Ez már a bő második hét, amikor elromlott a gyerek. Először betudtuk annak, hogy ő is megérezte a múlt hét stresszét, bánatát, aztán annak, hogy belázasodott (amit először annak, hogy elfáradt), de már túl vagyunk ezeken, és még mindig kijelenthetem: a gyerekem elromlott.

Hogy miben áll ez? Torkaszakadtából sikít és ordít, rendszerint két helyzetben: ha távol vagyok tőle (értsd: nem lát), és ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné. Tehát könnyen belátható: túl sokszor ordít torkaszakadtából a gyerek. Ami az én kis megfáradt idegeimnek nem tesz jót, de ami még rosszabb: neki nem jó. Úgy látom, ez a kettőspontok posztja lesz.

Ordít, ha nem ér el valamit, ha elér valamit, ha nem tud szétszedni valamit, ha már szét tudott szedni valamit, ha megunta, amit csinál, ha nem tudja, hogy mit csináljon, ha nem nyílik, ha túl könnyen nyílik, ha nem megyünk, ha túl lassan megyünk, ha nincs elég látnivaló, ha nem találom ki, mit enne, ha álmos, ha már nem álmos, ha kivesszük a kádból, ha fel akarjuk öltöztetni, ha le akarjuk vetkőztetni, ha nem szabad, ha mást szabad, ha a babakocsiba kell ülni, ha sorban kell állni. Korántsem soroltam fel mindent, mert vannak pl. azok a helyzetek is, amikor már annyira ordít, torkaszakadtából, hogy hátraveti a fejét, neadjisten földre veti magát.

Ma elindultunk egy jó nagy sétára, mertem menni, mert már napok óta nem hagytuk el a lakást. 10 perc után elkezdett ordítani, de én vagy két órányi ügyet összeszerveztem, így például a postára is elmentünk, ahol a külföldi küldeményeinket kellett átvenni. Más kérdés, hogy miért nem hozzák ki őket, miért kell nekem minden egyes alkalommal sorban állni a postán, ha rendelünk valamit az ebayről (ez egy költői kérdés, ma mégis feltettem a postán: ugye magam sem gondolom komolyan, hogy a postások zsákkal járkáljanak a városban és kézbesítsék a csomagokat? egyszerűbb egy értesítőt bedobni). Szóval ott várjuk, hogy a postás kisasszony előtúrja a két csomagunk, jó 10 percet, és Tádé már a második percben sikít és ordít. Próbálom nyugtatni azokkal, ami eddig bejött: kulcscsomó, csikizés, beszélgetés, de semmi nem hat. A végén odajött egy sorban álló bácsi, hogy héé naa, ne sírjál már, maradj csendben, elvégre emberek is vannak itt. Nem tudom eldönteni, hogy be akart-e ezzel szólni vagy csak kizökkenteni a gyerekemet az állapotából, de kifejezetten ironikusnak éreztem a helyzetet a #szuperAnyaVAgyok-ok hátizsákommal a hátamon.

Aztán a délután további részében még számtalanszor ordított és sikított a gyerek a babakocsiban, mert már kényelmetlen volt neki. Itthon is folytatta, és sajnos nem mindig tudom, mit szeretne elérni vele, de az van, hogy úgy tűnik, most neki ez egy módszer – aminek egyáltalán nem örülök.

Aminek szintén nem örülök, az az én reakcióm. Szégyellem, magyarázkodnék miatta és röstellem a viselkedését. De miért is? Még nincs másfél éves, nem tud beszélni, utál hosszú távon belefeszülve lenni a babakocsiba. Miért kéne nekem egy vadidegen felé nagyobb lelkiismeret-furdalást éreznem, mint amekkora megértést érzek a gyerekem szimpatizálva? Esküszöm, sokkal türelemsebben tudnám tűrni és talán még le is tudnám nyugtatni, ha nem azon járna az agyam, hogy most vajon mit gondolnak rólunk, rólam, a nőről, aki még magára is írja, hogy szuperanya, a gyerekét se tudja megnevelni, mit akar az ilyen a postán ügyet intézni.

Pedig mindenki volt kisgyerek és biztos majdnem mindenkinek volt ilyen torkaszakadtából ordítós időszaka. Vagyis én így képzelem. Mondjuk nekem nem volt meg húgomnak sem, de biztos vannak, akiknek volt. Türelem, türelem, türelem, anyuka, lesz ez még rosszabb is, addig is, kívánom magamnak, hogy az idegenek véleménye leperegjen rólam, a gyerekemhez meg tudjak megnyugtatóan szólni. Nem könnyű feladat.