Hétvégén otthon voltunk anyuéknál – mamánál és papánál. Legutóbb augusztus második felében voltunk otthon, még strandidő volt, és nagyon fárasztó volt, hogy Tádét vagy ölben kellett tartani, mert nyűgösködött, vagy állandóan ott kellett mellette lenni, hogy nézzük, mit csinál. Mindent pakolt le, és általában olyan dolgokat akart megszerezni és olyan helyekre bebújni, amik nem voltak olyan jó ötletek. Kapta is folyamatosan a Tádé, nem, Tádé, nem szabad-okat szegénykém. Nagyon fárasztó volt szülőként és gondolom nagyszülőként is, hogy ennyire oda kell figyelni. Most azonban, amikor otthon voltunk, alig kellett rászólni. Szépen elszaladgált, eljátszott, és a legnagyobb „bosszúság”, amit okozott, hogy állandóan szétszórta a csipeszeket, mi meg szedhettük össze, hogy a nyakát ne törje valaki.

Mi történt az elmúlt másfél hónapban, mikor lett ez ennyivel könnyebb? Hogy nem tűnt fel ez nekem ennyire?

Persze láttam, hogy szépen eljátszik egyedül, ha nem nyűgös, de azért jó gyereknek nem mondanám most se. De mégis: jól, ügyesen és értelmesen viselkedett otthon, és ha belegondolok, itthon is úgy viselkedik.

Pedig még egy hónapja nagyon el voltam keseredve, ha emlékeztek rá. Féltem attól is, hogy nem beszélek hozzá eleget, hogy a nem szabad leszenek az első szavai, hogy nem fogok vele sose ötről a hatra jutni, hogy nem jól csinálom a dolgokat, hogy mi lesz velünk Tamás nélkül, nem ment az alvás, nem volt jó a napirend, nyűgösködött, nem fogadott szót.

Aztán egyszer csak jó lett. Amikor Tamás elment dolgozni, akkor átálltunk a napi egy alvásra és azóta mintha ki lenne cserélve a gyerek. Szépen eljátszik, kis mesét is néz már (lehet, inkább én élvezem, alig bírom leállítani pár rész után a Manó Benő és Lili hercegnő apró királyságát), jókat alszik éjjel és nappal is, huncutkodik, érti a tréfát, egyre többet beszél a maga kis módján, egyszerűen megzabálom. Talán akkor éreztem ennyire egyszerűnek és szépnek az anyaságot, mikor féléves körüli korban járt, már reagált a mosolyra, hangokra, ment az átfordulás, az ülés, és minden délután együtt aludtunk, szépen haladtunk a hozzátáplálással is. Ez az időszak nagyon szép volt, a 4-6 hónapos kor, imádtam. Aztán utána megint egyre többször bizonytalanodtam el és ahogy megtanult egy-egy új dolgot, féltem, hogy baja lesz, elesik, nem tudom lekötni, kevés vagyok neki, nem beszélek eleget hozzá, nem fog fejlődni a beszéde, a mozgása, stb. Aztán ahogy láttam, hogy a mozgásfejlődése nagyon is rendben van, sőt olyan dolgokat is tud, amiket én se most, se régebben se tudtam, a mozgás miatt kezdtem megnyugodni, de a beszéddel még mindig bajban voltam – tudjátok, a már sokszor emlegetett néma kotlós. Persze beszélek én hozzá, Tamás meg nemcsak hozzá, hanem folyamatosan beszél, ha itthon van, mondókázunk is, mesélek is neki, de mégis, kevésnek éreztem magam meg amit nyújtani tudok. Aztán egyszer csak megkérdeztem tőle, hol a feje és meg tudta mutatni. És nem véletlen, mert azóta is meg tudja mutatni. Anyu meg tudta neki tanítani, hogy hogy csinál a kutya (vávávává), és ezen felbuzdulva már tanuljuk a cincint és a mi a nevedet is. Engem is felbátorít, hogy ennyire ügyesebb napról napra és szeretnék neki minél több dolgot tanítani. Így a beszédem is elindult, egyre többet beszélek hozzá, egyre több mondóka ugrik be. A parancsokat is megérti, nem mondom, hogy mindig érdekli, elég sokszor nem foglalkozik a tiltásokkal de sose csinál semmi olyat, amiből igazi baj lenne. Nagyon büszke vagyok rá emiatt, és mondom, most tűnt fel először, hogy egy a sok apróság összeadódva mennyire jó együtt. Nagyfiam van már, akivel egyre könnyebb és egyre élvezetesebb minden nap.

Nem akarok giccseskedni, de tényleg így van. Még mikor a foga nő, mert már kinőtt hétvégén a 15-16. is, akkor se vesszük észre, hogy különösebben nyűgös lenne, csak a popsija pirosabb. Jó, mi?

Csak akkor mitől vagyok fáradt? Tegnap este már 9-kor aludtam és ma fél 7-kor alig bírtam felkelni, olyan fáradtnak érzem magam, fáj a hátam, a derekam, és alig bírom elkezdeni a napot. 10 körül már nagyon várom, hogy elkezdődjék az alvás, mert ilyenkor én is pihenek ám, leveszem a telefonról a hangot, ledőlök olvasni, amibe rendszerint bele is alszok, aztán Tádé felsír és odaviszem magam mellé és folytatjuk tovább a kis szuszókálásunkat. Tehát ha kiszámoljuk, legalább 10 órát pihenek (alszom) egy nap. Nem tudom, más anyukák hogyan csinálják ezt, én biztos nem éredemelném meg az Én anyuka vagyok – És neked mi a szupererőd? feliratú pólót. Viszont amikor ébren vagyok, elég jól bírom a tempót, dolgozom és Tádézok, nem vagyok türelmetlen és ha van elég kávé, fáradt sem. Ma, ha minden jól megy, még a játszótérre is eljutunk, ha abbamarad addig a hát- és derékfájásom.

Ezek egyszerű és unalmas dolgoknak tűnhetnek, de mégis, a világ legjobb érzésévé válnak, hogy mégsem vagyok olyan rossz anya, és ami fontosabb: hogy élvezem és jó visszajelzést kapok rá a gyerekemtől. Nemcsak az odabújás, de a viselkedése is azt mutatja, hogy most jól csináljuk, csak így tovább. Nem akarok persze ezzel szerénytelennek, nagyképűnek tűnni, csak valahogy meg akarom fogalmazni ezt a könnyed és meleg érzést, amit az anyasággal érzek – tudom, jön majd a következő akadály és ez elmúlik, de most jó nagyon.

Október eleje van. Nem tudom, fog-e ez változni az évek során, de nekem ez az időszak arról szól, hogy felidézem magamban, kicsit újra is élem, milyen volt, mikor megtudtam, terhes vagyok Tádéval. Az október még a titkolózás időszaka volt, aztán ahogy közeledtünk a karácsonyhoz, egyre több mindenkinek mondtam meg, mígnem decemberben, 14-én kiderült, kisfiunk lesz, na akkor meg nem bírtam már magamban tartani.

Természetesen ezt is, mint az életmben már sok mindent, anyukám hamarabb sejtette. Épp otthon töltöttünk Tamással egy hétvégét. Gyönyörű idő volt, mentünk sétálni, sokat. Aztán az egyik séta során én éreztem, hogy nem vagyok jól. Addig még sose tapasztalt tünetegyüttes jelentkezett: fejfájás, hányinger, nyomottság, vérnyomásváltozás, és a rám mindig jellemző étvágy csökkenése. Emlékszem rá, hogy pacal volt ebédre, apu készítette bográcsban, akkor még jó sok étvágyam volt (vagy ez még péntek este volt vacsorára? azért ez kicsit lényegtelen, belátom). Alaposan bepacaloztam, és azt hittem, biztos abból ettem túl sokat meg túl sok felülést csináltam anyu haspadján, azért ez  a sok fura érzés. Aztán szóval a séta során, amikor már tényleg rosszul voltam, betértünk a cukrászdába süteményeket választani. És akkor sejtettem, hogy na itt valami nincs rendben: semelyik süteményt nem kívántam, holott máskor az esik nehezemre, hogy csak kettőt válasszak közülük. Hazamentünk, lefeküdtem, migrénem volt, igyekeztem kipihenni. Másnap visszamentünk pestre, hétfőn pedig elmentünk a Vörösmarty térre egy dzsekit venni, mert már akkor is így hűvösebb idők jártak, mint most. Emlékszem, direkt olyat választottam, ami kicsit kismama szabású, hogy ha majd ősszel kezdődik a pocakosodás (természetesen nem kezdődött, csak a fogyás), akkor csinos kismama legyek benne.

Aztán vettünk tesztet is és este teszteltem egyet. Nagyon halványan, de pozitív lett. Sose fogom elfelejteni azt a hangsúlyt, ahogy Tamást behívtam magam után a fürdőszobába. Nagyon izgatottak lettünk és nagyon örültünk. A közeli rokonok pedig talán még inkább: egy leendő nagymama a világ legboldogabb embereinek egyike.

Ez volt 2 éve október 10-én. A legkedvesebb hétvégi emlékem valaha.

Aztán folytatódott az izgatottság és a rosszul lét, már írtam ugyan róla, de most megint fogok.

Kellett gyorsan orvost keresni. Fontos szempont volt, hogy ahhoz a kórházhoz tartozzon, ahol majd szülni fogok és végezzen ultrahangot is, hogy ne kelljen sokfele járnom egy-egy terhesgondozási alkalom során, így is már bele kellett számolni, hogy ősszel költözünk le vidékre, és az ingázás nem mindig lesz kényelmes, védőnőhöz pedig ide jártam már. Szóval orvost kerestem, és találtam is egyet, aki nem vállalta a szülést, mert szabadságon volt akkor, de a terhesgondozásom igen. Azóta sem bántam meg, hogy őt választottam, nagyon határozott, lelkiismeretes, megnyugtató orvos, na annyi, hogy sose fogom megtudni, mi lett volna, ha nincs szabadságon és vigyáz rám a szülés környékén is. De ez egy másik történet.

Nemcsak a szülés időpontjában volt szabadságon, hanem akkor is, amikor azt kellett volna még idejében megállapítani, hogy terhes vagyok, így azt választottuk, hogy elmegyünk egy jobb sztk-ba. Kértem időpontot és elkísért Tamás is, nagyon izgatott voltam. Ez a legjobb szó az egészre, úgyhogy még fogom használni. Szóval nagy izgatottságomba bementem hozzá, elmondtam, hogy a teszt szerint terhes vagyok és szeretnék egy megerősítést. Megvizsgálva annyit mondott: terhes, felöltözhet. Ennél nyersebb, közönségesebb módon szerintem még nem közölték kismamával a jó hírt, de még ez se szegte kedvem vagy nem ijesztett el az egészségügytől vagy az elkövetkezendő hónapoktól.

Tagja vagyok egy Facebook-csoportnak, ami azoknak a kismamáknak és anyukáknak a közössége, akikkel egy kórházban szültem. És hát olvasgatom is a bejegyzéseket alkalmanként, és sokan vannak, akik most fognak szülni vagy majd télen. Próbálom elképzelni, milyen lehet, ha az ember nem októbertől júniusig terhes és nem nyáron szül, de nem megy. Hogy lehet nem kánikulában a kórházban feküdni? Végigcsinálni egy egész forró nyarat terhesen? Télen a nagy hidegben pocakra öltözni? A jeges évszakban hazavinni a kisbabát a kórházból? Pedig engem is decemberbe vittek haza, ráadásul karácsonyra. Mégis, fogalmam sincs, milyen lehet őszi, téli baba anyukájának lenni, nekem annyira ez a szép ősz annak az ideje az emlékeim között, hogy megtudtam, gyerekünk lesz. Persze ez az egész hülyeség, mégis teljesen belém égett, annyira, hogy a többi babát (háh, milyen optimista vagyok) is nyárinak szeretném. Annyira jó volt így.

Aztán kezdődött az igazi rosszullét. Sose volt hányingerem, sose hánytam, de egy folyamatos émelygésben telt az első pár hónap. Nagyon készültem az első karácsonyunkra, kacsacombot sütöttem és édesburgonyapürét meg káposztát készítettem hozzá. Sok gonddal készítettem, nagyon fontos volt nekem, hogy az első karácsonyunk minden tekintetben szép emlék legyen. Már akkor undorodtam a kajától, amikor sült, és természetesen alig ettem belőle. De az előző hónapok sem voltka jobbak, a költözés során egy hónapig nem volt hűtőnk, így többször előfordult, hogy anyósom küldött kaját – direkt olyanokat, amikről tudta, hogy szeretem. Kaptam paprikás-hagymás tésztasalátát, sült céklát és sült húst – egy falatot sem bírtam belőle enni, és kicsit meg is sértődtem a hormonok miatt, hogy nekem ezt meg kéne ennem? Pedig nagy gonddal készített, fain kis étel volt. De mást se kívántam, néha a májkrémet meg a kiflit. A kávéról is leszoktam a terhesség során, epdig ma akár 7et is megiszom egy nap.

És aztán télen elkezdődött a babakelengye vásárlása és anyu is megvarrta az első hencsergőt. Húgommal elmentünk babakocsit nézni, de egyet se találtunk, nézegettük  a kiságyakat és így tovább. Szép volt maga a készülődés, mégis, szörnyen éreztem magam.

Amiatt, hogy nem ettem, lelkifurdalásom volt, hogy nem fog rendesen fejlődni a gyerek. Pedig mindenki nyugtatott, hogy ez nem így van, anyu is mesélte, hogy az egyik terhességnél narancsot, a másiknál tejeskávét bírt csak fogyasztani. Mégis, ne éreztem magam várandósnak, csak terhesnek, már ha a szavak közt van különbség. Nem voltam jól, nem én voltam, nem kezdett el nőni a hasam, amikor meg igen, akkor sem pocaknak tűnt, hanem hízásnak. A munkahelyemen egyre elviselhetetlenebb lettem, itthon is sokszor veszekedtünk. Tamás nem fogta fel, hogy ez a más állapot tényleg sokban mássá tesz. Mostmár látja és tudja, a másodiknál nem ez lesz, ebben biztos vagyok. De egy kispapának sem könnyű, hiába van rá 9 hónapja, hogy megszokja, apa lesz, neki nincsenek testi változásai, hormonálisan sem készül föl és ráadásul egy ketyegő bomba mellett él. Aludni is egyre nehezebb volt, sokszor gyötörtek rémálmok. De a legrosszabb az evés és az ízek idegensége volt. Aztán ahogy félidőben megmozdult Tádé, minden változott.

A terhességem a sok furcsa érzet ellenére is nagyon szép emlék, főleg ez a legeleje, ez az izgalmas újdonság, ez a folytonos izgatottság, amikor még csak elképzelem, milyen lesz, pedig már nem jövő idő, hanem benne vagyok. Minden nap készítettünk egy fotót, amin rajta van Tamás meg én az egyre növekvő hasammal. Ami eleinte egyre kisebb volt. Na mindegy, szóval jó volt, nagyon jó és olyan jó, hogy idén is ilyen szép az október és ennyire közeledik a 10., és előtörnek ezek a nosztalgikus hullámok, hamarosan a költözésé is, bárcsak megint két éve október lenne, olyan szép volt. Csak egy kicsit.

Szóval kellett nekem tegnap a rosszabb napokat felemlegetnem...

Mióta megállapítottam egy egyszerű gyakorlat segítségével, hogy szétnyílt a hasizmom, igyekszem minden nap mozogni, tornázni annak érdekében, hogy jobb legyen a tartásom és kicsit talán a hasizmaimért is tegyek. Ugyanis ahogy utánanéztem ennek a problémának, nemcsak az a gond, hogy löttyedt a has, hanem hogy a terhelések máshova esnek és rosszabb lesz a tartás, ami miatt hát-, derékfájadalom alakulhat ki. Amire meg én amúgy is hajlamos vagyok, 17 éves korom óta évente egyre sűrűbben meglátogat a lumbágó. Elég egy rossz mozdulat vagy tartósabb rossz tartás, és látszólag a semmiből egyszer csak hopp, itt terem a becsípődött ideg és a sugárzó fájdalom.

Ma is így történt ez, ahogy reggel búcsúztunk el Tamástól és hajoltam le, hogy elvegyem Tádétól a cipőt, amit nyújt felém, hogy menjünk mi is, hasított a fájdalom, ájulásközeli érzet és akkor már tudtam, hogy ez a nap (és örülök neki, ha csak ez) el van rontva, mert itt a lumbágó. Gyorsan bevettem az izomlazítót, a fájdalomcsillapítót, amiket még egy éve kaptam, Tamás levette a kabátját, a cipőjét és bekenegette a derekam és közben folyamatosan kérdezgette, maradjon-e itthon.

Igen, kérlek, maradj itthon, ma csak feküdni akarok, meg hogy főzd nekem a kávét, játssz a gyerekkel, én meg csak feküdhessek és nyöghessek mint egy igazi beteg, olvashassak és alhassak, hogy minél hamarabb elmúljon.

Nem, menj nyugodtan, majd megoldom. Ne hiányozz az új helyről már most miattam, ha baj lesz, telefonálok és jöhetsz. Most majd kiveszem a kulcsot a zárból, nem úgy mint tavasszal. Minden rendben lesz.

Hát nincs minden rendben, fáj és minden mozdulatnál félek, hogy rosszabb lesz. Itt vagyok egyedül a kismalaccal, és mérges vagyok nem is tudom kire vagy mire azért, hogy nekem egy ilyen keresztem van. Idén már legalább harmadjára jön elő, mondjuk most hálistennek nem ájultam el, de fáj és nem tehetem, nem tehetjük meg, hogy csak feküdjek a földön és ne csináljak semmit.

Ez már mindig így lesz? Vagy még ennél is sűrűbben jön majd? Hát az nagyon klassz lenne. L

Tegnap olvastam egy félig-meddig ironikus posztot arról, hogy egy gyerekkel nem rendelkező nőt mennyire irritálják azok a kismamacsoportokból megosztott bejegyzések Facebookon, ahol a kismamák arról panaszkodnak félig-meddig ironikusan, hogy mennyire nincs idejük semmire és mennyire kialvatlanok folyamatosan. A posztoló úgy gondolja, hogy ha ennyi nyűggel jár egy gyerek, akkor köszöni szépen, neki nem kell. Aztán elkezdtem olvasni a reakciókat is – ezt sosem szabad. A végére ugyanis jól felhúztam magam, bár a gyerekesek (családosok?) szépen megvédték ezt az érzést és a kismamaságot, különösen az apukák. Egész megható volt őket olvasni.

Aztán elkezdtem kicsit gondolkozni, hogy én mennyire esek bele ebbe az irritálónak tartott csoportba. Mert bizony panaszkodni én is szoktam. De én akkor is panaszkodtam, amikor nem volt gyerekem, azóta meg ahogy egyszer egy szintén blogger írta nekem: judit, ha meglesz a gyerek, sok milliószoros nap lesz. És hát van is.

Igen, kimerülünk, ha egy éjszaka nem úgy sikerül, ahogy kéne, kimerülünk, ha a gyerek beteg, ha nem eszi meg a vacsoráját, ha jön egy új foga, ha nyűgös, ha front van, ha orvoshoz kell vinni, ha a csillagok nem úgy állnak, ha esetleg mi vagyunk betegek vagy ha csak simán nincs annyi energiánk. Mert itt nincs pihenés, nincs olyan, hogy kiveszel egy napot vagy alszol még 3 órát és elmúlik a migrén. Mert ha migrén van, akkor is van gyerek, annak igényei, világa, kíváncsisága. Nehéz altatni, nehéz vacsoráztatni, sokszor nehéz betenni még a babakocsiba is.

Sokszor gondolkozom rajta, mit lehetett volna másként csinálni, hogy kevésbé legyenek ezek nehezek. Talán közösségbe járni már az elejétől? Baba-mama klubok, hogy sorsközösségben legyek? Kerekítő foglalkozások, hogy Tádé kortársak között legyen? Az anyatejklub ugye kilőve, hordozni se hordoztam, tehát a hordozós klub is. Igazából – vessetek meg – de kerekíteni sem akarok meg höcögni, és a baba-mama klubokba sem vágyom. Arra vágynék, hogy akiket ismerek már, azokkal tölthessek több időt, azok hallgassák meg a panaszaim, azok legyenek mellettem.

De a kortársak, az én korátrsaim és sorstársaim fontos kapaszkodó lenne, lehetne, és valamit mégis biztos elrontottam ezen a téren. Nyitottabbnak kellett volna lennem – és talán még most is belevághatnék, csak egyszerűen nem ilyen vagyok. Nekem nem megy, nekem több stressz rászánni magam, hogy elmenjek egy csomó idegen közé, minthogy inkább egyedül vagy a férjemmel emésszem meg a mindennapok nehézségeit. Anyukám persze nagy támasz, sokat jelent, hogy bármikor fordulhatok hozzá, és Tamás is sokat segít, többek közt azzal is, hogy nem vesz mindent halálosan komolyan, olyanokat, amiket én igen. Sokat nevet és sokkal lazább, kevésbé görcsösebb mint én. Ez tényleg felbecsülhetetlen. De még így is van olyan, hogy mindketten fáradtak vagyunk és egyikünknek sincs kedve altatni, és nálunk kell altatni, magától nem alszik el (elrontottam? sose fog kiderülni). Szóval talán itt lehetne javítani: kevésbé komolyan venni a dolgokat, többet nevetni, kicsit lazítani a mindennapokon és nem úgy nekiállni pl. az altatásnak, hogy úgyse fog könnyen menni, az etetésnek, hogy úgyse fogja megenni. Szar napok úgyis lesznek, panaszok úgyis lesznek, és remélem, megmaradnak azok is (esetleg bővül majd körük), akikkel mindezt megoszthatom. Addig meg ajánlom annak a nőnek, akit irritálnak a kismamák, akik némi humorral megosztott tartalmakban próbálják a kis sorsközösségüket kialakítani, hogy ha nem tetszik, ne nézze. Ennyi szellőzőnyílás kell ugyanis.

Vannak napok, ezek az összekuckózós-huncutok, amikor se velem, se nélkülem, de inkább se nélkülem, a közelemben, kicsit rajtam, de amikor rajtam, akkor inkább nem rajtam. Gyönyörűen elvan, szépen elszöszmötöl egyedül, megy a szabad játék, én meg szintén elszöszmötölök, dolgozok, de igazából semmit nem tudok csinálni, mert ahogy belefeledkeznék valamibe vagy a szobán kívül lenne dolgom, jön utánam és jelzi, hogy na anyukám, ezt te se gondoltad komolyan! Méghogy nélkülem BÁRMIT is? No way.

Éjjel keserves sírásra kelünk napok óta, ilyenkor jön át az ő ágyából a miénkbe. Hogy ez a rubeolás hipervédőoltás miatt van-e vagy a fogak vagy a lehűlés, sose fogom megtudni, csak azt, hogy kell neki anyu (<3). Aztán befészkeliődik közénk, inkább mellém, inkább rám, kis büdösbogárba húzza magát és már szuszmorog is tovább egész reggelig, amikor arra kelek, hogy egy seggecske van a fejemen, bizony, egy egész fenékkel ráült a fejemre kedveskedésképp, ennél közelebb csak akkor lehetnénk egymáshoz, ha visszabújna a hasamba. Szóval mit látsz laca, egy nagy segget látok, de lehet, hogy csak hallucinálok, de nem, ott van, aztán átpörgetem inkább a gyermeket a hónom alá, ekkor újra visszafekszik az arcomra, mostmár csak a felsőtéestével, aztán csak a fejével, aztán szeretetből jól megráncigálja a hajam. De még mindig nem adom fel, még lehet itt egy jó kis hajnali lustálkodás, mielőtt szól az ébresztő és Tamásnak kelnie kell úgyis. Azonban nincs mese, a gyerek rajtam ül és beszél, itt már nem lesz lustálkodás, mehetek köntösbe bújni, kávét főzni, tápit keverni. Tamás is jön, ő olyan mint Tádé, vagyis Tádé olyan mint az apja, ahogy felkel, már tele is van energiával, nekik nem okoz gondot bebootolni és csinálni, amit csinálni kell, nem keresgetik a beszédtémát, csak egyből belevágnak. Megmásíthatatlanul elindul a nap, próbálok velük tempót tartani, de nem nagyon megy. Büszke vagyok magamra, hogy csak egyszer kellett rám szólni, hogy adjam oda a napközbeni kajapakkot, hogy elsőre mentem és megmutattam, hol vannak az őszi nadrágok, hogy segítettem hátizsákot pucolni, hogy Tádé még a második kávé előtt kapott reggelit. Egész jól vettem a reggeli akadályokat, na.

Aztán elköszöntünk és gyorsan a reggeli rutin: levegőztetés, ágyazás, ruhák, játékok elrakása, öltöztetés, és mehet a munka – 8-ra már kész is vagyok mindennel, amivel kész lehetek. Közben lejár a mosás, mennék teregetni, ha Tádé nem óbégatna az erkélyajtó előtt, hogy márpedig neki IS kint van dolga, engedjek meg neki inkább mindent, jobban járunk mindketten. Végül belenyugszik, hogy anyu egyedül tereget, de azért ott hüppög végig a szúnyogháló túloldalán, sértve, duzzogva, már nem is tudja, mi a baja, hogy nem hagytam, hogy a diókat egészébe tömje a szájába, vagy hogy nem szórhatta szét a csipeszeket – az anyja egy kegyetlen figura, na. Szóval itt ülök, dolgozgatok, néha belegépel a gyerek, olvasgatok, néha belescrollozik a gyerek, de alapvetően itt ül mellettem a szőnyegen és a különböző anyagokat simogatja, rakosgatja, nyálazgatja össze-vissza. Ez a program. Olvastam ma egy cikket azokról az áldott dánokról, anyukám osztotta meg, egy új könyv megjelenése apropóján készült. Még egy éve olvastam el a Gyereknevelés dán módra című könyvet, ez nagyjából ugyanaz lehet, szintén hvg könyv, és a szabad játék felbecsülhetetlen fontosságáról szól. Hogy a gyereknek micsoda szüksége van rá, hogy szabadon, maga játszhasson, nem kell őt megtanítani játszani és nem kell teletűzdelni a napját top-zsír programokkal, nem kell már oviba 3 nyelvet elkezdenie tanulni és mindenféle edzésekre járni. Hogy a dánoknál 10 éves korig játszania kell a gyereknek és hogy az igazán sikeres felnőttek is játszanak – videojátékot vagy a gyerekükkel, mindegy is, de a játék milyen fontos, és az is, hogy ez ne irányított játék legyen.

Óriási melegség öntötte el a szívem, mert nagyon megkönnyebbültem: jó dán lennék, mert itt aztán van szabad játék, csak maradjon is így! Őszintén remélem, hogy a gyerek még ilyen jókat fog játszani sokáig, hogy szeret majd szöszmötölni és mozgolódni, cserébe megígérem, nem fog minicsoportos korába sakkszakkörre és nyelvtanulásra és lovagolni és mindenre is járni. Azért azt nem hagyom, hogy megegye a papírzsepit, most kicsit be kell avatkoznom itt a szabad játékba, pillanat, de szerintem, ha rajtam múlik, fog ez menni.

Szóval vannak ezek a napok, amikor jó, a nap is süt, a kávé is finomabb mint máskor, a gyerekkel is jó, mert habár elvan egyedül, kellek neki kis partnak, ami biztonságot ad, amire rá lehet csimpaszkodni, ha eljött az ideje, akin lehet délután elszuszókálni egy kicsit.

Semmiért nem adnám oda ezeket a napokat.

Ez a 180 km sok. Sok nekem, sok anyunak, Tádénak meg az idő sok, amíg újra találkozunk. Most itt volt mama egy rövid látogatáson, és ugyan legutóbb 2 hete volt itt ugyanígy egy napot (se), azóta annyi minden történt! Napról napra fejlődik és egyre közelebb a beszéd, egyre koordináltabb a mozgás, egy jobb a humor, egyre több az érzelem és a játék.

Ahogy írtam, egyre szebben eljátszik magában, de amúgy velem, velünk is. Incselkedik, komiszkodik, megvannak a saját szertartásaink, ahogy az apjával is – és már a nagymamájával is. Van a Félelmetes Tádé, aminek az a lényege, hogy Tádé óriásira kinyitja a száját, és azt mondja, áááá, és ettől mama megijed. Ahogy már tárcsázzuk videotelefonon, nyitja Tádé a Félelmeteset. Apuval táncol, kergetőzik és labdázik. És most mama megtanította neki az első szót, ami úgy hangzik a felnőttek szájából is mint az övéből: EGY. Bizony, még ha számfogalom nem is kapcsolódik hozzá, mondani tudja.

Elment mama nagy sírások közepette és ez volt az első alkalom, hogy Tádé is sírt és nem akart kijönni az öléből. Ezen persze én is sírtam meg anyu is. Aztán  persze Tádé már feldolgozta a helyzetet, rövid a kis memóriája, nem hisztizett, de bennem megint és mindig itt marad ez a nagy űr, ez a hiány, ez a rossz érzés, hogy miért vagyunk mi ilyen messze egymástól, miért nem lehet azt, hogy csak úgy munka után átmegyünk egy kávéra meg játékra. Miért. És ez már így is marad, mert mi ide vagyunk kötve, ők meg oda vannak kötve. Szar nagyon. Persze lehetne szarabb, pl ha más országban laknák vagy még messzebb vagy nem lenne autó, vagy nem lennének jóban Tamással vagy nem engedhetnénk meg magunknak az utazást. Nem is értem, az amerikaiak hogy bírják olyan nagy országban, hogy csak ünnepekkor jár össze a család, kegyetlen dolog lenne. Na oké, nagy levegő, van nekem dolgom, haladni kell velük, a sírás úgysem vezet sehova, 180 km-t legalábbis semmiképp nem fog lerövidíteni.

Eltelt az első hét – kettesben.

Amennyire féltem tőle, annyira jó és bensőséges volt. Tamás egy közeli településen talált munkahelyet, így mindössze 20 perc az út oda és megint 20 vissza – az így nyert idő tényleg megfizethetetlen. Járhat koránra dolgozni, és mivel mi úgyis korán kelünk, nekünk ez ideális. Pislantok kettőt és már itthon is van.

Ezzel együtt nagyon hiányzik, mert nap végére azért kimerülünk mindketten, a sok beszélgetés rövid „hogy telt a napod?” monológokra redukálódott, este altatáskor pedig már én is el tudnék aludni, így örülünk, ha egy sorozatrészt összebújva még meg tudunk nézni – de szégyen van sem, volt, hogy 9-kor én már jóízűen belealudtam este a Birkakergető nagy kalandba. Merthogy ezt olvastam az elmúlt hét alatt. Kezd az egész Murakami Haruki-életmű egy nagy folyammá összeállni a fejemben, befejezek egy könyvét és már kezdem is a másikat. Mindben van (komoly)zene, macska, életválságban lévő férfi, kaják, napi rutin részletes leírása, sokban van kút vagy víz, már vágom Japán topográfiáját és járásait. Most újra, immár harmadjára belevágok a Norvég erdőbe, hátha most rákapok ebben a nagy flow-ban és menni fog az is, eddig irritál sajnos, de nem baj, van még más is, ha ez harmadjára (utoljára) sem jönne be.

Tádé szöszmötöl. Növeszti a fogait és közben a kis ujjával kapirgál, keresi az utat a játékok felé. A konyhám már használhatatlan, mert minden fiókos rész elég asztalok és székek vannak tolva, viszont azóta nem szambázik a gyerek egy negyedkilós bulgurral vagy egy doboz wick forróitalporral. A nyakában állandóan ott lóg a pettyes hajpántom és közben ül vagy sétálgat vagy a kanapén hesszel és játszik, elmélyülten, gügyörészve. Végre beérett a habszivacs építőjátékhoz is, nem, nem várakat épít, de rakosgatja őket, szétszedi, ha összeillesztek elemeket, és nem csak rágja és nyálazza a darabokat. Kapott a héten védőoltást is, már a 15 hónaposat. Hogy hova tűnt az elmúlt negyedév, arról fogalmam sincs, még most volt a születésnapja, és tessék, már 15 hónapos és futkározik. A vacsorájához kap egy kis kakaós ízesítést, mint a nagyok, és jár-kel a lakásban, mintha mindig is ezt tette volna, vagy legalábbis ez lenne a dolga. Kiviszi este maga után a szennyest, ráhajtja a szennyesvödör tetejét, miután beledobta a kis ruháit. Tudja, hol a cipője, a cumija, a mókus a falon, mindennel telefonál, és egyre többet ölel és simogat.

Kicsit kétségbe voltam esve pár hete, mert nagyon erőszakos volt – tudom, nem direkt. Rúgott, ütött, ahol csak ért, alig lehetett tisztába tenni vagy megölelgetni egy kicsit. Tetszett neki a csattanás meg a reakció, hogy nem szabad Tádé, fáj anyunak! Csak nevetett és újra megcsinálta. Hallottam a játszótéren, hogy a többi gyerek is ilyen, ez egy korszak, de mégis el voltam keseredve, mert vágytam rá nagyon, hogy megöleljen a gyerekem vagy hagyja, hogy kicsit összebújjak vele. És pár napja most úgy tűnik, hagyja, sőt ő is igényli, hogy öleljen. Öleli a lábunkat, a fejemet, bújuk a nyakamhoz. Alig várom, hogy tudjon puszit is adni.

Így telnek a napok, sétával, várjuk a kis lehűlést, eszegetünk, mert képzeljétek, mióta Tamás nincs itthon napközben, nem tudok enni. Nem kívánok semmit, bezzeg ha megérkezik, a falat is meg tudnám enni – majonézzel -, úgy látszik, kicsit kamaszszerelem ez a házasság még, vagy csak ki szeret magában enni. Akármelyik is, legalább nem hízok, lehetne rosszabb is, pl zabálhatnék magamban. Kérlek, szerelem, ne múlj el, rossz hatással lennél a kilóimra.

Tádé betöltötte hát a 15 hónapot, nekem meg már csak 3 hónap van a 33. születésnapomig. Így rohan az idő, nem semmi. Most elkezdtem várni a telet, a karácsonyt, a születésnapom, merthogy egy hét van a kettő között, mert idén már tud majd Tádé szánkózni is, meg építek neki hóembert, eszik majd a szülinapi tortámból és ő fogja kicsomagolni a karácsonyi ajándékot. De addig még van 3 hónapnyi szép ősz, sok játszóterezéssel és talán végre meglesz az első igazi szó is, ami nem a mit csinál a kutya? vává, hanem mondjuk az, hogy ÉDESDRÁGAANYUCIKÁM. Meg a puszi is. Azt nagyon szeretném már.

Ahogy ideért az ősz, egyre erősebb a honvágyam. Otthon vágyom sétálni, az ismerős utcákon, árnyas fák alatt. Na nem mintha olyan nagy szám lenne a szülővárosom, de biztos mindenki (majdnem mindenki) különös kötődéssel kapcsolódik a szülővárosához. Megint elöntöttek a gyerekkori emlékek, a hajóhintázás, mamáéknál levés, iskolakezdés, hogy reggel még hűvös van, amikor megyünk suliba a Petőfi vagy a Damjanich úton, a lányok becsatlakoznak a Petőfin vagy a fiúk a Damjanichon, együtt megyünk, beszélgetünk, elkezdődik a nap, aztán egyre melegebb lesz minden szünetben, még újak a könyvek, az udvaron nem változik semmi, a szökőkút ugyanúgy nem működik, nézzük az új elsősöket, ott a Zöld büfé is, világcsúcs melegszendviccsel és klasszik retro hamburgerrel, aztán letelik a nap, megyünk haza, és azok a fények, azok csak otthon vannak. Nemrég tűnt fel, mennyi fa van tulajdonképpen Mezőtúron, mindig lehet az árnyékos oldalban sétálni, és ez épp azért tűnt fel, mert itt nincsenek fák. Túl gyorsan nőtt a település és nem volt idejük a fáknak megtelepedni, megnövekedni és árnyat adni. De remélem, ha itt maradunk egyáltalán, a fák behozzák a lemaradást, és szép árnyas utcaoldalakat adnak. Ennyit a fákról. De a fények, azok nagyon becsapósak, néha kinézek az ablakon és látom, hogy MAJDNEM olyan mint otthon, és de szuper jó lenne most otthon lenni, elsétálni anyu elé vagy a főtérre, elmenni a Tibibe egy sütiért vagy fagyiért, felmenni mamához, ahova már nem is lehet, egyszerre gyereknek meg felnőttnek lenni. Na, ebből elég is.

De tegnap kirándultunk, az egész délutánt Budapesten töltöttük Tádéval. Kelenföldön szálltunk le és besétáltunk egészen az Erzsébet körútig. Kedves számomra a Bartók Béla út és Újbuda, a Múzeum körútra jártam egyetemre és a környékére előkészítőre, egyszóval itt is számtalan emlék öntött el. Ez nem is egy szó. Mikor egyetemista voltam, kétszer egy évig éltem kollégiumban, amit tiszta szívemből gyűlöltem és nagyon rosszul éltem meg. Épp ezért rengeteget sétáltam, volt, hogy a budaörsi koliból besétáltam a MUK-ra így ősszel, nagyon szép volt. Akkor szerettem meg a Körteret és a Bartók Béla utat. (És arról nem is beszélve, hogy Tamás a Kosztolányin kérdezte meg, leszek-e barátnője, JÁRUNK-E?) A Kálvinra könyvtározni jártunk, a Múzumkertben pedig csak úgy kiültem, olvasni, nézelődni, ilyesmi. Épp ezért arra gondoltam, ott fogunk egy kicsit megpihenni és meguzsonnázni Tádéval. Ehhez képest az egész Múzeumkert fel volt túrva, mert valamit fejlesztenek ott, így csalódottan átmentünk a Károlyi kertbe, és ott ette meg Tádé a kis pogácsáit, aztán mentünk tovább a Nagykörútra, ahol nem is olyan rég még éjjelente járkáltam, és aztamindenit, mennyit változott azóta az életem. Újra vidéki lettem, feleség és családanya, pedig csak 3 év telt el azóta, na jó, 4, mi az, így a felnőtt években számolva semmi. Ott sétálgattunk a koszos, bűzös, hangos, forgalmas körúton, és én arra gondoltam, milyen jó lesz majd az árnykémentes kis (nem is olyan kis) városunkba visszamenni este, hogy milyen jó lesz, hogy Tamás kijön elénk, mert a cipő akkorra már nagyon törte a lábam.

Hát ilyenekkel telnek a napjaim, mióta itthon vagyunk Tádéval és nem egész nap fecsegünk Tamással. Gondolkozom, emlékszem, nosztalgiázom. Meglehetősen gördülékenyen telnek egyébként a napok, sokkal könnyebb Tádéval, mint hittem. Sokat játszunk, de rend is van, sokat olvasok, sétálunk is, szinte hihetetlen, de napról napra egyre jobban kötődöm hozzá. Mármint mindig azt hiszem, ennél jobban nem lehet, aztán de, másnap egyre jobb barátok vagyunk. Fura ez. Izgalmas és jó. Egy év múlva ezekre a napokra fogok nagy nosztalgiával és szeretettel visszaemlékezni.

Már egy hete nem született bejegyzés, mióta van blog, nem is volt ilyen – na leszámítva azt a másfél évet, amíg a legelején, 30-at betöltve és az utolsó lányhónapokat élve el nem feledkeztem róla, hogy van ilyenem.

Szóval az elmúlt egy hét. Tádé beteg volt, antibiotikum, köhögéscsillapító, kemény fél napig azt hittem, himlős is. Orrfolyás, kialvatlanság, nyűglődés, fogzás. Konkrétan depresszióba estem, annyi milliószoros nap volt egymás után és én annyira úgy éreztem, nem tudok helyt állni. Pedig még Tamás is itthon volt és bizony besegített, mégis, szörnyen magam alatt voltam – volt, hogy nem bírtam abbahagyni a sírást, hogy mennyire rossz anya vagyok, mennyire nem tudom megadni a gyereknek, amire szüksége van. Hiába mondta Tamás, hogy csak a fáradtság miatt érzem ezt, nem akartam elhinni, és rettegtem tőle, mi lesz hétfőtől, azaz mától, ha beindul 2,5 hónap után a dolgos, munkás hétköznapok időszaka. Hogy fogok bírni ezzel az ördögfiókával? A tükörbe néztem és egy öreg, szétnyúzott, kisírt szemű, rossz tartású, szakadt nőt láttam, törött arccal, azt se tudtam, hogy ha belekezdhetnék egy átváltozásba, hol kezdeném. De ez csak a külső, belül még rosszabb volt, azt hittem, most kezdenek elromlani a dolgok, az altatás, a fegyelmezés, a nevelés, MINDEN zsákutca, amit eddig csináltam. Bőgtem és azt éreztem, nem jó semmi.

Jó kis hét, mi? Már most nevetek, hogy hogy lehet ennyire feketén látni a dolgokat, mert 2 napja minden a legnagyobb rendben. A fog előbújt, az antibiotikum elfogyott, a taknyosság megszűnt, éjjel újra alszunk, már csak a napközbeni alvások vannak itt mumusként. Már nem fáj a fejem és már hormonálisan is rendbe jöttem. Mert persze utánaolvastam ennek is és bizony a női ciklusnak van egy hete, amikor ennyire depressziós lehet valaki. Ide egy óriási felkiáltójelet kell tennem, hogy ezzel bizony kezdeni kell valamit. Merthogy ennél csak keményebb időszakok lesznek, amiket bírni kell, ha nehéz, akkor is, és nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire eleresszem magam, ha mondjuk 3 napig nem alszom rendesen. A gyereknek, ha beteg, még inkább egy biztos pontra van szüksége. Igaz? Igaz hát.

Persze mondom, most minden jó, meggyógyult, erős, próbálgatja magát. Ma már porszívóztam kakaóport a szőnyegből, vettem ki a kezéből csiliszószt, gyógyszert, merthogy felfedezte a fiókokat, amikre csak hetek múlva érkezik meg a safety zár. Próbáltam kétszer altatni, nem ment. Mikor még nem volt gyerekem és láttam, hogy a gyerekek csak úgy elalszanak maguktól vicces pózokban meg helyeken, alig vártam, hogy majd én is fotózhassam az enyém, hogy hahaha, tótágasállás közben elaludt. Tudjátok, hogy és kizárólag hogy tud elaludni a gyerek? AZ erkélyen, babakocsiban, sűrű ringatás közben, miközben behajolok hozzá és a karomhoz bújik. Vagy éjjel kettőnk között derékszöget bezárva és rúgkapálva. Hogy hogy lesz ebből napi egyszeri alvás a kiságyban, nem tudom, de ez az ősz feladata, mert bizony egyre hidegebb van, és a gyerek is egyre nagyobb, a végtelenségig nem alhat el a babakocsiban az erkélyen. Sajnos. Ezt elrontottam, azt hiszem.

Ja, és Tamásnak ma van az első napja az új helyen. Nagyon izgult már előtte, és azt mondta, nem azért, mert új hely meg munka, hanem hogy hogy fogja nélkülünk a nap eltelni. Ma odahívta Tádét és elmondta neki, hogy apu mától újra dolgozik. De majd jön haza korán, aggodalomra semmi ok. Mindezt hihetetlen giccsesen, úgyhogy természetesen sírtam rajta. És képzeljétek, eddig nagyon okés a kettesben itthon. Kicsit nagyobb a csend, kicsit kevesebb dolgot kell a helyére tenni vagy kerülgetni, kicsit kevesebbet eszek, Tádé kicsit kevésbé izgága gengszter. Aminek köszönhetően – háziasszonybüszkeség – ki van mosva, el van mosogatózva, kétféle kaja meg van főzve, ki van teregetve, dolgoztam is, mindvégig éber gyerekkel. Már csak az kéne, hogy aludjon egyet.

Mikor még nem volt gyerekem, egy elcsépelt közhelynek tartottam, hogy a gyerekesek semmi másról nem tudnak beszélni, mint a gyerekükről, főleg, a kisgyerekesek. Én ilyet ugyanis a közvetlen környezetemben nem vettem észre, bár az is igaz, hogy szerettem hallgatni, ahogy az ismerőseim megosztanak egy-egy történetet vagy elmesélnek egy-egy problémát a gyerekkel és gyerekneveléssel kapcsolatban. De nemigen van olyan barátnőm vagy munkatársam, aki azzal, hogy anya lett, másról se tud beszélni, csak a családról és az anyaságról.

Ezzel együtt megfogadtam azt is, hogy én sem leszek olyan anyuka, aki csak ezekről fog beszélni, hanem példát veszek a kisgyerekes ismerőseimről, és nagyon fogom figyelni azt is, hogy ki a hallgatóság és csak a kérdésre válaszolok.

Aztán ehhez képest megszületett Tádé, bővült a család, és akár tetszik, akár nem, másról nem tudok _gondolkozni_. De ahogy kívülről figyelem magam, ez (remélem) nem azt jelenti, hogy csak Tádéról tudok beszélni.

De másról mégsem megy. Igaz nagyon, hogy beszűkülnek a mindennapok történései, a gyerekkel való lét, a házimunka és a pillanatnyilag gyorsan elintézendő dolgok négyszögébe. Átalakulnak az alvási szokások, a családi étkezések pedig a gyerek napirendjéhez igazodnak. Szabadidő akkor van, ha alszik a gyerek, vagy akkor sem, mert próbálod utolérni magad. Nincs ezzel baj, nem azért mondom, inkább csak tények.

Aztán szép lassan elkezded a férjed apának hívni, hiszen másképp sose fogja megtanulni a gyerek, hogy az apját apának kell hívni, és így leszel te is anya. Persze a legtöbb beszélgetésnél nem, de azért jönnek az Apa, nézd de ügyesEK vagyUNK, mert jön a többes szám is. Amennyire bántotta a fülem és a tudatom ezek használata mielőtt megszületett Tádé, mára már annyira fel sem tűnik, ha én fogalmazok így. Pedig elég béna tud lenni, ugyanis nekem ugye nem sok érdemem fűződik hozzá, hogy egy csipeszt lecsíptet valahonnan a kicsi. Illetve az én apukám nem a férjem, és ezért nehéz neki azt mondani, hogy hé apu.

Szóval ez még a kevesebb. Ami igazán nagy, az tegnap esett le: nem tudok beszélgetni. Nem tudok odafigyelni és nincsenek saját témák, amikkel beszélgetést tudok kezdeményezni. Tegnap sétáltunk Tamással és Tádéval, és Tamás az egyik kedvenc témakörét hozta fel: házfelújítás és házvásárlási lehetőségek, de nekem egy porcikám sem kívánt erről beszélgetni. Megkérdeztem, hogy mi lenne, ha valami másról beszélgetnénk. Mondta, hogy persze, oké, miről szeretnék. És akkor mint egy rosszra sikeredő első randin, elkezdtem pörgetni a fejemben a témákat. Odáig jutottam, hogy elmondtam neki, hogy régen mikről szerettem beszélgetni. Aztán hamar megfeneklett ez az ág, és visszatértünk a házvásárlási lehetőségekhez, én meg belül kicsit szomorú és fakó lettem, hogy hát ennyi? Ennyi lennék? Vagy csak a több napos kialvatlanság miatt van ez így? De nem, nem amiatt van, visszaidéztem, mikről tudok beszélgetni. Azzal a pár emberrel, akivel napi kapcsolatom van, bizony csak a gyerekről, és hallgatóságnak is elég türelmetlen lettem. Meg rossz kérdező. Vagy sose voltam jó, ez is lehet.

Nem gondolom, hogy ez persze baj lenne, egy élethelyzetbeli sajátosság _csupán_, mégis furcsa volt a felismerés, hogy mivel más ingerek érnek, vagyis más ingerek nem érnek, így szépen és tényleg én is olyan anyuka lettem, akinek nehezére esik egy kis kreativitást belecsempészni a beszélgetésekbe. Persze milyen ember az, akit nem érdekel, mi van Tádéval, nem?