Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Minden gyerekkel egy anyuka is születik.

2018. december 10. 10:22 - juditvagyok

Ma valahogy nem találom a helyem. Vannak ilyen napok. Mi kiszorultunk a nappaliból, mert Tamás itthonról dolgozik, és most szembesültem vele, Tádé megint mennyit fejlődött – jobb ezt fejlődésnek felfogni és nem rosszaságnak… Mert igazából azért bosszant egy kicsit, hogy minden héten új feladat elé állít azzal, hogy újabb dolgokat ér el és ezért át kell rendeznem dolgokat. Most például a kisasztalát odatolja a pelenkázóhóz, feláll rá és pakol le róla. Ezt úgy vettem észre, hogy tegnap egyszer csak megjelent a nedves törlőkendőkkel, amikből kirángatott már egy csomót. Most nem tudom, mihez kezdjek. Múlt héten a konyhát rendeztem át és tettem el a gyógyszereket és háztartási fiók tartalmát meg a konzerveket tádébiztos helyre, büszke voltam magamra, erre kapom az új feladatot.

Mert ebből is áll az anyaság, megoldani mindig azokat a feladatokat, amik adódnak. Nem tudom, hogy honnan lesz az embernek mindig jó ötlete, de valahogy tényleg mindig úgy alakul, hogy megoldódnak ezek a helyek. Praktikákat nem tudok adni, de nekem se jönnek be soha mások ötletei. Hisz minden helyzet egyedi, minden gyerek más kihívások elé állítja a szüleit. Mi például a húgommal nem rosszalkodtunk, nem pakoltuk le a polcokat, nem másztunk fel a bútorokra, de biztos volt már, amire most azonban egyébként nem emlékszem.

Aztán itt az altatás is, amit szintén kezdek egyre nehezebb feladatnak megélni. Meg az esti fogmosást, mivel állandóan ráharap az ujjamra, de az ujjfogkefével sokkal jobban és hatékonyabban tudom megmosni a fogait, mint a rendessel, úgyhogy maradunk annál. De az altatás egy rémálom – és nem tudom, miért. Mármint hogy miért lett ez. Miért ez a folyamatos mozgolódás, rúgkapálás, kaparászás, csikarás, nyugtalanság. Nem azt a fél órát bánom, amit vele kell ilyenkor az ágyban töltenem, hanem belefáradtam ebbe a közelharcba. Mennyivel jobb lenne, ha mesélés közben aludna be vagy ha simogatnám és közben aludna el. Olyan szép lenne ez így, és még nem adtam fel, hogy majd egyszer nekem is összejön. Vagyis neki, mert azért itt őt is sajnálom, hogy ennyire békételenül alszik el minden este. Aztán az is jó lenne, ha utána éjjelre az ágyában maradna és nem közénk kérné be magát 11-12 körül. Mondjuk legalább van 2 óránk kettesben, az is valami.

Az etetés is kezd egyre nagyobb kihívás lenni: kezd differenciálni az ízek között, és bizony sok zöldség, ami régebben simán lement, most nem kívánkozik be. Azontúl a falatokkal is játszik, kiköpi, bugyborékol vele. Persze ezt is foghatnám fel könnyedén, de én például sose láttam cukinak az ételtől piszkos gyerekeket. És az elpocsékolt étel is idegesít. Ez van, ilyen vagyok.

A tisztába tevés is egy tortúra, rúgkapál, kaparászik, forog, lemászna. Nem könnyű, na, főleg az öltöztetés része. Nagyokat csap és üt közben.

Lehet, hogy hálátlan anyukának tűnök, akinek mindennel csak baja van, de nem így van. Egyszerűen csak elfáradtam ezekbe az apró, sűrű kis harcokban, meggyőzéskben, és abban, hogy pár naponta új feladat elé állít a gyerekem. Most úgy érzem, eddig tartott az energia, az ötletbörze, jót tenne egy nap, amikor megint csak úgy könnyű és szép a gyerekkel, vagy ha valami olyanban érnénk el fejlődést, ami nehezen alakul. Például a beszéd. Bár ahogy utánaérdeklődtem a családban, még pár hónapunk biztos van a beszédig. Valahogy úgy képzelem, utána kicsit könnyebb lesz, új izgalmakkal, és talán fejlődik annyit vele, hogy az esti mesét is be tudjuk vezetni, úgy igazán, egyre hosszabbakat. Nagyon várom a mesélős időszakot.

Amikor a babák megszületnek és még kis újszülöttek, nincs időérzékük. Ha fáj nekik valami, akkor az mindenütt és mindennél jobban fáj, mert nincs bennük annak a tudata, hogy ez el fog múlni, túlélik, lesz jobb. Aztán ahogy egyre több tapasztalat éri őket, nyilván ezt is megtanulják. Én magamnál is sokszor érzem így. Minden korszak új, minden feladat és nehézség új. Hajlamos vagyok úgy érzeni ilyenkor, hogy rám dől a világ, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, hogy nem jól csinálom, hogy másképp kéne, de hogy. Hogy ez most ilyen, hogy BAJ VAN, és nincs kiút. Aztán ahogy meglesz a megoldás, ahogy az idő elrendezi ezeket a problémásabb helyzeteket, MEG persze én, akkor már látom, milyen kis bagatell volt az, amin én kiakadtam és milyen hamar elmúlt a vész. „Vész”. De persze mikor először van az ember ezekben a helyzetekben, nem mindig könnyű. Hát nekem erről szól az anyaság sokszor, nemcsak arról, hogy milyen gyönyörű és okos a gyerekem. A feladatokról, amik elé nap mint nap állít, és amiket nem lehet soha a szőnyeg alá söpörni, hanem azonnal kell rá reagálni.

Most azonban fáradt vagyok. De majd lesz jobb.

komment
süti beállítások módosítása