Vannak napok, ezek az összekuckózós-huncutok, amikor se velem, se nélkülem, de inkább se nélkülem, a közelemben, kicsit rajtam, de amikor rajtam, akkor inkább nem rajtam. Gyönyörűen elvan, szépen elszöszmötöl egyedül, megy a szabad játék, én meg szintén elszöszmötölök, dolgozok, de igazából semmit nem tudok csinálni, mert ahogy belefeledkeznék valamibe vagy a szobán kívül lenne dolgom, jön utánam és jelzi, hogy na anyukám, ezt te se gondoltad komolyan! Méghogy nélkülem BÁRMIT is? No way.

Éjjel keserves sírásra kelünk napok óta, ilyenkor jön át az ő ágyából a miénkbe. Hogy ez a rubeolás hipervédőoltás miatt van-e vagy a fogak vagy a lehűlés, sose fogom megtudni, csak azt, hogy kell neki anyu (<3). Aztán befészkeliődik közénk, inkább mellém, inkább rám, kis büdösbogárba húzza magát és már szuszmorog is tovább egész reggelig, amikor arra kelek, hogy egy seggecske van a fejemen, bizony, egy egész fenékkel ráült a fejemre kedveskedésképp, ennél közelebb csak akkor lehetnénk egymáshoz, ha visszabújna a hasamba. Szóval mit látsz laca, egy nagy segget látok, de lehet, hogy csak hallucinálok, de nem, ott van, aztán átpörgetem inkább a gyermeket a hónom alá, ekkor újra visszafekszik az arcomra, mostmár csak a felsőtéestével, aztán csak a fejével, aztán szeretetből jól megráncigálja a hajam. De még mindig nem adom fel, még lehet itt egy jó kis hajnali lustálkodás, mielőtt szól az ébresztő és Tamásnak kelnie kell úgyis. Azonban nincs mese, a gyerek rajtam ül és beszél, itt már nem lesz lustálkodás, mehetek köntösbe bújni, kávét főzni, tápit keverni. Tamás is jön, ő olyan mint Tádé, vagyis Tádé olyan mint az apja, ahogy felkel, már tele is van energiával, nekik nem okoz gondot bebootolni és csinálni, amit csinálni kell, nem keresgetik a beszédtémát, csak egyből belevágnak. Megmásíthatatlanul elindul a nap, próbálok velük tempót tartani, de nem nagyon megy. Büszke vagyok magamra, hogy csak egyszer kellett rám szólni, hogy adjam oda a napközbeni kajapakkot, hogy elsőre mentem és megmutattam, hol vannak az őszi nadrágok, hogy segítettem hátizsákot pucolni, hogy Tádé még a második kávé előtt kapott reggelit. Egész jól vettem a reggeli akadályokat, na.

Aztán elköszöntünk és gyorsan a reggeli rutin: levegőztetés, ágyazás, ruhák, játékok elrakása, öltöztetés, és mehet a munka – 8-ra már kész is vagyok mindennel, amivel kész lehetek. Közben lejár a mosás, mennék teregetni, ha Tádé nem óbégatna az erkélyajtó előtt, hogy márpedig neki IS kint van dolga, engedjek meg neki inkább mindent, jobban járunk mindketten. Végül belenyugszik, hogy anyu egyedül tereget, de azért ott hüppög végig a szúnyogháló túloldalán, sértve, duzzogva, már nem is tudja, mi a baja, hogy nem hagytam, hogy a diókat egészébe tömje a szájába, vagy hogy nem szórhatta szét a csipeszeket – az anyja egy kegyetlen figura, na. Szóval itt ülök, dolgozgatok, néha belegépel a gyerek, olvasgatok, néha belescrollozik a gyerek, de alapvetően itt ül mellettem a szőnyegen és a különböző anyagokat simogatja, rakosgatja, nyálazgatja össze-vissza. Ez a program. Olvastam ma egy cikket azokról az áldott dánokról, anyukám osztotta meg, egy új könyv megjelenése apropóján készült. Még egy éve olvastam el a Gyereknevelés dán módra című könyvet, ez nagyjából ugyanaz lehet, szintén hvg könyv, és a szabad játék felbecsülhetetlen fontosságáról szól. Hogy a gyereknek micsoda szüksége van rá, hogy szabadon, maga játszhasson, nem kell őt megtanítani játszani és nem kell teletűzdelni a napját top-zsír programokkal, nem kell már oviba 3 nyelvet elkezdenie tanulni és mindenféle edzésekre járni. Hogy a dánoknál 10 éves korig játszania kell a gyereknek és hogy az igazán sikeres felnőttek is játszanak – videojátékot vagy a gyerekükkel, mindegy is, de a játék milyen fontos, és az is, hogy ez ne irányított játék legyen.

Óriási melegség öntötte el a szívem, mert nagyon megkönnyebbültem: jó dán lennék, mert itt aztán van szabad játék, csak maradjon is így! Őszintén remélem, hogy a gyerek még ilyen jókat fog játszani sokáig, hogy szeret majd szöszmötölni és mozgolódni, cserébe megígérem, nem fog minicsoportos korába sakkszakkörre és nyelvtanulásra és lovagolni és mindenre is járni. Azért azt nem hagyom, hogy megegye a papírzsepit, most kicsit be kell avatkoznom itt a szabad játékba, pillanat, de szerintem, ha rajtam múlik, fog ez menni.

Szóval vannak ezek a napok, amikor jó, a nap is süt, a kávé is finomabb mint máskor, a gyerekkel is jó, mert habár elvan egyedül, kellek neki kis partnak, ami biztonságot ad, amire rá lehet csimpaszkodni, ha eljött az ideje, akin lehet délután elszuszókálni egy kicsit.

Semmiért nem adnám oda ezeket a napokat.