Van valami az anyaságban, amit nem tudok megszokni. Mégpedig az, hogy a gyerek fejlődik. Nem megszokni nem tudom igazából, hanem elképzelni a következő állomásokat. Így pl. a fél év múlva elkövetkező jövőt is csak úgy tudom magam előtt látni, hogy Tádénak több foga lesz, de minden ugyanolyan lesz, mint most.

Pedig napról napra fejlődik, igazából fel sem tűnik, milyen sokat, csak ha visszaidézem, milyen volt pár hónapja. Például tényleg átalussza az éjszakát napok óta. Tényleg nőnek a fogai. Reggelente arra kelünk, hogy kikelt a kiságyából és trappol be hozzánk. Emlékszem rá, ezt pár hete, hónapja mennyire vártuk, mégsem tudtuk elképzelni, milyen lesz. Aztán tessék, itt van. A járással is így voltunk, a darabos kaják evésével is, a sétálással is. Merthogy képzeljétek, tegnapelőtt voltunk sétálni, az utcán, gyalogosan, Tádé simán letolt egy kilométert, miközben minden állatra ráugatott.

Szóval így fejlődik napról napra, észrevétlenül és megállíthatatlanul, mégsem tudom elképzelni, mi lesz a következő lépés és hogy az hogy fogja befolyásolni, könnyebbé vagy nehezebbé tenni a napjainkat.

Mert ahogy ezt ti is írtátok, nem a legkönnyebb, mégis, az egyik legszebb időszak ez. Felfedez, nézelődik, pakol, ütögeti a dolgokat egymáshoz, minél hangosabb, annál jobb. Érti a NEM SZABAD-ot, de nem érdekli, csak mosolyog és csinálja tovább. Ahogy én írtam már korábban, nagyon türelmet igénylő korszak ez, de ahogy másoktól hallottam, ez már csak fokozódik.

De olyan nehéz ezt elhinni, hisz – elvileg –, ha egyre több dolgot tud és ért, egyre könnyebb lesz. Leszámítva persze a hisztiket. Azok vannak most is, és nem tudom, honnan jött, esküszöm, nem hisztizek előtte sose Tamásnak, szigorúan csak olyankor, ha nem látja. Mert azért szoktam, és hát akkor ezek a gének lennének, ha jól sejtem. És akkor bizony még sok mindennek nézünk elébe, akaratos, makacs, odaszólós, megmagyarázós gyerekünk van vagy lesz.

Anyukám sokszor mesélte, hogy mikor húgommal volt terhes, azon gondolkozott, hogy hogy fogja tudni majd a második gyerekét ugyanúgy szeretni, hisz neki már van egy, azt szereti, az A Gyereke. Aztán persze ahogy azt sejteni lehet, a szeretet simán sokszorozódik, tesóm is megkapta a neki járó adagot. Én meg most azon gondolkozok és azon félek, hogy az energiával, a türelemmel is így van-e. Mert nagyon szeretnénk még gyereket, de hát ez a kis ördögfióka is felemészti az energiáink. És akkor itt jön a képbe, amiről fent szó volt, hogy mennyire nem tudom elképzelni, hogy majd lesz idő, amikor ennél könnyebb lesz a kommunikáció, hogy majd lesz olyan is, hogy a gyerekek egymással játszanak (meg veszekednek is persze), hogy Tádét nem lesz mindig egy óra elaltatni esténként, hanem szépen, mesélek neki és hopp már alszik is (hiszem én), hogy milyen megható lesz, ha majd először meg sokadjára az ölébe veszi majd a még meg sem született testvérét. Szóval tudom, hogy jó lesz, mégis, ha azon gondolkozunk fürdésnél, hogy de nehéz lesz kivenni a kádból, ha majd 20 kiló lesz, fel se merül bennünk, hogy lehet, akkor már maga fog kimászni belőle. Mert bizony ez a gyerek csak nő, mint a gomba, egyre erősebb és figyelmesebb, mint minden korabeli, de látom, vannak anyukák nagyobb gyerekekkel, akik ikea katalógussal tudnak játszótérre menni és nem permanens derékszögbe hajolva rohangálnak a gyerek után, szóval _tudom_, hogy lesz ez majd másképp is, csak egyszerűen nem tudom _elképzelni_. Pedig sokat segítene a mindennapokon, ha el tudnám, bár így meg egész biztos, hogy a pillanatban élek, arról meg úgy tudom, a lehető legmenőbb dolog, legalábbis sok, magát inspiráló ember ezt hangoztatja. Hát akkor ez végülis fél siker, nem?