Eltelt az első hét – kettesben.
Amennyire féltem tőle, annyira jó és bensőséges volt. Tamás egy közeli településen talált munkahelyet, így mindössze 20 perc az út oda és megint 20 vissza – az így nyert idő tényleg megfizethetetlen. Járhat koránra dolgozni, és mivel mi úgyis korán kelünk, nekünk ez ideális. Pislantok kettőt és már itthon is van.
Ezzel együtt nagyon hiányzik, mert nap végére azért kimerülünk mindketten, a sok beszélgetés rövid „hogy telt a napod?” monológokra redukálódott, este altatáskor pedig már én is el tudnék aludni, így örülünk, ha egy sorozatrészt összebújva még meg tudunk nézni – de szégyen van sem, volt, hogy 9-kor én már jóízűen belealudtam este a Birkakergető nagy kalandba. Merthogy ezt olvastam az elmúlt hét alatt. Kezd az egész Murakami Haruki-életmű egy nagy folyammá összeállni a fejemben, befejezek egy könyvét és már kezdem is a másikat. Mindben van (komoly)zene, macska, életválságban lévő férfi, kaják, napi rutin részletes leírása, sokban van kút vagy víz, már vágom Japán topográfiáját és járásait. Most újra, immár harmadjára belevágok a Norvég erdőbe, hátha most rákapok ebben a nagy flow-ban és menni fog az is, eddig irritál sajnos, de nem baj, van még más is, ha ez harmadjára (utoljára) sem jönne be.
Tádé szöszmötöl. Növeszti a fogait és közben a kis ujjával kapirgál, keresi az utat a játékok felé. A konyhám már használhatatlan, mert minden fiókos rész elég asztalok és székek vannak tolva, viszont azóta nem szambázik a gyerek egy negyedkilós bulgurral vagy egy doboz wick forróitalporral. A nyakában állandóan ott lóg a pettyes hajpántom és közben ül vagy sétálgat vagy a kanapén hesszel és játszik, elmélyülten, gügyörészve. Végre beérett a habszivacs építőjátékhoz is, nem, nem várakat épít, de rakosgatja őket, szétszedi, ha összeillesztek elemeket, és nem csak rágja és nyálazza a darabokat. Kapott a héten védőoltást is, már a 15 hónaposat. Hogy hova tűnt az elmúlt negyedév, arról fogalmam sincs, még most volt a születésnapja, és tessék, már 15 hónapos és futkározik. A vacsorájához kap egy kis kakaós ízesítést, mint a nagyok, és jár-kel a lakásban, mintha mindig is ezt tette volna, vagy legalábbis ez lenne a dolga. Kiviszi este maga után a szennyest, ráhajtja a szennyesvödör tetejét, miután beledobta a kis ruháit. Tudja, hol a cipője, a cumija, a mókus a falon, mindennel telefonál, és egyre többet ölel és simogat.
Kicsit kétségbe voltam esve pár hete, mert nagyon erőszakos volt – tudom, nem direkt. Rúgott, ütött, ahol csak ért, alig lehetett tisztába tenni vagy megölelgetni egy kicsit. Tetszett neki a csattanás meg a reakció, hogy nem szabad Tádé, fáj anyunak! Csak nevetett és újra megcsinálta. Hallottam a játszótéren, hogy a többi gyerek is ilyen, ez egy korszak, de mégis el voltam keseredve, mert vágytam rá nagyon, hogy megöleljen a gyerekem vagy hagyja, hogy kicsit összebújjak vele. És pár napja most úgy tűnik, hagyja, sőt ő is igényli, hogy öleljen. Öleli a lábunkat, a fejemet, bújuk a nyakamhoz. Alig várom, hogy tudjon puszit is adni.
Így telnek a napok, sétával, várjuk a kis lehűlést, eszegetünk, mert képzeljétek, mióta Tamás nincs itthon napközben, nem tudok enni. Nem kívánok semmit, bezzeg ha megérkezik, a falat is meg tudnám enni – majonézzel -, úgy látszik, kicsit kamaszszerelem ez a házasság még, vagy csak ki szeret magában enni. Akármelyik is, legalább nem hízok, lehetne rosszabb is, pl zabálhatnék magamban. Kérlek, szerelem, ne múlj el, rossz hatással lennél a kilóimra.
Tádé betöltötte hát a 15 hónapot, nekem meg már csak 3 hónap van a 33. születésnapomig. Így rohan az idő, nem semmi. Most elkezdtem várni a telet, a karácsonyt, a születésnapom, merthogy egy hét van a kettő között, mert idén már tud majd Tádé szánkózni is, meg építek neki hóembert, eszik majd a szülinapi tortámból és ő fogja kicsomagolni a karácsonyi ajándékot. De addig még van 3 hónapnyi szép ősz, sok játszóterezéssel és talán végre meglesz az első igazi szó is, ami nem a mit csinál a kutya? vává, hanem mondjuk az, hogy ÉDESDRÁGAANYUCIKÁM. Meg a puszi is. Azt nagyon szeretném már.
