Tegnap beszélgettünk anyukámmal arról, hogy milyen tapasztalatok vannak a gyerekek beszédfejlődésének beindulásával kapcsolatban. Egy védőnő ismerősét kérdezte meg, van-e okunk aggódni amiatt, hogy nem nagyon akar beindulni a dolog. De megnyugtattak minket, az ilyen idős kisfiúk inkább mozognak, és amúgy sincsenek ráutalva, hogy beszéljenek, mert az anyujuk-apjuk feszt figyeli őket, és úgyis megértik, megtanulják értelmezni minden kis mozdulatukat. DE ha majd bekerülnek közösségbe, gyorsan beindul, mert a többi gyerekkel muszáj magukat megértetni.

Jó, őszinte leszek, amúgy sem aggódtam _nagyon_, inkább csak várom már nagyon, hogy beszéljen a gyerekem. Altatás közben pedig elgondolkoztam rajta, mi lenne, ha néha beadnám bölcsibe. Vagy ha ősztől bölcsis lenne, a közösség miatt. Persze ehhez tudni kell, hogy nem nagy esély van rá, hogy felveszik, a városunkban ugyanis óriási túljelentkezés van abba a két bölcsibe, ami létezik. És emiatt a családi napközikben is. Én meg mivel úgysem terveztem visszamenni az irodába a két gyerek közt, így eddig fel sem merült, hogy menjen, persze néha jó lenne beadni és egyedül intézni a dolgokat, de tulajdonképpen vele is meg tudok oldani mindent.

Szóval elkezdtem eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha bölcsibe lenne a gyerek. És nagyon hamar eljutottam odáig, hogy nemnem, ezt egyáltalán nem szeretném.

Panaszkodom ugyan az altatás és a mindennapi gondok, nehézségek miatt, de ez a panaszkodás igazából csak egy szelep, amin a túlnyomás kijön, amúgy tudom, hogy nekem most ez a dolgom, ezek a mindennapjaim, ez a feladatom, és szeretem is: a gyerekemre vigyázni, fejleszteni, törődni vele. Leginkább: figyelni.

Nem azért, mert bölcsiellenes vagyok, bár ilyenről is hallottam már, hanem csak mert szeretnék minden pillanatnál ott lenni. Bár már másfél éves, és én emlékszem rá, hogy én mennyire szerettem kiskoromban bölcsibe járni, mivel nem vagyunk ráutalva, nem adnám be bölcsibe. Jó, hogy tudok itthonról dolgozni, miközben figyelem. Persze nem könnyű, tegnap eltört egy mérleget, szétpakolt mindent, széttépte a teafiltereket, felmászott az ebédlőasztalra, ma le is esett onnan lemászás közben, semmi nagy gond, inkább csak az ijedelem. De mégis, velem van, látom, le tudom videózni, ami szintén tegnap történt először: két duplókockát össze tudott pattintani. Majd megtanul beszélni, addig legyen az én kis ördögfiókám.

Nem hiányzik a közösségbe bekerülős betegeskedés is, amíg lehet, kihagynám. Nem akarom, hogy eltanuljon dolgokat, hogy ne kapjon idejében tiszta pelust. Azt akarom, hogy ha valami elromlik vagy nem jó, azért én legyek a felelős. Lehet, hogy ez a túlféltés? Nem hiszem, hagyom én őt ténykedni, nem vagyok egy helikopteranyuka a játszótéren sem. A közösségtől sem féltem. Egyszer volt a játszótéren egy apuka, akinek 3 éves volt a kisfia, és ő azt mondta, nem akarja, csak papíron oviba adni, mert a gyereknek semmi szüksége a közösségre, annál nincs jobb, hogy családi körben van, majd fejlesztik ők, ahogy tudják. Egyáltalán nem értettem vele egyet, és habár egyfelől nem várom az ovit, mert nem akarom, hogy felnőjön a gyerek és előre félek az ovis gondoktól, másrészről meg alig várom, hogy ovis legyen, és menjen, legyenek barátai, bandázzon, tanuljon, mondja el, mi volt ebédre, legyen kitéve a rajza, jöjjön át egy kishaver játszani.

Az idő telik, ezzel úgysem tudok mit kezdeni. De ahogy tegnap elgondolkoztam, arra jutottam, hogy többször kéne benne lennem a jelenben és azzal foglalkozni, mi jó benne, és nem azt várni, mikor lesz könnyebb. Persze ez egy olyan beállítottságú ember számára, mint én, nem olyan könnyű, könnyen fáradok, könnyen lerobbanok, de eddig még mindig új erőre tudtam kapni és hamvából feléledt főnixmadárként kezdtem neki a következő napnak – például a mainak, amikor már duplóztunk, főztünk, most mesézünk, igaz, de legalább együtt vagyunk, látom, érzem, figyelem a gyerekemet – ez a dolgom, és amíg meg tudjuk oldani, hogy érjen elég felnőtt inger, nem okoz ez problémát. Az énidőt már rég leredukáltuk olvasásra, varrásra, néha Tamás elviszi a nagyszüleihez a kicsit és akkor egyedül tudok zenét hallgatni például, vagy akadálypályák nélkül takarítani. Én nem járok el egyedül sehova, mióta nincs terápia, mindenhova visszük Tádét is. Azt hiszem, nem is érzem jól magam nélküle, úgyis állandóan a telefonom nézném, küldött-e róla képet az apja. Sok ez? Nem egészséges? Nem tudom, csak annyit tudok, hogy ez elégíti ki az igényeim. Néha azért van olyan, hogy csak úgy elmennék itthonról, például tegnap este, de hálistennek esett az eső, úgyhogy csak engedtem egy kád forró vizet, és elolvastam egy Murakami-novellát. És milyen jól tettem. Kell az ilyen.