Emlékeztek még rá, hogy mennyire ellene voltam a hordozóknak? Most meg napok óta várom az e-mailt, hogy mehessek a FoxPost automatához átvenni a sajátunkat.

Az úgy volt, hogy a játszótéren van egy anyuka, aki a beszélgetések alapján elég sok mindenben hasonlóan gondolkozik mint én, és ők rendszeresen szoktak jönni hordozóval, ráadásul olyannal, ami jól is néz ki. Mesélt róla, hogy miben könnyíti meg az életét – semmi extrát nem mondott, de pont elég volt hozzá, hogy megirigyeljem azt a sok lehetőséget. Sok lehetőség – na jó, ez kicsit túlzás, bár biztos, hogy ti nem is gondoltok rá, mi mindenben akadályozza az embert egy babakocsi.

Például sokkal nagyobb kerülőt kell tennem a városban, ha a központba be akarok menni és akadálymentesített terepen akarok menni, nem a lépcsőn emelgetni a sok kilós gyereket + babakocsit. Vagy például egy ilyen nagyon rosszul járdásított városban nem könnyű a mindennapi közlekedés sem. Kirándulni sem tudunk úgy járni, ahogy szeretnénk. És bizonyos városrészekben, hiába lenne ott olyan, ami érdekel, vagy ahol el kéne intéznem dolgokat, nem jutok el, mert nem tudok buszozni babakocsival.

Persze sokan megoldják ezeket, vagy ugye sokan tudnak vezetni is. Én nem. És nagyon könnyen kihoz a komfortérzetemből pl annak a módja, hogy az alacsonypadlós buszokat lessem és hagyjam a gyereket kocsistul a középső ajtónál, míg én előre megyek és jegyet veszek, aztán lökjek arrébb mindenkit a buszon csak azért, mert babakocsival másképp nem férünk. A fővárosba való bemenésről nem is beszélve, igaz, kis babakocsink van, amivel nagyon könnyen mozgok és imádom is, de csúcsidőben vonattal hazajönni vele nem egy leányálom. Nem tudom, megfigyeltétek-e már, de az akadálymentesített feljáratoknál vannak a vécék és a biciklitárolók is ezeknél az elővárosi vonatoknál, így nagyon nagy élmény biciklik közt a pisiszagban utazni a kicsivel, aki még csak ki sem lát az ablakon a babakocsiból.

Szóval úgy képzelem, ezek most huss, elszállnak, és könnyedén csak a hátamra csapom a kölyköt, vállamra egy válltáskát vagy szatyrot és boldogan megyünk majd MINDENHOVA, buszozunk sokat és többet jutunk be BP-re, és persze úgy képzelem, hogy Tádé élvezni fogja az egészet, boldogan leskelődik majd ki a hátamról, néha el-elalszik.

Az esély megvan rá, de arra is, hogy befeszülve utálni fogja az egészet. Másféle hordozót rendeltem, mint amit eddig próbáltunk. A liliputi nem jött be igazán, se neki, se nekem nem volt kényelmes, nem mondanám, hogy szerette. Most egy Ringa fubát rendeltem, ami valahogy ksiebbnak, mgéis kompaktabbnak tűnik, mintha kevésbé szorítaná le a gyereket.

Emlékszem rá, mikor még kanyarban sem volt a gyerek, nemhogy a hordozó, mennyire nem értettem azokat az anyukákat, akik a hátukon a gyerekükkel közlekednek. Mi van, ha baj van a gyerekkel, hisz nem látják! Aztán most, hogy van gyerekem, látom, hogy ez a legnagyobb butaság, amit ellenérvként lehet hozni. Az anyukák akkor is tudják, ha baj van a gyerekkel, ha nem is látják, mert történetesen egy másik szobában csinálnak valami rosszaságot. Ez valahogy kialakul, talán a 0-24-es együttlét miatt. Most csak azt látom, hogy a hordozó könnyebbé teszi majd a mindennapi közlekedést. Sokak a kötődés javítását, alakulását is szeretik benne, meglepne, ha a gyerek még jobban tudna hozzám kötődni, az utóbbi napokban hordozó nélkül is állandóan rajtam csüngött, persze ez betudható a kis beteg szervezete gyógyulásának is.

De már odáig jutottam, hogy ha majd jön a kistestó, neki meg szerzek hordozókendőt, mert igen nehéz lesz két kicsivel közlekedni. Tudom, van a babakocsifelálló tesóknak, de nagyon meglepne, ha Tádét csak úgy odaállítanám és ott is maradna, amiközben tolom a kocsit.

Lehet, mégis meg kéne tanulnom vezetni és akkor minden sokkal könnyebb lenne, de addig is, 5 percenként frissítem a gmailem, hogy mehetünk-e már babakocsival a hordozóért. Hát így alakultak a dolgok, ekkorát képes fordulni egy anyuka. Ja, arról nem is beszélve, hogy Tamás is várja, hogy hordozhasson. Jófej apuka, mi?

Azért csak nehezebb ez, mint gondoltam. Hétfő óta nincs velem Tamás, csak munka után. Egyedül maradtam a gondolataimmal, ráadásul fáj a derekam és a gyerek betegsége miatt is be vagyunk itthonra zárva. Tádét gondozni, ápolni kell, a maradék időben pedig a munkába „menekülök”, frissítem a felületeket, futott-e be valami munka. Ha fut, gyorsan megcsinálom, aztán újra frissítgetek, hogy jön-e visszajelzés.

Nagyon szeretnék kimenni innen, elmenni valahova, legalább a játszótérre, de most nem tudunk, se miatta, se miattam. Éjjelente nem alszunk, így nagyon fáradt vagyok – megint. Mindig. Kicsit unom, hogy velem csak a baj van, hiába mondja Tamás, hogy nem így van, mégis így érzem.

De nem is ez az igazán rossz, hanem az, hogy el van véve tőlem a kismamaság. Kicsit jobban is beleéltem már magam, pedig tudom, még nagyon az elején tartottam. Kiszámoltam, mikorra jön a baba, és addig mi minden lesz: először rosszullét és fáradtság, aztán jön a gömbölyödő pocak és a kismamaruhák, aztán hogy lesz, anyu biztos feljön a szülésnél. Már a neveken gondolkoztunk, pedig még nagyon az eleje volt.

Kitettem a fürdőszobapolcra, hogy mindig lássam és tudatosuljon bennem, sikerült. Újra terhes lettem, júniusban jön a második baba – addig pedig óriási út van előttünk.

Mielőtt pozitívra sikerült a teszt, nem éreztem semmit abból, amit az első terhesség során éreztem, se rosszullétet, se fura érzést, betegséghez hasonlót, csak volt két nagyon rossz fejfájásom, ami amúgy mostanság szerencsére ritkaságszámba megy. Ott vártuk együtt, hárman az eredményt, és egyre inkább látszódott a halvány rózsaszín, nagyon várt második csík.

Tamás egyből jött vele, hogy biztos fiú lesz, mi legyen a neve, hogy rendezzük át a lakást, hova kerüljön a második ágy, én meg azóta is kába vagyok és próbálom felfogni, hogy ha minden jól megy, hamarosan négyen leszünk. Hát nem ment minden jól.

Kavarognak bennem az előző terhesség emlékei a most elintézendő dolgokkal. Hiszen már nem csak ketten vagyunk, a vizsgálatokra visszük Tádét is, meg kell oldani az utazást, a vérvételt, a mindent. Nem engedhetem el magam, mert itt van Tádé, neki ugyanúgy teljesértékű anyukára van szüksége. Nem szólhat minden a terhességről, hanem róla is kell már szólnia a mindennapoknak.

Aztán a másik, ami miatt már sikerült sírnom is, hogy mi lesz Tádéval? Mi lesz velünk, ha már nem csak egy gyereket kell szeretni? Nem fog-e sérülni a kis egységünk? Pedig vártuk már, terveztük ezt a babát egy ideje és nagyon örülünk is neki – DE MONDJUK NEKEM MÁR VAN EGY BABÁM. Sose értettem, mire mondta anyukám, hogy mikor terhes lett húgommal, nem tudta, hogy lesz majd az, hogy neki már két gyereke van és mindkettőt ugyanúgy kell szeretni. És most hirtelen féltem a kisbabám, mindkettőt, hogy hogy lesz ez. Pedig ez a világ legnagyobb hülyesége. A testvér pedig a legjobb dolga.

Várni kell még. Nem baj. Jó lesz.

El kell engedni ezt a pár hetet, amíg azt hittem, most összejött. Talán bátrabban, akartabban és felkészültebben, kevesebb félelemmel megyünk neki a következőnek. Már tudom, hogy fogom tudni szeretni mindkettőt, hogy meg fogok tudni oldani mindent.

Csak gyógyuljunk már meg és tudjak innen kicsit kimenekülni, kicsit feltöltődni valami mással, Tádét is kicsit kivinni, hogy ő is feltöltődjön kicsit mással. Láthatólag szeretné ő is elhagyni a lakást, mert az előbb ott feküdt a bejárati ajtó előtt és hisztizett. Hát nem könnyű, na.

Eddig ez a november nem sok jót hozott, inkább elvitt, elvett. Egy hete tudtam meg, hogy baj van, épp ma idéztem fel, délután, zenehallgatás közben. Mennyi minden történt azóta, aminek nem kellett volna megtörténnie.

Például tegnap estére belázasodott a fiam. Éjjel nem sokat aludtunk, aztán napközben pedig jött nekem egy rossz mozdulat, és most tessék, megint alig tudok mozogni.

Egy volt főnököm mondta mindig, és ezt már írtam ide is, hogy teher alatt nő a pálma. Néha már nagyon megerősödött derekú pálmának érzem magam, akire túl sokat pakolnak.

Jön egy újabb teher, amit megszokok, magamban zsörtölődöm ugyan, de aztán arra jutok, nem tarthat ez sokáig így, utána úgyis jobb lesz, lesz másik baba, Tádé meggyógyul és a derekam is jobban lesz, és persze akkor jobb is egy kicsit, de aztán megint beüt majd valami. Nem önbeteljesítő jóslat ez, csak egyszerű megfigyelés.

Valakinél olvastam, hogy megkérdezte tőle a gyereke, hogy anyu, te szereted magad, mire anyu elkezdett gondolkozni és arra jutott, hogy ha sose törődik magával, akkor tényleg, végülis mennyire szeretheti magát. Na én ezen elgondolkoztam, mert már idejét nem tudom, mikor foglalkoztam magammal, mikor varrtam utoljára egy kis kaktuszt vagy alvó macit. Arra emlékszem, hogy színházban már voltam az idén, vagy tavaly volt?, filmeket is láttam vagy hármat.

Olyan szépen elterveztem, hogy mindenre legyen időm, hogy dolgozzak is és haladjak is. De már a haladásról le is mondtam, csak azt szeretném, hogy kicsit ülhessek és kicsit kibújjak most ebből, ami van, felőlem a srácok is ott lehetnek, úgyis mindig velük van minden gondolatom, csak legyen egy kicsit más, más helyek, más fények, más hangok, hogy ne az jusson eszembe, jajj egy hete de rossz volt, hogy ne egy akadálypályának lássam a lakást és ne félórákat keressek, amikor én is pihenhetek kicsit, hanem kicsit bedugnám valahova a konnektorom, és szépen leszívnám az energiát valahonnan.

Ma azon gondolkoztam többek közt, mert ilyen nagy ívű dolgokon gondolkozom, hogy hova legyen felállítva a karácsonyfa, hogy Tádé majd ne díbolja le. És ez volt ma a legelőrevivőbb gondolatom, én nem is lepődnék meg, ha Tamás úgy döntene, inkább ne is beszélgessünk, mert úgysincs miről beszélgetni velem. Most is ülök a flector tapasszal a derekamon, és próbálom megtervezni a mai mozgásokat a minimumra, hogy ne legyen rosszabb. Aztán néha elkalandozok, internetet kell rendelni, téli cipő kell a gyereknek, egészségesebb kajákhoz kéne bevásárolni, elfogy a samponom is, mit főzzek szentestére, mit kapok majd vajon születésnapomra, mert bizony az is lesz, idén leszek 33, az már nem is olyan kevés. Lesz-e tortám, ha sütök, vagy meglep-e valaki.

Szóval nagyon szomjazom most pár jó napra, pár könnyűre, kikapcsolóra, felüdítőre, mert ezt így nem bírom soká. Dehogynem, hisz megmondta András is, teher alatt nő a pálma.

Október közepén pozitívat teszteltem. Nagyon vártuk már, mert elterveztük: jövő nyáron jön a kistesó. Szerencsénk volt, mert hamar összejött, nagyon örültünk neki.

Teltek a napok, és nem akartam elhinni, hogy sikerült. Egyszerűen nem éreztem magamban, hogy terhes vagyok, féltem, hogy valami baj lesz – egész más érzések keringtek bennem, mint az első terhesség során, de betudtam annak, hogy minden terhesség más.

Aztán tegnapelőtt elkezdődött a rosszullét. Hányinger, hányás, étvágytalanság, émelygés – nemcsak a határtalan fáradtságot éreztem, hanem ezeket is. Nagyon megörültem, végre kezdődik, nem érdekelt, hogy nem eszem, hogy rosszul vagyok, csak az, hogy végre itt van. Elkezdődik a kapcsolatunk.

November 26-ra kaptam csak időpontot a nőgyógyászomhoz, így elmentem egy első vizsgálatra a helyi sztk-ba, mert már nem bírtam tovább a kíváncsisággal, és meg mert nem akartam lekésni semmiről.

A fiammal mentünk, ami miatt külön izgultam, hogy amíg engem vizsgálnak, jól viselkedik-e, de nem kellett volna félnem, tökéletesen viselkedett.

- Hát… Az a helyzet, hogy nem látok életjelet.

- Akkor nincs terhesség?

- De van, úgy látom, ikerterhességnek indult, az egyik fejlődött csak tovább, de csak egy megnövekedett szikhólyagot látok, se szívhang, se életjel. Felkelhet.

Nem akarom elhinni. Rohanok felöltözni, hogy aztán beszélgessünk, biztos rosszul értettem valamit. De tudom, hogy nem. Leülök, kinyomtatják az ambuláns lapokat és egy beutalót a Szent Imrébe, hogy csináljanak egy kontroll ultrahangot. Elmondja megint ugyanazt.

• És ha így van, akkor ki kell üríteni a méhet.
• Értem.

Dehogy értem, hogy érteném. Ez nem velem történik. Fogom a cuccaim, alig várom, hogy felhívjam az orvosom meg a Szent Imrét, és segítsenek, mondják nekem azt, hogy semmi baj, Judit, rossz volt a műszer, most jó a vizsgálat eredménye, minden rendben van.

Sírva jövök ki az sztk-ból, hívom a férjem, akit szintén lesújt a hír, és bánja, hogy nem tud velem lenni. Hívom anyukámat, aki szintén nem tud semmi jót mondani erre, mindketten biztosítanak a szeretetük felől. De egyedül vagyok, nagyon. Alig várom, hogy hazaérjünk és sírhassak tovább, hogy aztán elfelejthessem és holnap úgy kelhessek, hogy minden rendben van, meg sem történt, ami megtörtént.

Felhívom a Szent Imrét, ahol egy nem túl empatikus hölgy közli velem, hogy csak 1-től adnak időpontot. Elmondom neki, mi a helyzet, majd közli, hogy nincs délután rendelés, ez nem sürgős eset, majd kapok a jövő hétre vagy az után időpontot, ha nem vérzek, akkor nem sürgős, és ahhoz, hogy „kiürítsék a méhem”, két vélemény kell, úgyhogy majd 1 után telefonáljak.

Hirtelen nem tudok rá kellőképp visszavágni, de már bánom: kellett volna. Egy kiszolgáltatott, félő, aggódó kismamával ugyanis nem lehet így beszélni. Senkivel sem, aki a problémáját előadja és segítséget kér.

Aztán hívom az orvosom asszisztensét. Sajnos nem tudnak segíteni, a doktornő a héten szabadságon van, nagyon sajnálja, vigyázzak magamra. Jó, vigyázok. Mintha nem lenne már tök mindegy.

Hazaérek végre, kicsit elengedhetem magam, telefonálhatok tovább, Tamással, anyuval, kiborulok, ilyen nincs, ez nem lehet, én terhes vagyok, érzem, rosszul vagyok, nekem júniusban szülnöm kell. Aztán néha elpilled a sírás, mert itt van Tádé, róla gondoskodni kell, etetni, altatni. Itt a munka is, abba is belefeledkezek, de ez mind nem jó, mert csak elfeledkezem róla, hogy mi van, hogy itt van bennem valami, ami lehet, hogy nem él, aztán amikor ez újra eszembe jut, akkor nem tudok mit kezdeni a valósággal.

Végre 1 óra, hívhatom újra a Szent Imrét, és végre egy megértő és segítőkész emberrel tudtam beszélni, holnapra kaptam is időpontot.

Persze ettől nem könnyebb, nem jobb, nem egyszerűbb, csak azt tudom, hogy holnap ilyenkor már tudni fogom, hogy mi van. Nem szabad beleélnem magam, hogy nincs semmi baj, de nagyon nehéz ez. Csinálom a dolgom, néha elfelejtem egy-egy pillanatra az aggódást, a hiányt és az űrt, aztán belémhasít, hogy ne felejtsem el. Én úgy sajnálom.

------

Mindez tegnap történt. Éjjel alig aludtam, vártam, hogy elérkezzen a ma délelőtt és az időpont, amikor elvégzik rajtam a vizsgálatot. Berohanok a Szent Imrébe, beadom a beutalóm és várom, hogy szólítsanak.

Szólítottak. Megvizsgálnak és azt mondják, mintha, talán, itt látszik, hogy pulzál, igen, van életjel. Nem valami izmos, de van. Várjunk. Várjunk, és akkor eldől, hogy mi lesz, hogy mi van: vagy egy késői megtermékenyülés és akkor még korai a vizsgálat, vagy épp „elhalás alatt van”. Figyelni kell, ha baj van, akkor pedig azonnal menni a kórházba. Vigyázzak magamra.

Mást nem tehetek, várok és vigyázok, és azt gondolom, minden rendben van. Mint mindig, az idő itt is mindent el fog dönteni. Lehet, úgy tűnik, hogy várni nehéz, de nekem még sose volt ilyen könnyű, amíg nincs baj, és várhatok, addig az azt jelenti, hogy rendben van. Hogy terhes vagyok és fejlődik, aminek fejlődnie kell. Életem legkeményebb napja van mögöttem.

-----

Ez eddig a hétfőnek és a keddnek a történése. Szerdán végül a kórházban kötöttünk ki. Vizsgálatok, de már az elsőnél kiderült, hogy elment éjjel a terhesség. Aztán átnéztük a lehetőségeket, fél órára úgy volt, hogy be is kell feküdnöm, de aztán végül hazaengedtek.

Azóta próbálom elfogadni azt, ami történt. Ha így kellett lennie, hát így lett. Nem könnyű, nagyon fárasztó és fájdalmas órák vannak mögöttem. Nemhogy nem könnyű, inkább kifejezetten nehéz. A bizakodás talán még nehezebbé tette a dolgot, de ez van.

Most túl vagyunk egy ilyenen, még dolgozom magamban, mi történt és szomorkodom. De sokat jelent, hogy van már egy egészséges nagyfiunk, akire ha ránézek, azért eszembe jut, hogy minden rendben van. Sokat jelent az is, hogy a környezetem végig próbált nyugtatni és mellettem volt, minden idegszálukkal. Nem azt mondták, amit hallani akarok, hanem a realitások talaján tartottak, mégis támogatva, gyengéden. És hát itt van a fiam, aki ugyan biztos megérezte, hogy nincs minden rendben, mégis maradt az a jó kedélyű, kedves, nyitott, bizonyos keretek közt rugalmas gyerek, aki mellett anyának, jó anyának, gondoskodó anyának érezhetem magam.

Tádé nyáron, a nyaralásunk alatt tanult meg járni úgy igazán, egy portorozi apartmanban, ahova nagy valószínűséggel kicsit kevés játékot vittünk magunkkal, így nem volt mindig könnyű a szórakoztatása.

Amúgy sem mindig könnyű, mert sokszor van, hogy túl nyűgös hozzá, hogy odafigyeljen rá, amit mutatni szeretnénk neki. Jönnek a fogak, ugye. Már 16 kint van. De amúgy is, nem is az a feladat, hogy mindig könnyű legyen, szóval ez nem panasz volt.

Míg elérünk a következő nagy állomásig, a beszédig, sok idő fog eltelni. Húgom ma mondta, hogy álmában már folyékony mondatokban beszélt a fiam, amitől sajnos vagy sem, borzasztó messze állunk még. Úgy tűnik, elsőszótagos gyerek lesz, eddig legalábbis ez a jel van. Mindent megért, leszámítva a Hol van anya? kérdést, és teszi is szépen a dolgát. Ha elégedetten elért egy kis célt, megtapsolja és megtapsoltatja magát mosolyogva. Ilyenkor pontosan meg kell zabálni.

Addig is: játék, játék és játék. Persze az után is, amíg csak lehet, amennyit csak lehet, legyen nekem is boldog gyerekem, mint a dánoknak. Legyen kiegyensúlyozott, felszabadult, őszinte, rugalmas és empatikus, és ehhez mindhez kell a sok játék. Ami közben szintén megtapsolgatja magát.

És hogy miket szoktunk játszani?

Elkezdődött az építés kora, most már nemcsak rombolja a tornyokat, de építi is: habszivacsból is próbálkozik, de továbbra is a két kedvenc az egymásba rakható kis vödröcskék és a Montessori-torony. Nemcsak tornyot épít a vödrökből, de nagyon ügyesen egymásba is rakja. És mindent egymásba rak, mindenbe rak valamit.

Aztán itt a homokozás is, amivel szintén sokat fejlődtünk: már tud lapátolni, és élvezi a homok tapintását, gyúrja, ha nedves. De szeret ugrálni is a felfújhatós dinoszauruszon, tologatni a dömpert és más kocsikat, szétdíbolni, amit apja a duplóból épített neki. Szeret hintázni, szaladgálni, csúszdázni. Szeret táncolni, forogni, mászni, labdázni, reagál a kergetőzésre, érti a viccet.

Olyannyira szereti csavargatni a gombokat, hogy a mosogatógépen el is törte, úgyhogy most fogóval be állítottuk egy fix programra, és csak egyfélét mosogatok. 21. századi problémák, tudom.

Amit én szeretek a leginkább, az az, ahogy nekem segít, vagyis segíteni akar. Ki- és bepakol a mosógépből, mosogatógépből, úgyhogy nagyon észen kell lennem, ha törékeny dolgok kerülnek a kezébe véletlen. Segít teregetni. Pakolgatja a tartós tejeket és tejszíneket, és ha elvitte őket a kiszemelt helyre, megtapsolja magát. Utánam hozza a telefonom, ha valahol elhagytam. Segít kinyitni az ágyneműtartó fiókot, segít felvenni a kiscipőjét, kissapkáját, bújik bele a dzsekibe. Megy az ágyába, ha odaér a napirendünk, hogy alvás következik.

Óriási csoda ám mindez, ahogy a kis világa neki is összeáll eggyé, kezdi látni az összefüggéseket, érezni a napirend biztonságát, kipróbálni egyre több mindent. És nekem is jut sikerből: azon felbuzdulva, hogy szereti magát megtapsolni, ha kinyit egy szekrényajtót, amit nem kéne, megkérem, hogy csukja be inkább (ahelyett, hogy azt kiabálnám neki, hogy nem szabad), és szépen megtapsoljuk, így elfelejti kirámolni a szekrény tartalmát, hanem inkább elégedett magával.

A gyerekem csak nő, fejlődik, bár beszélni nem beszél és sajnos nem is látom, hogy közel lenne a fejlődés, azért haladunk szépen a mozgással, a dolgok begyakorlásával és ami a legfontosabb, a játékkal. Vannak azért természetesen babanyelnvi kifejezések, de a mondókázástól és az anyától még messze vagyunk, akármennyire is fáj ez nekem. De ne fájjon, hülyeség, nem vagyunk lemaradva, minden baba másképp, más ütemben fejlődik. Az enyém például tud szaladni (igaz, cserébe minden állat ugat szerinte, de majd ez is alakul).

A szeparációs szorongás állítólag két felvonásban történik, először, amikor 8 hónapos kora körül kezd úgy igazán mozgolódni, másodjára pedig másfél éves kora körül, amikor már biztonsággal jár.

Nálunk az első kimaradt. Kicsit fájt is, emlékszem, nyáron még bánkódtam is miatta, hogy úgy tűnik, mintha a gyerekem nem kötődne hozzám speciálisan, csak egyik lennék a két gondoskodója közül. Hozzátartozik persze, hogy mi első pillanattól kezdve nagyon tudatosan bevontuk az apukát is minden mozzanatba, a mai napig ketten fürdetjük, az apja is csinál vele mindent, etetéstől a babakocsitolásig. Az altatást és a tisztába tevést szereti persze inkább kerülni, de azt is meg tudja csinálni, ha kell. Sokat voltak kettesben, órákon át is, ha nekem orvoshoz kell menni, és minden probléma nélkül telik el ez az idő, azt kell, hogy mondjam.

Most azonban benne vagyunk rendesen. 17 hónapos lesz 19-én és az alvásban bizony vannak zavarok. Múlt héten, névnapjára nagy ágyat kapott, igazi felnőtteknek való ágyat, természetesen leesésgátlóval. Összeszereltük neki az apjával és azóta abban alszik. Igazából nem is csak ő kapta az ágyat, hanem én is, mert már nagyon fárasztó volt úgy altatni, hogy ő fekszik és ficereg a kiságyban, én meg ott gubbasztok mellette egy párnán a földön, miközben behajolok hozzá. A nagyágyban viszont elférünk egymás mellett, amíg altatom, néha én is elszunnyadok mellette, és szépen és rövid idő alatt el is alszik. Azonban éjjel felkel, és hiába bújok oda mellé újra, hiába altatom el újra és fekszek még ott mellette egy ideig, ahogy távolodok a szobájából, felsír és nem enged.

Azt mondják, ez az időszak amiatt alakul ki, mert már nagy biztonsággal mozog, és kicsit megretten tőle, hogy mindent meg tud egyedül csinálni, ezért jobban őrzi az anyját. Hát nem tudom, nap közben ennek semmi jelét nem látom, persze odajön, megölelget, megpuszil, de hogy őrizne… De hát a szakemberek jobban tudják.

Ráadásul jönnek a fogai is, már 16 kint van, de jön ki még jobban, a többi kis csúcsa is a hátsó fogaknak, amitől még inkább szenved.

Úgyhogy hónapok óta nem alszom jól, csak ha itt van anyukám és besegít, mert bizony fárasztó sokszor kelni és utána hiába vesszük oda magunk közé, az nem igazi alvás már. Bár mindketten imádjuk, ha ott szuszmorog köztünk, azért egy-két pofont leken és a vesénket is lerugdossa a nagy szeparációs szorongás feloldásában.

És hogy meddig tart? A szakirodalom szerint gyerekenként változik. Vannak fokozatai is persze, meg mondom, van, akinél napközben is jelentkezik, ha nem látja az anyját, vagy anyunak el kell ugrania kis időre otthonról. Nálunk ez szerencsére nincs. Ha majd elmúlik, biztos lesz helyette más, és persze semmiért nem adnám a gyerekes életet, még egy jó alvásért sem, de azért észreveszem magamon, hogy hihetetlen erőtlen, fáradt és nyúzott vagyok, semmihez sincs energiám, a lakás sosincs rendben, újra sűrűbben sírok a kimerültségtől és ez nem jó.

Itt ülünk mindahányan a nappaliban, én Tádé mellett mesét nézek vele, Tamás meg programozni tanul. Tudom, tudom, mesenézés. Mi így döntöttünk, hogy közel másfél évesen már nézhet, úgyhogy én válogatok, Tamás letölti és együtt nézzük a meséket. Most épp Manó Benő és Lili hercegnő apró királyságát. Igazából majdnem mindig ezt nézzük, mert ez nagyon jó kis mese és engem is szórakoztat. Ugyan nagyobb gyerekeknek való a sztori, de kedves, egyszerű figurák vannak benne, semmi villódzás, a szókincs választékos, kedvesek zenék - és sok a békává változtatás. 

Már túl a vacsorán, sütöttem egészséges(ebb) pizzás csigát, Tádé megkapta a kis kakaóját is, apu a tejet, videotelefonáltunk mamával, előtte játszótereztünk is, voltunk ma kirándulni, finomat ebédeltünk, jókat beszélgettünk, finomakat kávéztunk és sokat voltunk a levegőn. Nyugalom és béke, Tádé 3 órát aludt napközben, mit kívánhat még egy anyuka?

Nem sokat. Most úgy érzem magam, mintha én is gyerek lennék, a sok hidegen léttől kipirult-kimelegedett arccal, átmelegedő átfázott combokkal, friss-fáradtan várom az esti tévézést. Tényleg, szinte nem is az anyjának érzem magam most, inkább egy kis barátjának, annyira nincs vele gond vagy teendő ma. Meg tegnap se volt, meg azelőtt sem. Most, hogy itthon volt-van Tamás is, sokat mászkálunk mindenfele, ikeázgatunk, nézelődünk, sétálunk, játszóterezünk, majdnem mindent megint együtt csinálunk, mint nyáron. Csak már nem félek tőle, hogy mi lesz, ha újra vissza kell mennie dolgozni: szeptember óta volt időm és lehetőségem megtanulni és megtapasztalni, hogy milyen erős tudok lenni, és hogy Tádé is mennyire könnyed társaság tud lenni. Így nem árnyékolja be semmi a közös időt. A munkahely úgy tűnik, jó, szerethető és családbarát, közel van, jól érzi magát ott Tamás, hamar hazaér hozzánk és talál inspiráló dolgokat.

Ilyenkor nehéz elképzelni, hogy vannak, voltak borúsabb napok és időszakok. Valahogy tényleg, mintha egyik napról a másikra eltűntek volna a nehézségek. Nem tudom, hova lettek vagy mitől múltak el, és nem tudom, mikor jönnek vissza. Pedig jó lenne tudni, mitől múlt el, szeretném, ha rájönnék, mert a jövőre nézvést hasznos lenne. Szeretem ráfogni, hogy a napi egy alvás annyira megváltoztatta a napi ritmust, hogy minden könnyebb tőle, de szerintem ennél valami összetettebb van a héttérben. Olvastam valami közhelyszótár-idézetet, amiben azt írták, olyan anya vagy, amilyen ember, tehát ha fáradt vagy akkor fáradt anya leszel, ha türelmetlen, ha ideges, ha kimerült, ha álmos, ha boldog, ha kiegyensúlyozott stb., akkor anyának is olyan vagy. Nem óriási felfedezés, tudom, de valahogy ez akkor belémkattant, hogy tényleg, ezt nem lehet már kettéválasztani, és ha nyűgös vagyok, akkor anyának is nyűgös vagyok. Tehát lehet, itt a nyitja a dolgoknak: egyszer bennem állítódott át valami, amitől könnyedebben, egyszerűbben veszem az akadályokat, és ez hat ki Tádéra is. Vagy pedig ő fejlődött annyit egyik napról a másikra, hogy hagy kiegyensúlyozott anyukának lenni. Mert akárhonnan is nézzük, mégis ő a főnök. Hiába tervezek én el akármit.

Akárhogy is legyen, most nagyon erős, jó párosnak érzem magunkat. Még gondolkozni fogok ezen, mi változhatott, és ha rájövök, megírom, ígérem. Addig is csak bízni tudok benne, hogy ez a szép, kerek egész megmarad és nem törik el.

Kicsit összefolynak ezek a szép, őszi napok. Reggel kelt minket vagy Tádé vagy Tamás ébresztője, ha szerencsések vagyunk, fél 7-ig is alhatunk, aztán indul a nap. Én mostanában mindig egy kicsit le vagyok maradva pár lépéssel, és a gépelés is szörnyen megy, megvan minden betű a szóban, de a sorrend... De hát ez legyen a legnagyobb munkahelyi gondom, nem? Dehogynem. Mondjuk nem ez az, hanem az, hogy kicsit kevésbé tudtam részt venni a dolgokban, mint abban bíztam, szerettem volna, de így is tök jó, hogy tudok itthonról, háborítatlan Tádétársaságban dolgozni. Hiszen ez a fontos, itthon lenni és figyelni a kisfiam fejlődését, nem a karácsonyi kampány - nem? De. (de akkor is, van itt egy kis tüske. majd elmúlik.)

Aztán a délelőtt elteltével jön a jól megérdemelt énidő, amit még mindig az ágyban töltök, Murakami Haruki társaságában. Nem tudom megunni a regényeit, ez az én kis mannám most, ami szellemileg frissen tart. Mikor terhes voltam, végtelenítve olvastam Agatha Christie-t, most meg Murakamit.

Néha elgondolkozom rajta, milyen lenne, ha most is dolgoznék, ha nem vágtunk volna bele. Vagy ha Tádé bölcsis lenne és bejárnék. És megmondom őszintén, egy kis porcikám sem kívánja, hogy a napokat a gyerekem nélkül töltsem, még az, hogy nélküle, de másokkal. Nem fűlik a fogam másokhoz alkalmazkodni, kötöttségekhez újra, közlekedni, kiöltözni, másokkal törődni.

Ennek a leegyszerűsített, agglomerációs kismamalétnek igenis megvan a maga gyönyörű bája. Egyrészt akkor bújok ki a köntösömből, amikor akarok, és mindig lehet rajtam olyan mackó, aminek akkora zsebe van, hogy egy-egy földről felszedett játék beleférjen, amíg helyére nem kerül. Óriási komfortérzetet ad az embernek a folyamatos kényelmes ruházat, egy hátránya van: nehezen tűnik fel, ha jönnek fel a kilók, mert egy leggings hosszú pólóval vagy egy gumis derekú mackó sokat elbír. Aztán itt vannak a kávészünetek, amiket szintén akkor tartok, amikor akarok és úgy és olyan kávét iszom, amit én szeretek. Nem kell kapszulással sznoboskodnom és úgy csinálnom, mintha az lenne a világ legjobb kávéja, amikor én a kotyogósat szeretem. Elnézést minden kapszuláshívőtől! De én Team Kotyogós vagyok és leszek már mindig is. Aztán továbbá akkor szellőzettek és annyi időre, ahogy én akarom. Nézhetek napközben mesét és hangosan hallgathatom azt a zenét, amit én szeretek. Ebédelhetek akár már 11-kor is, nem kell bevárnom senkit, és ami a legjobb: van sziesztaidőm, annyit olvasok, mint még soha és van egy puha kis gombócom, akivel jókat játszom és akkor ölelgetem meg és töltődök fel ettől, amikor csak akarok. Továbbá itt a várva várt játszóterezés, ahol szinte minden nap megfordulunk és eltöltünk 1-2 órát, és nemcsak a fiam érzi jól magát kint, hanem én is. Levegőn vagyunk, aranyos kortársak vannak neki is és nekem is, már lekezdődött a sorozatokról való beszélgetés, tehát még csak nem is az van, hogy csak a gyerekről lehet és szabad beszélni. Aztán itt a férjem, aki néha elénk jön, néha nem, elvisz kocsival bevásárolni hetente egyszer és sétálunk sokat, bár mostanában kevesebbet. Néha vendégek is járnak nálunk, mert ide az agglomerációba azért nem mindenkinek olyan könnyű kijönni, főleg annak nem, aki szintén agglomerációban lakik. Igen, ez talán hátrány. De nagyon jó agglomerációs kismamának lenni. Ügyintézés és vásárlás a központban, itthon állandóan csend van, a játszótér meg idilli. Habár nem a legélhetőbb városban lakunk, mert elég hülye szerkezete van, azért még így is szépen lehet boldogulni, állomásról 12 perc alatt bent lehet lenni a fővárosban, ami nem rossz, bár menjen oda az, akinek dolga van. Once a vidéki allways a vidéki, nekem jó itt, mennék én ennél vidékebbre is, ha nem kéne aggódni a munka meg az ellátások miatt.

Szóval összességében jó itthon, azzal a kis munkával meg főleg, amit itthonról tudok végezni. Tamás már fejben a 4. gyereknél tart, szerinte annyira ideális élet ez nekem, és hát lássuk be, tényleg nem rossz. Eleinte persze nehéz volt, a bezártság, és még mindig nehéz, hogy alapvetően egyedül vagyok, de mintha napról napra egyre könnyebb lenne. Persze szívem mélyén nem de tartozom, én mindig mezőtúriként fogok magamra gondolni, és legszívesebben ott sétálgatnék és ott kávézgatnék anyuék konyhájában,  nem rossz itt sem egyáltalán.

Ma a férjem altatta a gyereket. Közben a kicsi kétszer megszökött és jött ki hozzám, mosolyogva, integetve, rám bújt és a hasamon fekve próbált elaludni. És én megkönnyeztem a meghatottságtól.

Nézem a fotókat, nézem a gyerekem, és látom, nem kisbaba már, az arca, a mozdulatai, a tekintete egyre gyerekesebb, fiúsabb. Nem segít az sem, hogy a nagyszülők is mondják, ez a gyerek bizony már nem kisbaba, hanem nagyfiú!

Hétről hétre egyre nagyobb, és persze jól van ez így, de azért hé, egy kicsit le lehetne ezt lassítani, nem? Mindjárt másfél éves, holott még itt volt tegnapelőtt a születése, és az a másfél év, amit azóta átéltünk, egy szempillantás alatt lezajlott – minden szépségével és nehézségével. Mi lesz velem, ha ilyen ütemben telik tovább az idő? Mi lesz, ha már nem leszünk mindig együtt, mert mondjuk elkezd oviba járni, vagy mi lesz, ha majd először mutatja be a barátnőjét? Héhéhé, ne rohanjunk előre ennyire. Már ez az altatás is kicsit sok volt, mert mostanában megbecsülök minden pillanatot, amit velem tölt, amikor hozzám ér, hozzám bújik. Elkezdett huncutul, játékosan, érzelmesen bújni, kedveskedni, mókázni velem, amitől legszívesebben állandóan csak az ölemben tartanám. Ha alszik és megébred és sír, odaveszem délután magam mellé és együtt alszunk tovább, néha én is alszom, néha meg csak nézem, szagolgatom, puszilgatom, mert ilyenkor legalább hagyja, hát ilyen giccses anyuka vagyok mostanában. Ha jön és a combom öleli, nem tudom nem felvenni. Ha jön és megsimogatja a hajam, nem tudok nem elérzékenyülni. Ha pedig jön és rajtam akar elaludni, nem tudok nem elmorzsolni pár könnycseppet, annyira jó, annyira kedves érzés ez. Meg lehet ezt szokni? Vagy ez már mindig itt lesz a túlcsordulás szélén?

Nem mondom, hisztizni és sikongatni is szokott, próbálgatja az akaratát és mikor fáradt, nehezebb vele. De mióta egyre szebben és differenciáltabban fejezi ki az érzelmeit, a türelmem is sokkal több ezekhez a nehezebb helyzetekhez is.

Hogy elkényeztetem-, elkapatom-e? Remélem nem, de nem tudok úrrá lenni ezen az érzelmi túlcsorduláson, amit egyre erősebben érzek. Néha Tamás megkérdezni, felfogtam-e már, hogy van egy gyerekünk, mert neki néha van, hogy belehasít, hogy ú, hiszen neki már van egy fia! egy gyereke, és hogy ez milyen hihetetlen és milyen jó érzés, és akkor én meg mondanám neki, hogy nekem meg minden gondolatomban benne van, hogy van egy gyerekem, inkább az hasít belém sokszor, hogy van más is, amivel kéne, lehetne foglalkozni. De nem megy, kéne erre egy szó, amikor az ember a szerelmes a gyerekébe, ami nem szerelem de nem is csak sima szeretet, hanem ez a minden lélegzetvételben és minden gondolatban benne lévő nem-lehet-vele-betelni érzés, ami amúgy tényleg nem szerelem, de ahhoz hasonlít a legjobban, szóval kéne rá egy szó. És akkor nem születnének ilyen mérhetetlenül giccses bejegyzések, csak elmondanám, hogy én mennyire EZ vagyok a gyerekemmel, és mindenki tudná, mire gondolok.

Vannak napok… Sokszor fordul elő az e szókapcsolat a blogbejegyzéseimben, belátom. De nem tudok rá jobbat, mert ezek a napok bizony vannak, időnként előjönnek a maguk mélységével itt rám telepszenek. Amikor kívülről (és belülről is!) minden jó, irigylésre méltó lenne, na jó, leszámítva ezt az egy hete tartó derék- és hátfájást, ami rányomja azért a bélyegét a mozgásra.

Itt vannak az ilyen napok, amikor tényleg minden rendben, mégis határtalanul egyedül érzem magam. Amiről sokat cikkeznek a kismamalét kapcsán: a szociális háló meggyengülése, a társasélet kopása, nem léte, az anyuka egyedül, otthon, a még nem beszélő (de hihetetlenül aranyos és szeretetre méltó – csak most nem erről van szó) kisbabával. Már nagyon várom, hogy beszéljen, na nem azért, mert azt hiszem, hogy majd akkor lesz kivel beszélgetnem, inkább csak kíváncsi vagyok, hogy fog majd fejlődni abban (is).

A napok ugyanolyanok. 6 körül kelünk, Tamás még pihen rá fél órát. Mi kijövünk a nappaliba, kávé, a gyereknek reggeli. A redőnyöket még nem húzzuk fel, hisz kint sötét van. Kezdődik a felfedezés, a játék, egy új nap csodája a kicsinek, egy ugyanolyan nap rutinja nekem. Kezdek magamhoz térni, bekészítem a következő kávét, hogy mire a férjem felébred, legyen friss főzet. Felébred, amíg zuhanyzik, alágyújtok és várom, hogy megkapjam én is a második adagom. Ekkora a gyerek már elmélyülten játszik valamivel. Ahogy Tamás összekészül, Tádé sertepertél körülötte, én meg a telefonom nyomkodom – történt-e éjjel valami, nyilván nem, mi történt volna. Aztán jön a búcsúzkodás, utána beállunk az ablakba és megnézzük, ahogy apu kitolat. Utána én is összekészülődök, Tádét is felöltöztetem és kezdődik a mi napunk is. Levegőztetünk, beágyazunk, kicsit rendet rakunk és én ülök le a géphez, megnézem, futott-e be munka, megcsinálom, amit meg tudok csinálni, közben a gyerek játszik. Néha idejön, megmutatom neki, mit csinálok, aztán megy tovább dolgára. Délelőtt kis mesenézés, sok játék, tízóra, közben én mosok, mosogatok, teregetek, pakolászok, nézem, mekkora kosz van, de nincs erőm komolyabb takarításra, majd pénteken… Nincs erőm, ez a jó kifejezés. Ilyenkor semmi. Lefekszem a kanapéra, nézem, hogy játszik a kicsi, néha bekapcsolódom én is, aztán hipp-hopp, itt a fél12, ebédelünk és elaltatom. Nagyon aranyos, amikor húzom le a redőnyt, már bújik be az ágyába és az álmosságtól szinte altatni sem kell, elpilled maga percek alatt. Már alig várom délelőtt ezt a jó 2-2,5 órát, amikor én is bebújok az ágyba és olvasok, olvasok, pihenek, olvasok, belealszom, olvasok tovább, mikor Tádé sírva megébred háromnegyed órányi alvás után, odaviszem magamhoz és nézem, hogy alszik tovább, gyönyörködöm benne, szagolgatom, puszilgatom, hozzá bújok és megpróbálok annyira feltöltődni, amennyire csak lehet. Ilyenkor olyan békés, hagyja magát ölelni, nem úgy, mint ébren, amikor folyamatosan izeg-mozog és alig tudom megbabázni. Aztán felébred, és folytatódik a nap. Uzsonnázunk, játszunk, megnézem, van-e újabb munka, elvégzem, ha van, iszom egy újabb kávét, és várjuk, hogy apu hazaérjen. Apu mikor hazaér, nagyon éhes és nagyon örül ugyan nekünk, de fáradt. Kicsit játszana, kicsit youtube-ozna, kicsit programozni tanulna. Most ne hagyjam neki? Hát ő mikor töltődjön fel? Néha kimegyünk ilyenkor a játszótérre Tádéval. Ott néha nagyon jó, ha sikerül más anyukákkal beszélgetni és ha van Tádé-korabeli gyerek. De sokszor csak nagyobbak vannak, akik kifejezetten undokok az én kis mosolygós babámmal. Sokszor az anyukák is undokok. Ez már csak ilyen, tudomásul vettem. Estefele felvideotelefonáljuk mamát, megvacsorázunk, játszunk, fürdetünk, fogat mosunk, aztán jön az esti altatás. Közben én is elálmosodom, 9-kor legszívesebben már aludnék. De hogy legyünk egy kicsit együtt a férjemmel, azért még sokszor megnézünk egy sorozatrészt, és utána fél10-kor én már alszom. Aztán éjjel felbéred Tádé, jön mellénk és alszunk másnak 6-ig. És kezdődik az egész elölről.

Így telnek a napok. Még 3 hete nagyon jó volt, élveztem, hogy mindenre van idő. Aztán a 3 hét alatt belefásultam, fáj a derekam, a hátam, nincs kedvem semmilyen házimunkához. Igazál semmihez sincs kedvem, csak nézni a gyereket és olvasni – felváltva. Belőle szedek annyi energiát, hogy az újabb napokat mégis várjam valamennyire: vajon mivel fog meglepni? Bújós lesz-e aznap vagy inkább játékos? Kimondja-e végre, hogy nyau-nyau vagy hogy anyu? Megeszi-e a kaját, jót alszunk-e délután? Eljutunk-e a játszótérre vagy az apukájával estefele sétálni? Ilyen dolgokon töprengek reggel, miközben érzem, napról napra egyre kevesebb az energiám. Aztán minél kevesebb az energia, annál kevesebb dolgot tudok csinálni, ami feltölt. Kicsit 22-es csapdája ez.

Ha szülés után lennék, mondanám, hogy ez a szülés utáni depresszió, de nem az. Ez az itthonlévő-anya-melankólia, a napok során befásultság. Nem vagyok mászkálós, nem vagyok különösebben barátkozós sem, viszont annál inkább kötődöm a rutinokhoz és azokhoz az emberekhez, akik közel állnak hozzám. Az ő hiányuk megvisel, ürességgel tölt el és hihetetlenül sajnálom magam emiatt. Olvastam a legutóbbi Murakami-regényben, hogy csak a hülye emberek sajnálják magukat, jó, nem így volt szó szerint, de ez volt a lényege. És tényleg, hülyeség. Nem visz előrébb, csak mélyebbre, aminek semmi értelme.

De akkor is, most érzem, ilyen napok vannak és egyre ilyenebbek. Ilyenkor semmilyen tanács nem használ, csak kerülök egyre mélyebbre, aztán egyszer csak hupsz, kint is vagyok a gödörből – fene tudja, hogyan. Fura. Most érzem, jön még 1-2 keményebb nap, így megpróbálok kitalálni magamnak programokat és erőszakkal rávenni magam, hogy jobban érezzem magam. Nem könnyű. Például olyan apróságok is segíthetnek, hogy ha elmegyek itthonról, kicsit megpróbálom kisminkelni magam, hogy nőnek érezzem magam. Vagy hogy erőszakkal ráveszem magam, hogy megszólítsak egy anyukát a játszótéren. Vagy hogy nem zúdítok rá mindent a férjemre, amikor hazajön, hanem őt is hagyom kicsit feltöltődni. Vagy hogy keresek egy gyógymasszőrt, és ha napok alatt sikerül rávennem magam, akkor egyszer felhívom és bejelentkezek hozzá (ekkor jó büszke leszek magamra, hogy milyen felnőttként viselkedtem.)

Tudom, sokakat idegesít ez a fajta viselkedés, ez az önsegítsére képtelen, tehetetlen melankólia, ez a depresszióközeli állapot. Elhiszem, hogy marha idegesítő, de nem direkt csinálja ám az ember. A tanácsok mit sem segítenek, ha erősebb vagyok, akkor megpróbálok magamra erőltetni jó dolgokat. Én igyekszem, és remélem, nem tart most sokáig a „vannak napok”-napok.