. Segít teregetni. Pakolgatja a tartós tejeket és tejszíneket, és ha elvitte őket a kiszemelt helyre, megtapsolja magát. Utánam hozza a telefonom, ha valahol elhagytam. Segít kinyitni az ágyneműtartó fiókot, segít felvenni a kiscipőjét, kissapkáját, bújik bele a dzsekibe. Megy az ágyába, ha odaér a napirendünk, hogy alvás következik.

Óriási csoda ám mindez, ahogy a kis világa neki is összeáll eggyé, kezdi látni az összefüggéseket, érezni a napirend biztonságát, kipróbálni egyre több mindent. És nekem is jut sikerből: azon felbuzdulva, hogy szereti magát megtapsolni, ha kinyit egy szekrényajtót, amit nem kéne, megkérem, hogy csukja be inkább (ahelyett, hogy azt kiabálnám neki, hogy nem szabad), és szépen megtapsoljuk, így elfelejti kirámolni a szekrény tartalmát, hanem inkább elégedett magával.

A gyerekem csak nő, fejlődik, bár beszélni nem beszél és sajnos nem is látom, hogy közel lenne a fejlődés, azért haladunk szépen a mozgással, a dolgok begyakorlásával és ami a legfontosabb, a játékkal. Vannak azért természetesen babanyelnvi kifejezések, de a mondókázástól és az anyától még messze vagyunk, akármennyire is fáj ez nekem. De ne fájjon, hülyeség, nem vagyunk lemaradva, minden baba másképp, más ütemben fejlődik. Az enyém például tud szaladni (igaz, cserébe minden állat ugat szerinte, de majd ez is alakul).