Nem tudom felidézni, mikor vonzott magába ennyire történet legutóbb, talán mikor sorozatokat néztem, és úgy nagyon nem is volt forró nyári napokon más dolgom, csak hogy nézzem vég nélkül a sorozatokat, na az lehetett ilyen. 1Q84, Murakami Haruki, szenzációs mese!

Amikor évekkel ezelőtt megláttam a borítóját, sejtettem, hogy itt ennek köze lehet az 1984-hez, és a szakdogáim leadása után jó ideig semmi kedvem volt semmiféle negatív utópiához. Azontúl elég vaskos kötetet, szám szerint három, kösz, de nekem erre nincs időm, ráadásul ez az ember mindenből csak ilyen hosszút ír, talán majd egyszer a távoli jövőben sort kerítek rá. Hát a távoli jövő hamarabb elérkezett, mint hittem, kb 3 hét (vagy kicsit több, már nem is emlékszem) leforgása alatt elolvastam a trilógiát, ami tőlem nagyon gyors tempónak számít.

Az egész úgy kezdődik, hogy egy Zöldbab nevű nő ül egy taxiban, egy fura sofőr viszi egy luxusjárműben, komolyzenét hallgatnak, de a nőnek időre kell odaérni valahova és a taxi dugóba kerül, ezért valamit ki kell találni. Ez igen hosszasan van leírva, és lássuk be, nem túl izgalmas esemény a taxiban ülés komolyzene hallgatásával kísérve. Mégis annyira magával ragadott, hogy onnantól kezdve nem tudtam letenni, éjjel már azt álmodtam, hogy indultam egy regényíró pályázaton, ahol 2. helyezést értem el, és kiderült, hogy én írtam az 1Q84-ben szereplő regényt, a regény regénye az álmomba került. Azért ez egy gyereknél vagy kamasznál okés, egy felnőtt, kisgyerekes nőnél elég erősnek kell lenni a sztorinak ahhoz, hogy ilyen szinten beleragadjon a gondolataiba.

Nem fogom leírni, miről szól, mert vagy egy könnyed, szimbolikus mesének tűnne, vagy egy fura szerelmes regénynek vagy valami fantasynak, és közben egyik sem, és mindegyik – no meg nem illik spoielrezni sem.

De a hangulat! A mesélés íve, ritmusa, üteme, a történetek újra megrágása és értelmezése, olyan egyenletes az egész, olyan jóllaktató elégedettséggel töltött el olvasás közben. Végig rend van a szövegben, olyan, mintha egy szépen berendezett, semmi extra, mégis ízléses, otthonos helyre mennél, nagyon japán arányokkal, a kajákon és neveken kívül mégsem japán benne semmi, de végül mégis ízig-vérig az.

Hát szóval most itt ülök, 30 perce fejeztem be ezt a gigaregényt, és nem tudom, hogy tovább, hogy vágjak-e be valami újba gyorsan, amíg még itt az íze, vagy hagyjam ülepedni és emésztgessem a végét is, ahogy közben tettem. Mondjuk ha jól számolok, a gyerek hamarosan ébred és legfeljebb annyi időm marad, hogy sorsot húzzak, melyik legyen a következő Murakami-mestermű, amibe belevágok. Remélem, tényleg mestermű lesz.