Ma valahogy nem találom a helyem. Vannak ilyen napok. Mi kiszorultunk a nappaliból, mert Tamás itthonról dolgozik, és most szembesültem vele, Tádé megint mennyit fejlődött – jobb ezt fejlődésnek felfogni és nem rosszaságnak… Mert igazából azért bosszant egy kicsit, hogy minden héten új feladat elé állít azzal, hogy újabb dolgokat ér el és ezért át kell rendeznem dolgokat. Most például a kisasztalát odatolja a pelenkázóhóz, feláll rá és pakol le róla. Ezt úgy vettem észre, hogy tegnap egyszer csak megjelent a nedves törlőkendőkkel, amikből kirángatott már egy csomót. Most nem tudom, mihez kezdjek. Múlt héten a konyhát rendeztem át és tettem el a gyógyszereket és háztartási fiók tartalmát meg a konzerveket tádébiztos helyre, büszke voltam magamra, erre kapom az új feladatot.

Mert ebből is áll az anyaság, megoldani mindig azokat a feladatokat, amik adódnak. Nem tudom, hogy honnan lesz az embernek mindig jó ötlete, de valahogy tényleg mindig úgy alakul, hogy megoldódnak ezek a helyek. Praktikákat nem tudok adni, de nekem se jönnek be soha mások ötletei. Hisz minden helyzet egyedi, minden gyerek más kihívások elé állítja a szüleit. Mi például a húgommal nem rosszalkodtunk, nem pakoltuk le a polcokat, nem másztunk fel a bútorokra, de biztos volt már, amire most azonban egyébként nem emlékszem.

Aztán itt az altatás is, amit szintén kezdek egyre nehezebb feladatnak megélni. Meg az esti fogmosást, mivel állandóan ráharap az ujjamra, de az ujjfogkefével sokkal jobban és hatékonyabban tudom megmosni a fogait, mint a rendessel, úgyhogy maradunk annál. De az altatás egy rémálom – és nem tudom, miért. Mármint hogy miért lett ez. Miért ez a folyamatos mozgolódás, rúgkapálás, kaparászás, csikarás, nyugtalanság. Nem azt a fél órát bánom, amit vele kell ilyenkor az ágyban töltenem, hanem belefáradtam ebbe a közelharcba. Mennyivel jobb lenne, ha mesélés közben aludna be vagy ha simogatnám és közben aludna el. Olyan szép lenne ez így, és még nem adtam fel, hogy majd egyszer nekem is összejön. Vagyis neki, mert azért itt őt is sajnálom, hogy ennyire békételenül alszik el minden este. Aztán az is jó lenne, ha utána éjjelre az ágyában maradna és nem közénk kérné be magát 11-12 körül. Mondjuk legalább van 2 óránk kettesben, az is valami.

Az etetés is kezd egyre nagyobb kihívás lenni: kezd differenciálni az ízek között, és bizony sok zöldség, ami régebben simán lement, most nem kívánkozik be. Azontúl a falatokkal is játszik, kiköpi, bugyborékol vele. Persze ezt is foghatnám fel könnyedén, de én például sose láttam cukinak az ételtől piszkos gyerekeket. És az elpocsékolt étel is idegesít. Ez van, ilyen vagyok.

A tisztába tevés is egy tortúra, rúgkapál, kaparászik, forog, lemászna. Nem könnyű, na, főleg az öltöztetés része. Nagyokat csap és üt közben.

Lehet, hogy hálátlan anyukának tűnök, akinek mindennel csak baja van, de nem így van. Egyszerűen csak elfáradtam ezekbe az apró, sűrű kis harcokban, meggyőzéskben, és abban, hogy pár naponta új feladat elé állít a gyerekem. Most úgy érzem, eddig tartott az energia, az ötletbörze, jót tenne egy nap, amikor megint csak úgy könnyű és szép a gyerekkel, vagy ha valami olyanban érnénk el fejlődést, ami nehezen alakul. Például a beszéd. Bár ahogy utánaérdeklődtem a családban, még pár hónapunk biztos van a beszédig. Valahogy úgy képzelem, utána kicsit könnyebb lesz, új izgalmakkal, és talán fejlődik annyit vele, hogy az esti mesét is be tudjuk vezetni, úgy igazán, egyre hosszabbakat. Nagyon várom a mesélős időszakot.

Amikor a babák megszületnek és még kis újszülöttek, nincs időérzékük. Ha fáj nekik valami, akkor az mindenütt és mindennél jobban fáj, mert nincs bennük annak a tudata, hogy ez el fog múlni, túlélik, lesz jobb. Aztán ahogy egyre több tapasztalat éri őket, nyilván ezt is megtanulják. Én magamnál is sokszor érzem így. Minden korszak új, minden feladat és nehézség új. Hajlamos vagyok úgy érzeni ilyenkor, hogy rám dől a világ, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, hogy nem jól csinálom, hogy másképp kéne, de hogy. Hogy ez most ilyen, hogy BAJ VAN, és nincs kiút. Aztán ahogy meglesz a megoldás, ahogy az idő elrendezi ezeket a problémásabb helyzeteket, MEG persze én, akkor már látom, milyen kis bagatell volt az, amin én kiakadtam és milyen hamar elmúlt a vész. „Vész”. De persze mikor először van az ember ezekben a helyzetekben, nem mindig könnyű. Hát nekem erről szól az anyaság sokszor, nemcsak arról, hogy milyen gyönyörű és okos a gyerekem. A feladatokról, amik elé nap mint nap állít, és amiket nem lehet soha a szőnyeg alá söpörni, hanem azonnal kell rá reagálni.

Most azonban fáradt vagyok. De majd lesz jobb.

A család beteg. De leginkább én. Most épp törökülésben ülök a kanapén, ölemben a laptop, mellettem Tádé mesét néz, a Manó Benő és Lili hercegnő apró királyságát, és közben hol rugdos, hol rám ül. Az utóbbi napokban - nem vagyok büszke rá, de - nagyon türelmetlenül altattam, és ezt mintha Tádé is büntetné, még nyűgösebben alszik el. Mintha direkt akarna idegesíteni, bár tudom, inkább nála is csak a betegség, taknyosság játszik be.

Szóval nagyon vártam, hogy meggyógyuljunk, már egy hete tart, erre Tamás is megbetegedett. Nem vészes, de pont nem komfortos így semmi. Három nyűgös ember éjjelente egy ágyban, nem túl pihentetők az éjszakáim. De majd elmúlik.

Amire most nagyon vágyom, az az ünnepi készülődés. A Mikulás a héten járt itt, mint gondolom, máshol is. Igyekeztünk Tádénak egészségesebb, kevés cukros csomagot összeállítani, így került bele pl. snack kolbász is. Jövőre már adventi kalendáriumunk is lesz: idén több helyen láttam, hogy minden napra egy mesét kaptak a gyerekek. Talán jövőre már Tádé is élvezni fogja. Talán jövőre már a Mikulás-csomag bontogatását is élvezni fogja, nem tudom, milyen egy 2.5 éves gyerek. Jövőre kiderül.

Nekem a születésnapom is decemberben van, harminc múltam, idén már három évvel. Családi körben fogunk ünnepelni, két hétvégén át, a harmadikon pedig már karácsony lesz. Utána szilveszter, utána meg jövőre.

Az egész december egy nagy készülődés, amit, mivel már saját kiscsaládunk van, évről évre egyre jobban várok. Még kicsi a fiam, nem tudom, mit fog fel majd az ünneplésből. De a kis díszek, amiket kitettem a lakásba így advent ideje alatt, tetszettek neki. Remélem, a karácsonyfa is fog. Tavaly még egy kis krumpli volt, fogtuk, mutattuk neki a dolgokat, ő meg csak nézelődött, evett, aludt. De idén már oda kell rá figyelnünk, hogy hova tegyük a fát, hogy diszítsük fel. Nagyon boldog lennék, ha látnám majd Tádé arcán az örömöt, a rácsodálkozást, de lehet, ehhez még mindig kicsi – főleg, hogy nem túl könnyű lenyűgözni.

Szóval készülődünk, ünnep ünnep hátán. 33 leszek, ilyenkor anyunak már megvolt Ági is, sőt, emlékszem rá, milyen volt, mikor anyu 33 volt. Én is ennyi idős lettem – nem sok, de nem is kevés. Van egy férjem, egy fiam, takaros otthonom, munkám, amivel jól érzem magam, kialakult napjaim, szokásaim, nagy családom, itt a blog is meg a varrás is, ami feltölt, idén pedig mintha újra felfedeztem volna az olvasást, az is itt van. Nincs okom panaszra, leszámítva a rossz derekam és a fájós vállam, meg a migrént, egészséges is vagyok. Oké, van egy kis súlyfelesleg, de hát az mindig is volt, valószínűleg lesz is. 33 leszek. Meg kell azért ezt szokni, főleg, hogy fejben még bőven csak huszonéves vagyok. Néha 17.

Készülünk a karácsonyra is, én leginkább a menü kitalálásával. Meg a szenteste elképzelésével. Amikor kicsit rossz kedvem van, elképzelem, ahogy megy le a nap, beteszünk valami giccses karácsonyi zenét, szépen felöltözünk, én kisminkelem magam, a kaja már kész, bekapunk 1-2 szaloncukrot, átváltunk karácsonyi fényekre és aztán felváltva a fa alá csempésszük az ajándékokat. Jön a fotózás, az ajándékbontás, az ünnepi vacsora, Tádét lefektetjük, aztán játszunk és filmezünk és bekuckózós jó kedvünk van. Ez tölt fel engem mostanában. Másnap egyik nagyszülők, aztán másik nagyszülők, nagynénik és nagybácsik, evés, beszélgetés, ajándékozás, utazás – sokaknál olvasom, hogy teher, hogy nagy logisztika, de én várom már nagyon, szeretem. Jó, hogy van akkora családom, hogy meg kelljen szervezni, hogy eljussunk, ott legyünk, hazajöjjünk, ajándékozzunk.

Hát ezeken fantáziálgatok, ezeket tervezgetem a nagy náthám közepette, és már most vasárnap kezdődnek a vendégeskedések. Elkezdődik a szülirácsony, a szülihét, szuper!

Irigykedve, sőt féltékenyen nézem, ahogy az apa-fia kapcsolat alakul. Sok kacagással, játékkal, felhőtlenséggel. Mert bizony ez neki jár, mint ahogy a reggeli sírás is, amikor munkába ment ma például. Ugyanis tegnap, mivel beteg vagyok, nagyon sokat bandáztak együtt, töretlen lendülettel, én meg csak nyűgösködtem és türelmetlenkedtem. Megfogadtam, hogy nem fogom használni a szaranya szót, de a tegnapi teljesítményemre leginkább mégis ez illene. De nem, szóval beteganya voltam, egy beteg anyának pedig jár a nyűgösködési és regenerálódási idő. Viszont annál rosszabbul esett, hogy a szintén betegecske gyerek pedig felhőtlen kacagásokkal játszik az apjával. (Dehogy esett rosszul, imádom. Csak ugye az a hülye féltékenység.)

Nekik jut a móka, a kacagás, a jókedv, a nettó játék, az örök játékosság, a felszabadultság, a vidámság, a hozd ide, ügyes vagy, táncoljunk, nevessünk, megnevettetlek, megnevettetsz, eldugom, te megtalálod, ráültetlek és tollak és te kacagsz, elbújsz és én megkereslek, elkaplak, mindent szabad, nézd de jó ez is. És nekem mi jut? A tisztábatevés, a hajnali kelés (jó, az nem mindig), az altatás a maga kaparászásával, orrba-szájba-fülbe nyúlásával, rugdosásával, fejre mászásával, az intimzónák totális figyelmen kívül hagyásával, mert nincs olyan, hogy eddig tart ő, itt kezdődök én, hanem ezek vagyunk mi és idáig meg idáig tartunk – mi ketten. Jut még nekem az éjjelekből a közös takaró, a rugodosódás, a folyamatos visszatakarás, a kaparászás. Jut a nem szabad, tedd le, add ide, csukd be, gyere le, ne menj fel, nem megyünk, maradj itt, gyere ide, nem szabad, ne csináld, nem szabad, NEM SZABAD, veszélyes, nem, azt nem. Jut nekem a kajakészítés és szervírozás, a nap megszervezése és lebonyolítása, a fürdetés vizesebbik része, az öltöztetés rugdosódós része. Az ordító, hisztiző gyerek, a síró, fájó, beteg gyerek, a köhögő, nem alvó gyerek.

Meg azért az ebéd utáni összebújós gyerek is az enyém, azt nem adnám semmiért.

Mint ahogy azt sem, hogy látom, milyen szépen nőnek együtt, apa is, fia is bele ebbe a kapcsolatba. De azért jól esne, ha néha nekem jutna a kacagtató szerep, a felhőtlen szerep, persze ehhez az kéne, hogy munkába járjak és onnan hazajöjjek és csak két órát legyek vele, és ebbe én bizony bele is gárgyulnék. És abba is, ha nem teheteném tisztába és nem én altatnám éjjel vissza és nem én szolgálnám ki egész nap és nem az én kezemből venné ki a kanalat, hogy ő már bizony egyedül eszik.

És majd akkor odafigyelek, és átadok pár nehezebbet, hogy nekem is jusson energiám arra, hogy megkergessem és kacagjon nekem, mert annál a kacagásnál nincs szebb.

Tádé maholnap másfél éves. Egyre nagyobb nosztalgiával nézem a google photos Éld át újra ezt a napot! egy évvel ezelőtti képeit. Sokat nyurgult és nagyfiúsodott a gyerekem, vagyis gyerekünk, ezt Tamás mindig kikéri magának. Már nem olyan kis pocokmalac feje van, bár haja nem lett sokkal több. Nem görbül úgy a csuklója, a combja, nem gömbölyödik mindenhol, de szerencsére egy kis pofazacskó és tokácska azért maradt anyuka örömére.

Tegnap nagyon megható dolog történt. Korán feküdtünk le, és úgy gondoltam, megpróbálkozom egy estimesével. És ment, sikerült, tetszett neki, élvezte, feküdtünk egymás mellett, én magunk fölé tartottam a Majom mamáját, és ő nevetett, mosolygott rajta, a hangom játékát értette és élvezte, és ami a legjobb: hagyta végigmesélni a kis mesét. Aztán az altatás már nem ment ilyen könnyen, de ez az estimesézés jó lesz. Csak meg kéne tanulnom pár mesét, hogy sötétben is tudjak neki mesélni, mert úgy jobban és könnyebben elalszik, meg hogy én se unjam magam annyira a mesék közben.

De nap mint nap történnek megható dolgok. A hétvégén kimondta az első teljes szót, ami nemcsak szótag, hanem minden hang megvan benne, és arra mondja, ami, ez a KULCS. Mondogatja persze a maga kis dolgait, a fá például az, amikor megharap és tudja, hogy az fáj nekem, a vávává, az minden állat hangja, és így tovább, de a kulcs az kulcs. Két napra rá mondta, hogy mama, persze nem biztos, hogy mamára, de menni fog. Aztán majd megy minden más is? Rohamosan? Felkészültem én erre?

A humora is egyre jobb. Élvezi a csintalankodást, a kergetőzést, az eldugdosást, a fürdésben a pancsolást. Kifejezi magát szépen, megy a meglelő bútorokhoz, ha enne ha leülne, ha tisztába tevés következik. Fogja a kis szennyesét és viszi magával a fürdőszobába, bedobja a szennyeskosárba, majd ráhajtja a tetejét. Ha húzzuk fel a redőnyt, megy mindegyik elé, hogy most ez következik, ugyanez a növénye locsolásánál. Ha valamit fel kell seperni, megy a csaphoz, ami alatt a seprű és a lapát van, és mutatja, hogy ott, bizony ott lesz a segítség anyunak. Megkóstoltatja velünk, amit főzött, kavar, pakol, rendezkedik. Fejen áll és futkározik. Mutatja, hol a feje, szeme, orra, füle. Tologat, húzogat, eldugdos, kinyit, becsuk, megtapsolja magát. Táncol. Ha valamit nem ér el vagy nem tudja megtenni, megcsinálni, elkezd visítani, hisztizni miatta – a tehetetlenség eluralkodik rajta, ilyenkor nagyon sajnálom, főleg, ha nem tudok neki segíteni vagy ha olyan dolgot szeretne, amit nem szabad. De hát ezeket meg kell tanulnia.

 Hát így telnek a napok, minden nap hoz valami újat, szépet, egyszerűbbet. Bár mondja a család, hogy lesz itt dackorszak bőven, látva, micsoda akarata van a gyereknek. Biztos nem lesz majd könnyű, de sokat jelent, hogy megpróbálom magamban tényleg átállítani, hogy ha hisztizik, az az én dolgom, és nem kell miatta vadidegenek előtt szarul éreznem magam, mert ez egy természetes életkori sajátosság. Majd ha már másról szól a hiszti, újratervezem magamban a megoldást, addig fő a nyugalom – bár talán azután is az lesz a legfontosabb.

Kifáradok ugyan minden nap végére, és minden gondolatom a gyerek akkor is, ha épp alszik, kicsit bele vagyok zombulva ebbe az állapotba, ezt látom magamon. Most kicsit kevesebbet dolgozok és többet Tádézok, családozok, aminek örülök, hogy így alakult. Ha az idő engedi, csatangolunk, mászkálunk, hordozunk, babakocsizunk, és elkezdjük a karácsonyi készülődést is. Az ajándékok egy része már eldugva a szekrénybe, akárcsak a szaloncukor. Várom az ünnepeket, kívül-belül, várom a közelgő születésnapom, és hogy a család annyiszor legyen együtt, ahányszor csak lehet, hogy Tádé köztünk legyen, sztárkodjon, mutassa meg mindenkinek, hol a kulcs, hol a feje, hogy ezt a nagyon klassz időszakot minél több emberrel oszthassam meg, mert most nagyon jófej a gyerek. Mondjuk ilyenkor szokott elromlani, megbetegedni, front lenni, a derekam beállni, veszekedés következni és még sorolhatnám, de hátha nem, mert nekünk ez most igenis, jár.

Murakami Haruki: Különös könyvtár

A fölszöveg nem sokat mond, esetleg annak, aki már olvasta Murakami Haruki többi könyvét: A birkakergető nagy kalandból és a Tánc, tánc, táncól ismerős a Birkaember figurája. Rajta kívül a nála szokásos magányos fiút ígér és egy titokzatos szép lányt. Hosszúságra nem túl nagy, 120 oldal, és tele van illusztrációval Chip Kiddtől. A könyvtár hátborzongató,  képzeletbeli – én már nagyon kíváncsi vagyok rá, ha hozza a szokásos Murakami-hangulatot, akkor nagyon kevesellni fogom a 120 oldalt, aminek ráadásul egy nagy része nem is betűkincs, hanem illusztárció. Én ezt kértem karácsonyra.

Kinek: barátnak, barátnőnek, férjenk, feleségnek, minden Murakami-rajongónak

Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra

Se a Sapiens, de a Homo Deust nem olvastam, de a leírások és ajánlások alapján érdekes olvasmányoknak tűnnek.

Hogy mit ígér a leírás? „Lényegtelen információkkal elárasztott világunkban a tisztánlátás hatalom. Vajon értjük még egyáltalán a világot, amelyet alkottunk? Tudjuk, mi történik körülöttünk, melyek a jelen legnagyobb kihívásai és döntései? Tudjuk, hogy mire tanítsuk a gyerekeinket?
Ez a könyv nem történelmi narratívának, hanem válogatott leckék gyűjteményének készült. Ám ezek a leckék sem szolgálnak egyszerű válaszokkal. Céljuk, hogy további gondolkodásra késztessenek, és segítsenek az olvasónak részt venni korunk fontos párbeszédeiben. (…) Ebben a könyvben a jelenre és az emberi társadalmak közvetlen jövőjére koncentrál. Megvizsgálja a világ társadalmait leginkább formáló, és a bolygónk jövőjét legnagyobb valószínűséggel befolyásoló erőket. 
Egyes részek a technológiára, mások a politikára, a vallásra vagy a művészetre összpontosítanak. Bizonyos fejezetek az emberi bölcsességet ünneplik, mások az emberi ostobaság sorsdöntő szerepét helyezik előtérbe. Mindezen témákon azonban ugyanaz az egy kérdés ível át: mi történik ma a világban, és mi ezeknek az eseményeknek a mélyebb értelme?”

Szerintem szép ajándék, az a fajta, amit az ember szívesen kölcsönkér, már ha a tulajdonosa olyan fajta, aki szívesen kölcsönad könyvet.

Kinek? Apunak, nagypapának, férjnek, barátnőnek, bárkinek, aki szokott híreket olvasni

Sam Taplin: Hova bújtál, kisróka?

Nem maradhatnak ki a gyerekkönyvek sem. Ez egy kedves kis lapozó, csodálatos grafikával és montázstechnikával. Minden oldalpár ki van lyukasztva, és a résen a kisróka egy-egy részletét vélhetjük felfedezni, de lapozás után mindig kiderül, hogy az nem is a kisróka volt. Természetesen a könyv végére előbújuk a kisróka, nem kell izgulnunk:

Kinek? 0,5-2 éves gyerekeknek

Jonathan Franzen: Javítások

Mivel ez az egyik kedvenc könyvem, és habár nem újdonság, de mindenképp rajta a helye ez karácsonyi könyvlistán. Franzen nagyregénye csodálatosan mutatja be a 20. századot egy család történetén keresztül, ahol mindenkiről kiderül, bizony „csak” emberből van, aki hibázik, rosszul dönt, egyszóval: él. „ az amerikai módra szétszóródott, diszfunkcionális Lambert család regénye, amelynek tagjai különféle életstratégiákkal kísérleteznek és élethazugságokkal küszködnek; különféle módszerekkel próbálkoznak életük - és úgy általában a dolgok - megjavítására. A regény egyik középponti szála Enid Lambert küzdelme, hogy - csellel, könyörgéssel vagy zsarolással - elérje, hogy a család még egyszer, utoljára összegyűljön a szülői házban karácsonyozni. Még egyszer, utoljára, mielőtt férje, a Parkinson-kóros Alfred elveszíti kommunikációképessége maradékát. A gyerekek - a nős férfiakhoz és feleségeikhez vonzódó sztárszakács Denise, az előítéletekkel és depresszióval küzdő családapa, Gary és a család fekete báránya, a reménybeli forgatókönyvíró Chip - különféle viszontagságok után végül meg is jelennek a közép-nyugati kisvárosban, St. Jude-ban, hogy a sok hazudozás és menekülés után immár összezárva, egymás szemének tükrében egy-egy pillanatra felvillantsák igazi arcukat.” Oké, ezt újra kell olvasnom, annyira jó.

 Kinek? MINDENKINEK, aki szeret belemerülni egy nagyregénybe, szereti, ha teljesen bevonzza egy világ

Mautner Zsófi: Egy év a konyhámban – Ezernyi öröm, száz éltre szóló recept

Mautner Zsófit évek óta követem, nagyon szeretem a receptjeit, az instagramját, a hangnemét. Begyűjtöttem az elmúlt évek Lidl-szakácskönyveit, ahol rendre csak az ő receptjeiből főzök, pedig nem direkt választok így, csak valahogy mindig úgy alakul, hogy azt kívánom meg, amit ő főz. Bocs, Széll Tamás! Szóval idén már nem a Lidl-lel dolgozott együtt, hanem újra saját szakácskönyvvel jelentkezett, aminek borítója és leírása szerint is ott lenne a helye a könyvespolcomon, ha már Zsófi nem főz nekem.

Kinek? Anyunak, apunak, feleségnek, nagymamának, mindenkinek, aki nyitott a kulináris örömökre

Lázár Ervin: Berzsián és Dideki

Ez a könyv nem újdonság, de annál jobb. Főleg karácsonyra, az év végére. Nincs is jobb annál, mint januárban Berzsiánnal kezdeni az évet! Ha van, aki nem ismerné: "Berzsián, a jobbladaköltő utálja a rosszkedvet. Már-már olyan szomorú, mint egy elázott zászló, amikor ráébred, hogy a borvizező emberiség miatt rosszkedvű. Nosza, meg is szakítja a kapcsolatot az emberekkel: leszereli a csengőjét, és biztos helyre rejti. Így csöngessen be hozzá, aki tud! Még szerencse, hogy a barátai nem hagyják cserben. Sróf mester, Violin és Zsebenci Klopédia azonban növekvő aggodalommal figyeli Berzsián különös dühkitöréseit. Ráadásul egy Áttentő Redáz nevű sötét alak is felbukkan, aki valami Didekiről meg a gonosz kutyájáról terjeszt rémhíreket. Ajaj, mi lesz ebből?"

És én antikvár példányt ajánlanék, Réber László rajzával. Mindenképp.

Kinek? Kicsit nagyobbaknak, mint a kicsik és egészen nagyoknak is, bátran

Kedves Apukák! Nem tudjátok, mivel kedveskedjetek szülőtársatoknak karácsonyra? Összegyűjtöttem pár ötletet, aminek szerintem a (kisgyerekes) anyukák nemcsak örülnek, de hasznukat is veszik. Mivel nekünk még csak egy gyerekünk van, az is másfél éves lesz karácsonykor, tehát relatív kicsi, így talán más szempontjaim vannak, mint egy kamaszokkal rendelkező családnak. Az ajándékok mellett szóló érvek azért ott is állnak, bár őket már például nem kell sem pépessel etetni, sem babahordozóban hordani. No de íme, az én idei listám!

1. Egy bluetooth hangfal/hifi

Az anyukák napjuk nagy részét otthon töltik, a gyerekükkel, gyerekekikkel kettesben, sokasban, csendben, felnőtt szó nélkül. Jól esik ám a gyerekkel közösen zenét hallgatni, a lakás bármelyik pontján egyébként, ezért egy hordozható sem rossz ötlet. Nekem egy Pioneer mini hifim van, amit két éve kaptam szülirácsonyra a férjemtől. Akkor kicsit mérges voltam rá, mert nem volt olcsó, vagyis mi ennyit nem szoktunk ajándékra költeni, viszont azóta napi több órát használom, tehát már rég visszahozta az árát. És hogy miért jó a bluetoothos megoldás? Telefonnal tök könnyen párosítható, nem kell zenéket másolgatni. Az enyémmel lehet rádiót hallgatni, CD-t hallgatni, mi a tévével is összekötöttük, így annak is sokkal jobb a hangzása. Meghálálós ajándék, én mondom!

2. Egy konyhai aprító

Biztos vannak nők, akik nem szeretnek praktikus ajándékot kapni, hanem a kényeztető megoldásokra vágynak – általában én is. Viszont a gyerek mellett ezt is nap mint nap használom, nemcsak az elején, a pépesítés korában kellett, a mai napig hasznát veszem, napi többször is. Érdemes nem a legolcsóbbat megvenni, nemcsak azért, mert ajándék, hanem mert ezeknél nagyon fontos, hogy kézre essen, jól ki legyen találva, tartós anyagból készüljön.

3. Lilla Sellei Bags!

Na nálam idén karácsonykor ez lesz a tuti befutó, én ezt kértem a férjemtől. Lilla munkáival az instagramon találkoztam először, egyből nagyon megtetszettek. Nemcsak a minták, hanem a formák is elvarázsoltak, akár a biciklis táskáról legyen szó, akár az övtáskájáról. Magyar tervező, kifejezetten anyukákra szabott munkái, így minden anyukának jó szívvel ajánlom! Én karácsonyra egy variálható táskát kértem, ami válltáska is és hátizsák is, hogy minél jobban ki tudjam használni. Vízlepergetős anyagból készült táskák is vannak, amiket kifejezetten praktikusnak tartok. Hogy miért esett erre a típusra a választásom? Nemrég vettünk egy babahordozót, és nagy gondban voltam, milyen táskát válasszak hozzá, ami nem csúszik le, de egy pénztárcánál több is belefér. Az instán úgy láttam, nagy hordozóbarát táskák ezek, bár ott elsősorban az övtáskákat ajánlja, de nekem ez a típusú válltáska lett a szerelmem. Alig várom, hogy karácsony legyen, és végre megkapjam!

4. Köntös

Őszintén, van olyan anyuka, aki nem szeret köntösben flangálni? Nem hinném! Egy jó puha kapucnis köntösnek minden nő örül, kivéve, akik a szexi szatén vonalon nyomulnak. Szerintem ez tuti ajándékötlet, kértem is ilyet idén, hátha megkapom!

5. Ha könyvet ajándékozol karácsonyra, kicsit magad adod ajándékba

Én ezt most kicsit ki is maxoltam. Bizony, a könyv minden alkalomra jó ajándék. Ilyenkor a nagy könyvesek, Libri, Bookline, Líra karácsonyi akciói mellett érdemes a kiadók saját akcióit is figyelni. Én például most a Black Friday alkalmából vásároltam magamnak 50%-os kedvezménnyel 3 Murakami Haruki könyvet a Geopennél, amiért jövő héten be is sétálunk Tádéval a Bookr könyvesboltba. Már alig várom – ez lesz az én ajándékom magamnak születésnapomra. Egyébként készül egy Könyvek a fa alá poszt is, majd figyeljétek!

(képek forrása: hangfal, aprító, táska, köntös, könyv)

Eltelt egy munkahét a legutóbbi bejegyzés óta. És hogy hogy telt? Nagyon jól. Teleraktam programokkal: nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy boltba menetel vagy postán sorbanállás, a lényeg, hogy minden nap kimozdultunk itthonról. És még takarítani is sikerült, pedig azt az utóbbi időben mindig úgy csináltam, hogy elküldtem a fiúkat itthonról.

Szóval mondom, semmi extra. Hétfőn leadtuk a téli gumikat a szerelőhöz, és közben este beugrottunk az Aldiba. Hogy miért volt ez jó? Mert alig voltak ott mások, így Tamás meg Tádé boldogan tudtak kézen fogva sétafikálni a boltban meg aztán a parkolójában is, amíg én fizettem. Ez a nap azért nyúlt ilyen hosszúra, mert elmentünk a buszmegállóba Tamás elé, hordozóval, így Tádé délután is aludt egy kicsit, szóval még papát is meg tudtuk várni, aki hétfőn a régészsuli után nálunk kötött ki, itt aludt.

Kedden beutaztunk Pestre. Volt vonatozás, metrózás és az a helyzet, hogy Tádé nagyon élvezte és sokkal nyugodtabb volt, mint számítottam rá. Dolgunk végeztével visszafele nagyot sétáltunk, aludt is egy kicsit, nézelődött is egy kicsit, aztán vonatozott is egy kicsit megint, nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen szépen bírta.

Szerdán pedig kipróbáltuk a buszozást hordozóval: bementünk Tamás munkahelyére, megnéztük, hol és kikkel dolgozik. Mindenki nagyon kedves volt velünk, cserébe Tádé is nagyon kedves volt mindenkivel. Jó volt buszozni, egyrészt marha olcsó, másrészt meg szépen le tudtam ülni Tádéval a hátamon anélkül, hogy nyomtam volna vagy két helyet foglaltam volna. Persze megint elaludt, de nem baj, annál jobb, ezek szerint élvezi a hordozást.

Tegnap babakocsis sétadélutánt tartottunk, itt a városban mászkáltunk meg boltoztunk, megleptem magam egy masnis kesztyűvel. Ma pedig kicsit kitisztultabb volt az idő, a játszótérre mentünk randizni, ahol Tádé tök jót játszott, nagyon cukik voltak, mi meg jót beszélgettünk.

És hipp-hopp, el is telt a hét. És ez a titka, hogy minden napra szervezzek valami apróságot, embereket, arcokat, utakat, és akkor észre se veszem, és szépen telik az idő, tartalmasan, izgalmasabban. Persze valakinek, aki nincs ebben benne, valószínűleg ez a világ legunalmasabb blogbejgyezése, vetekszik a világ legunalmasabb emberével. De egy bezárt kismamának nagyon nehéz az időt értelmesen strukturálnia, főleg, ha valamennyit dolgozik is. Merthogy ebbe a hétbe belefért a munka is, a főzés is, a ház körüli teendők elvégzése, elkezdtem a karácsonyi bevásárlást is, mármint az ajándékok beszerzését. Kezdetnek pl. megvettem Tamás nevében magamnak a szülinapi ajándékom és a karácsonyit is: pár pulcsi és egy régóta dédelgetett lillasellei táska, amit remélhetőleg fogok tudni használni a hordozóval is meg anélkül is.

Hát ilyen _izgalmakkal_ teltek a mindennapjaink. Jövő hétre is vannak már terveim, pl. megint bemenni a fővárosba egyet kávézni, jön a digis ember is bekötni az új netet, a karácsonyi készülődés is fog folytatódni, a táskám is megérkezik, Tamás elé is bemegyünk megint, ilyenek. Jó, mi? De most komolyan: nagyon büszke vagyok ilyenkor magamra, hogy péntek este nem úgy ülök a gép előtt, hogy jajj de depressziósan telt el ez a hét is, hanem elégedetten, várva a hétvégét, neadjisten betervezni egy esti társasozást. Mert mi bizony régen szerettünk játszani, csomót carcassoneztünk, és lehet, ráveszem Tamást, hogy a napokban valamelyik este társasozzunk sorozatozás helyett.

Aztán arról is írhatnék még, hogy mennyit fejlődött a héten Tádé, mi mindent megért, mi mindenben segít. Például ma kiborult egy virágcseréből a föld. A nagyját a kezemmel szedtem össze a földnek, és észrevettem, hogy Tádé ott sertepertél mellettem, és aztán jött a konyhába, nyitja ki a szekrényajtót és mutatja a lapátot és a seprűt. Hogy összerakta a kis fejében! ÉS MÉG EGY CSOMÓ ILYET TUDNÉK MONDANI! De mivel ez tényleg csak számunkra érdekes, így nem teszem, így is tényleg ez volt a világ legunalmasabb blogbejegyzése, mégis, nagyon boldog vagyok, hogy megírhattam.

Az első tapasztalataim a hordozóval: tök jó hordozni, minden más viszont tök körülményes. Például a felvétel. Ma egyedül voltam, negyedjére sikerült felvenni a hátamra Tádét, bár hozzátartozik, hogy én nagykabátban ő meg a téli overáljában volt. Hú, megküzdöttem rendesen, de talán ez idővel könnyebb lesz. Jó lenne, ha olyan videókat találtam volna a neten, ahol nem játékbabával mutatják be a dolgot, hanem egy izgő-mozgó 13 kilóssal, de valahogy értem, hogy miért nem így történt.

Aztán van egy hiúsági faktor, iszonyatos kötözött sonkává varázsol, mert ugye ha még emlékeztek rá, a kilók bizony feljöttek. Nem tudom, másokat ez nem zavar? Vagy mindenki másnak klassz teste van és nem vág be a hájába a derékpánt? Örök kérdés.

Aztán az is ott van, hogy honnan tudjam, hogy elaludt? Elvégre nincs hátul szemem. Ma jobb híján azt kérdezgettem tőle, hogy Mit csinál a kutya? Mivel nem jött a szokásos vávává, így arra következtettem, hogy biztos alszik. És kiderült, hogy igen, tényleg alszik, de közben nem tudtam a kis fejét rögzíteni a kis kapucnival, mert nem értem el rendesen a nagy kabátban.

Tegnap voltunk túrázni is, én vittem fel a hegyre, és egész jó volt, lefele mondjuk nem mertem hozni még, az Tamás feladata volt.

Hát eddig ezek a tapasztalatok, de amúgy meg mondom, maga a hordozás kényelmes és praktikus, Tádé egyből elaludt benne. Most szépen gyakorlom majd a felvételt, meg egyre nagyobb távok, buszozás, ilyesmi, és majd jön az újabb beszámoló.

Azért nem csak rossz dolgok történnek. Ma valahogy úgy keltem fel, hogy minden tök jó és jó is lesz. Persze biztos vannak köztetek, akik nem tudják ezeket a nagy hangulatváltozásokat hova tenni – én sem, sőt a férjem sem. Vannak, mióta itthon vagyok, többször, mélyebbek, mint régebben. Azért a közösségben könnyebben felül kerekedtem rajtuk, kizökkentettek a többiek – és most is észreveszem, hogy ha vannak körülöttem vagy én vagyok mások körül, ritkábbak és kevésbé készítenek ki az egyszer (sokszor) lent, néha fent váltakozások. Jó lenne tudni, mitől keltem ma úgy, hogy jó, tegnap meg úgy, hogy hátha jó lesz, a hét többi részén meg úgy, hogy jajj, mi lesz ma, ugyanaz mint minden nap, nem bírom tovább. De erről elég is ennyi.

Szóval ma jó, és arra gondoltam, erről is beszámolok, megfejtve, miért jó, hogy máskor is jó legyen. Írtam róla, milyen nehéz most Tádéval és a hisztijével. Aztán olvastam egy cikket arról, hogy ez tulajdonképpen nem rossz jel, mert a fejlődéshez hozzátartozik, kezelni azonban annál nehezebb, hiszen a szülő tanácstalan, eszköztelen sokszor és egy ilyen kicsivel még nagyon nehéz megbeszélni, hogyan kéne másképp és miért érzi ő magát most ennyire békételenül a bőrében.

Azonban tegnap viszonylag jó napunk volt. Délelőtt kicsit egyedül lehettem, Tamás átvitte Tádét a nagymamájához, persze mielőtt még bárki azt hinné, körmöt festettem, olvastam, koktélozgattam, nem, takarítottam és lustaasszony módjára ebédet rendeltem. Ennyi fért bele 80 percbe, meg egy kis zenehallgatás. Aztán délután ellátogattunk Budaörsre, ahol a testvérem gyerekeknek tartott nyomdakészítő foglalkozást, és készítettünk is két nyomdát: én egy aprócska kastélyt a Ben és Hollyból, Tamás meg egy névjegytáblát Tádénak. Ezután rendeztünk egy nagy Ikeázást, ahol a nagy roham előtt (bár így is tömve volt) megvásároltuk Tádénak a karácsonyi ajándékokat: mágneses darut, kisvonatot sínekkel, formabeillesztő fajátékot meg persze magunknak is pár apróságot. Sőt annyira felnőttek voltunk, hogy egy-egy elvivős kávéval is megjutalmaztuk magunk, hónapok óta az első kávé, amit nem itthon (vagy anyukénál, azaz otthon) iszunk. Persze Tádé többször is próbálkozott a szabadulással és az ordibálással is, de mind türelemmel, mind keksszel fel voltunk vértezve, így nagyon szépen sikerült a vásárlás. Aztán hazatérve meg olyannyira ki volt már fáradva, hogy szépen eljátszogattunk este és az altatás is majdnem simán ment, elsőre ugyan megszökött és elindult rohanva a játékai felé, de másodjára összebújva, kedvesen, nyugodtan elaludt.

Amúgy mióta összebújva altatom, vagyis nem a babakocsiban, azt vettem észre, hogy nagyon nyugtalanul alszik el. Rengeteget mozgolódik, kaparászik, belenyúl a számba, az orromba, a ruhámat gyűri, rugdos meg ilyenek. Nem tudom, ez mennyire normális, de nagyon sajnálom és sokszor magam is, mert nagy pofonokat és karmolásokat kapok, és nagyon türelmesnek is kell lennem, mert ezek a félórák elég embert próbálók. És hiába várom ki, hogy nagyon fáradt legyen, akkor is ez van. Kétszer nem volt ilyen, amikor majdnem elaludt már ebéd közben, akkor tényleg csak le kellett tenni és elaludt. Szóval nem tudom, ennek még utána kéne járnom, csak félek, hogy valami olyan derül ki, ami nem jó. Az ember már csak halogat.

Igen, egyébként az a  legrosszabb, amikor látom, hogy nem érzi jól magát a bőrében és nem tudok neki segíteni, mert nem jó semmi. Látom már, hogy nem azért hisztizik, hogy velem játszmázzon, hanem azért, mert nem tudja magát másképp kifejezni, nem tudja megcsinálni, amit meg szeretne csinálni. De ebben nem mindig tudok neki segíteni, mert sokszor én magam sem tudom, mire vágyik. Idővel, főleg ha egyre több mindent tud, főleg beszélni, gondolom, ez is könnyebb lesz,

Segített a tegnapi nap kicsit feldolgozni az utóbbi idők fáradtságait. Képzeljétek, még játékra is jutott idő, Tamással bombermaneztünk egyet, mert rendeltünk két kis konzolt, amivel tudunk játszani ilyen régi nintendos meg mifenés játékokat. Hát a déli alvás során játszottunk is egyet, és hiába na, tökre kikapcsolt és kicsit ellazított. Akárcsak a kimozdulás és az, hogy elkezdtük az ünnepi készülődést is.

Tegnap beszélgettem pár szót a szembeszomszéd csajjal. Aki épp egyedül van itthon és a barátnőjével meg annak a kislányával vágtak neki az adventi dekorálásnak – mindig tök jó ajtódíszeket csinál, alig várom, hogy a karácsonyit is kitegye. De kicsit megirigyeltem, hogy ő most itthon tölt egyedül egy hétvégét, akár éjfélig is filmezhet,  átjön a barátnője, dekorálgatnak, mászkálgatnak és egyedül lehet. Hogy nekem milyen rég volt ilyenem! Mióta együtt vagyok Tamással, szinte sose, mert ő mindig szeret velem lenni, mi hamar össze is költöztünk. Jó volt ez így, nem panaszképp, csak tényként mondom. De most nagyon szívesen eltöltenék egyedül egy napot, matatnék, pakolásznék, zenét bömböltetnék, wes anderson filmeket néznék, nem törődnék a főzéssel, hanem csak csipegetnék mindenféle finomságot, amit a fiúk nem szeretnek. Szóval kicsit megint Lynette Scavonak érzem magam, és persze szar érzés is, hogy vágyom egy ilyen nagy falat énidőre, mintha nem lenne meg mindenem. Mert tudom, megvan, de egy picit, csak egy napra, cserélnék most mással – más meg biztos velem, és ez azért – bár nem szép dolog, de – kicsit újra lendületet ad. És ne feledjük azt se, hogy már itt a hordozó, jövő héten be is vetjük, sőt már am délután megyünk vele kirándulni, a múltkor ugyanis találtunk egy kis hegyet a közelben, amire nem tudtunk babakocsival felmenni, de majd most!

Szóval így telnek az óráim, a napjaim, egyszer fent, egyszer lent – most fent, remélem, minél több ideig.  

Ez már a bő második hét, amikor elromlott a gyerek. Először betudtuk annak, hogy ő is megérezte a múlt hét stresszét, bánatát, aztán annak, hogy belázasodott (amit először annak, hogy elfáradt), de már túl vagyunk ezeken, és még mindig kijelenthetem: a gyerekem elromlott.

Hogy miben áll ez? Torkaszakadtából sikít és ordít, rendszerint két helyzetben: ha távol vagyok tőle (értsd: nem lát), és ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné. Tehát könnyen belátható: túl sokszor ordít torkaszakadtából a gyerek. Ami az én kis megfáradt idegeimnek nem tesz jót, de ami még rosszabb: neki nem jó. Úgy látom, ez a kettőspontok posztja lesz.

Ordít, ha nem ér el valamit, ha elér valamit, ha nem tud szétszedni valamit, ha már szét tudott szedni valamit, ha megunta, amit csinál, ha nem tudja, hogy mit csináljon, ha nem nyílik, ha túl könnyen nyílik, ha nem megyünk, ha túl lassan megyünk, ha nincs elég látnivaló, ha nem találom ki, mit enne, ha álmos, ha már nem álmos, ha kivesszük a kádból, ha fel akarjuk öltöztetni, ha le akarjuk vetkőztetni, ha nem szabad, ha mást szabad, ha a babakocsiba kell ülni, ha sorban kell állni. Korántsem soroltam fel mindent, mert vannak pl. azok a helyzetek is, amikor már annyira ordít, torkaszakadtából, hogy hátraveti a fejét, neadjisten földre veti magát.

Ma elindultunk egy jó nagy sétára, mertem menni, mert már napok óta nem hagytuk el a lakást. 10 perc után elkezdett ordítani, de én vagy két órányi ügyet összeszerveztem, így például a postára is elmentünk, ahol a külföldi küldeményeinket kellett átvenni. Más kérdés, hogy miért nem hozzák ki őket, miért kell nekem minden egyes alkalommal sorban állni a postán, ha rendelünk valamit az ebayről (ez egy költői kérdés, ma mégis feltettem a postán: ugye magam sem gondolom komolyan, hogy a postások zsákkal járkáljanak a városban és kézbesítsék a csomagokat? egyszerűbb egy értesítőt bedobni). Szóval ott várjuk, hogy a postás kisasszony előtúrja a két csomagunk, jó 10 percet, és Tádé már a második percben sikít és ordít. Próbálom nyugtatni azokkal, ami eddig bejött: kulcscsomó, csikizés, beszélgetés, de semmi nem hat. A végén odajött egy sorban álló bácsi, hogy héé naa, ne sírjál már, maradj csendben, elvégre emberek is vannak itt. Nem tudom eldönteni, hogy be akart-e ezzel szólni vagy csak kizökkenteni a gyerekemet az állapotából, de kifejezetten ironikusnak éreztem a helyzetet a #szuperAnyaVAgyok-ok hátizsákommal a hátamon.

Aztán a délután további részében még számtalanszor ordított és sikított a gyerek a babakocsiban, mert már kényelmetlen volt neki. Itthon is folytatta, és sajnos nem mindig tudom, mit szeretne elérni vele, de az van, hogy úgy tűnik, most neki ez egy módszer – aminek egyáltalán nem örülök.

Aminek szintén nem örülök, az az én reakcióm. Szégyellem, magyarázkodnék miatta és röstellem a viselkedését. De miért is? Még nincs másfél éves, nem tud beszélni, utál hosszú távon belefeszülve lenni a babakocsiba. Miért kéne nekem egy vadidegen felé nagyobb lelkiismeret-furdalást éreznem, mint amekkora megértést érzek a gyerekem szimpatizálva? Esküszöm, sokkal türelemsebben tudnám tűrni és talán még le is tudnám nyugtatni, ha nem azon járna az agyam, hogy most vajon mit gondolnak rólunk, rólam, a nőről, aki még magára is írja, hogy szuperanya, a gyerekét se tudja megnevelni, mit akar az ilyen a postán ügyet intézni.

Pedig mindenki volt kisgyerek és biztos majdnem mindenkinek volt ilyen torkaszakadtából ordítós időszaka. Vagyis én így képzelem. Mondjuk nekem nem volt meg húgomnak sem, de biztos vannak, akiknek volt. Türelem, türelem, türelem, anyuka, lesz ez még rosszabb is, addig is, kívánom magamnak, hogy az idegenek véleménye leperegjen rólam, a gyerekemhez meg tudjak megnyugtatóan szólni. Nem könnyű feladat.