Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Honnan tudjam, hogy jól csinálom?

2018. augusztus 20. 13:37 - juditvagyok

 Ma van két éve, hogy Tamással a családdal és szűk baráti körrel is megünnepeltük, hogy összeházasodtunk. Mi nagyon jól éreztük magunk, nekem már mindig kedves lesz augusztus 20. Két éve még nem sejtettük, hogy két év múlva milyen lesz majd ünnepelni. Két éve már nagyon terveztük, hogy majd lesz babánk, és én biztos voltam benne, hogy az a baba kislány lesz.

De hát nem babánk van, hanem nagy fiunk. Aki nemhogy napról napra, de óráról órára próbára tesz. Én pedig egyre többször vagyok bizonytalan magamban és a képességeimben: jól csinálom-e? Beleférek-e a szerepbe?

Biztos voltam benne, hogy lányom lesz, mi más lenne, mi is lányok vagyunk, anyukámék is ketten vannak lányok, nagymamámék hárman vannak lányok, unokatesómék szintén hárman lányok. Valahogy annyira dominánsnak hittem az anyai szálat, az ÉN anyai szálamat, hogy meglepett, mikor kiderült, fiú lesz. Féltem.

De persze ez hülyeség. És semmi köze az elevenségnek ahhoz, hogy fiú-e vagy lány. Unokahúgomék és egyik kezükkel a virágföldben kotortak már, miközben még kapták a fejmosást, hogy nem szabad virágföldet enni. Pedig ők aztán lányok.

Szóval honnan tudom, hogy jól csinálom-e? Ez egy kemény meló, ennél kevesebbért is szükségem van a visszajelzésre, hogy rendben, judit, ezt most jól csináltad, finom lett, jó szlogent írtál, klassz ez az ötlet, szépen berendezted a szobát. Én ilyen vagyok, ezt hoztam, ez kell nekem ahhoz, hogy ne bizonytalanodjak el abban, tényleg rendben van-e, amit létrehoztam. Persze mennyire nincs innen nézve jelentősége, hogy egy jó szlogent ír-e az ember, amikor olyan gondjaim vannak, hogy tekeredik ki a kezeim közül a fiam és jó 5 perc tisztába tenni.

Mert bizony ez van, minden tisztábatevés már kész tortúra, rúg, tekeredik, szökne el, amit meg is értek, de mégiscsak meg kell azt csinálni. És bizony nem mindig van hozzá elég türelmem és elég erőm, sőt: elég kezem, amivel lefogjam, levegyem a szaros pelenkát, kakisat, mert egy kisgyerek csak kakikál, szóval hogy levegyem, letisztítsam, kenjem, adjam az újat, fogjam le a kezét, hogy ne kenje szét se a kakit, se a krémet, nyomjam le kicsit, hogy maradjon megfelelő síkban ahhoz, hogy a pelenkát rá tudjam adni és aztán meg a felöltöztetésről szó sem esett. Meg arról sem, hogy akkorákat rúg belém, leginkább a mellembe, hogy az már komoly fizikai fájdalommal jár. Nem is az, hogy féltem magam, de fáj, és kellemetlen ez az egész, kifejezetten hálás vagyok, ha valaki más csinálja meg. Hát milyen anya az ilyen?

És az milyen anya, aki semmit sem enged, mert így kényelmesebb? OK, ez marha erős túlzás, hogy semmit sem engedek, de bizony már rohadt fáradt vagyok a cipők pakolgatásától, a csipeszeken való lépdeléstől. És megmondom, unom is ezeket. Persze ő nem, neki most ez a világ, és persze ha mutatnék mást, akkor biztos átszokna rá

DE olyan rohadt fáradt vagyok, hogy sok órás alvásokkal is csak vonszolom magam, most kéne nekem egy cseléd egy hétre, nagyon, pedig az a vicc, hogy a héten sok segítségem volt és végül Tamás is itthon lesz még egy ideig, mert nem jöttek be a számítások, szóval még csak egyedül sem vagyok és lehet hogy csak két nagy pofon kéne nekem vagy egy jó nagy megrázás

vagy csak az, hogy lássam, hogy nem rontok el semmit, hogy ez a gyerek azért szépen fejlődik akkor is, ha nem vagyok valami kreatív anyja, hogy tudjam, elég-e az, amit foglalkozok vele, hogy tudjam, hogy nem lesz mindig ilyen közelharc egy tiszta pelus feladása. Hogy ne érezzem magam ilyen gyengének és silánynak, ilyen szarul teljesítőnek, hogy bár ne lenne bennem, hogy ha még lenne egy kis plusszom valahonnan, akkor biztos olyan klassz dolgokat tudnék csinálni vele, olyan türelmes lennék vele, olyan 0-24-ben mosolyogva nézném, hogy hát ez a gyerek egy csoda, mert ez most nem megy, látom, persze, hogy nincs semmi baj, csak olyan jó lenne egy kicsit elégedett anyukának érezni magam, amit mondjuk bármilyen más szerepkörben meg tud az ember csinálni, de itt ugye az idő igazol majd vagy sem, vagy lenne kicsit több lazaság, vagy csak aludnám ki magam egyszer már végre, és akkor biztos más színben látnék mindent. Ez a kialvatlan fáradtság, ez bizony nagy démon, hogy a fene enné meg.

komment
süti beállítások módosítása