A gyerek eleven.

Kérdeztem anyut, tudna-e ajánlani könyvet, ami több türelmet adna. Mondta, nincs ilyen, de csak nézzek rá a gyerekre! Hát ez nagyon romantikus hozzáállás, de szerintem maradjunk annyiban, hogy türelemre tanító szakkönyvre igenis lenne igény. 

Na nem olyanra, hogy minden fejben dől el. Mert attól igencsak rosszul lennék (ez már rég eldőlt fejben). Hanem olyanra, ami emberi, őszinte, esetleg van benne pár tanács, pár esetleírás, technikák, ilyesmi, és kifejezetten a szülőségről szól. Kifejezetten a 14 hónaposok mellé, akiknek hiába mondod el 30szor, hogy nem szabad, mosolyogva csinálják tovább, aztán ha közelítsez, kacagva elfutnak és kezdődik a fogócska. Az addviszzák mellé, a nemszabadok mellé, a fáradt gyere idék mellé jó lenne egy könyvecske, amit felcsapok, elolvasok belőle pár oldalt, és ÁHÁ, szóval így, és akkor becsapom a könyvet elégedetten és csinálom, amit csinálni kell. És akkor a gyerek első nonverbális tagadása nem a nem bólogatása lenne, és akkor nem érezném magam ennyire lelkiismeret-furdalással teli. 

Szóval kéne nekem egy ilyen könyvecske, egy tanácsadó, aminek minden második oldalán azért ott lenne az is, hogy nem csinálod rosszul, juditkám, ez egy ilyen korszak, attól nincs semmi végérvényesen elrontva, hogy a gyereked érti, hogy nem, de csinálja tovább. Nem szabad kétségbe esned, ez most mindegy is, tessék nagyban gondolkozni: a gyereked kiegyensúlyozott, nem fél, bátor és felfedez - kell-e neked ennél több? Nem, könyvem, nem kell, igazad van, ennek így kell történnie, a fegyelmezést pedig szép lassan megtanuljuk: ő is meg én is, és ha már megérti majd a magyarázatot, akkor még könnyebb lesz. 

Gondolom én. Kéne ez a könyv. Majd jól megírom: Judit lelki tanácsadója lassan 15 hónapos eleven kisfiúk anyukáinak. 

Micsoda nyarunk volt! Két nyaralás, két felmondás apunak, két munka anyunak, Tádé megtanult járni, és ezzel fenekestül felordította a mindennapokat. Bicikliztünk, játszótereztünk, sokat ettünk, kicsit híztunk, barátkoztunk, családoztunk, melegünk volt, sokat strandoltunk, egyre kifinomultabban kommunikálunk.

Biztos vagyok benne, hogy ez volt életem legmozgalmasabb nyara. Mert ugyan tavaly volt a legújabb élményű, hisz megszületett Tádé, azelőtt meg a legszerelmesebb, hisz összeházasodtunk (huh de gyorsan pörgettük az eseményeket, mindig meglep), de idén történt a legtöbb minden. És idén néztünk a legkevesebb sorozatot. És idén aludtunk a legkevesebbet.

Nem tudom, lesz-e még valaha ilyenünk, hogy a nyarat teljes egészében együtt tölti a kis családunk. Június közepe óta van itthon Tamás. 4 nap kivételével a felmondási idejét tölti és munkát keres, az a 4 nap pedig egy zsákutcás megoldás volt, újbóli felmondással a végén. Nem akarom elkiabálni, de most úgy tűnik, sínen vagyunk újra.

Írtam már, hogy pedagógusszülők gyermekeként nőttem fel, sokan tudjátok is ezt, ismeritek is őket. Ami azt jelenti, mármint nem, hogy ismeritek, hanem hogy pedagógusok, hogy mi a nyarakat együtt töltöttük. Volt sok táborozás is, de alapvetően otthon volt velünk anyu, apu. Sok időt töltöttünk együtt a nem túl messze lakó barátnőmmel, jöttek a testvéreink, unokatestvéreink, sokat voltam nagyszüleimmel, mindig állt lent a sátor és a medence. Mentem apuval néha kertbe vagy horgászni, anyuval nyár végén be a suliba készülődni. Krétával tele volt írva a járda és a biciklik mindig műben voltak. Nem volt ennyire meleg, de azért jó idő volt nagyon, és valahogy úgy emlékszem, végtelen hosszúságú nyaraink voltak. Aztán ahogy felnőttem, ez elmúlt. Kikerültem otthonról és nem úgy éreztem a nyarat. Pislantottam egyet és már el is telt. Lesni kellett a pillanatokat, amikor nyárélményt lehetett megélni, volt, hogy háromszor jutottunk el strandra meg párszor nyári filmvetítésre vagy ilyesmi, de amúgy pont ugyanúgy telt minden, mintha nem is lenne NYÁR.

Aztán tavaly megszületett a fiunk és hirtelen megváltozott az idő. Annak telése, múlása, érzékelése. Szelvényekre bomlott, aztán újrarendeződve másfajta szelvényekre. Ahogy megszoktam volna az egyiket, át is változott a másikká. Mint valami varázslat a Ben és Hollya apró királyságában. Arra emlékszem, hogy meleg volt és rengeteg Született feleségeket néztem szoptatás közben. Emlékszem rá, hogy mennyi sárgadinnyét ettem és rengeteg alkoholmentes sört ittam, hogy legyen tejem. Emlékszem, hogy mennyi fájdalmat éreztem, kívül és belül is. És arra, mennyire kis törékeny, féltenivaló kisgombócnak láttam a kisfiunk, akit még a látogatóktól is legszívesebben eldugtam volna, hogy ez bizony csak a miénk, hess innen. Ha ébren volt, bártam, hogy elaludjon, ha aludt, vártam, hogy felébredjen. Ha nem rajtam volt, hiányzott. Ha rajtam volt, összefőttünk. Ez a nyár egy nagy-nagy egybefüggés volt, aminek a vége az lett, hogy észre se vettem, mikor lett ősz, és hogy már hoppá, lehet is hozzátáplálni. Azóta meg minden hétre jut valami új, valami nagy.

És akkor itt lett ez a nyár. Ami végre ugyanolyan hosszú volt mint gyerekkoromban, bár mondjuk azt se bántam volna, ha lenne melója a pasimnak, de ha már így alakult, akkor kihoztuk belőle a legtöbbet. Hosszú napok, hosszú hetek, tartalmas hónapok. Nem tudom, lesz-e ilyen még valaha, de nagyon örülök neki, hogy most egy kicsit megint olyan volt, mint gyerekkorunkban.

A könyv, amit olvasok, A kurblimadár krónikája, egy elég mindennapi helyzetben játszódik: egy férfi egyedül marad munka és feleség nélkül az otthonában, és próbálja megérteni a körülötte történő, történt dolgokat. Egyre több különös figura és esemény veszi körül, mint minden Murakami Haruki-könyvben, mígnem ő is egy különc figura lesz. Mégis, a mindennapok rutinja, a főzés, a gondolkodás, evés, alvás, álmok, sétálás, arcok nézése itt tartják őt ebben a világban.

Velem ugyan sose történt ilyesmi, de ahogy olvasom a regényt és egyre előrébb tartok benne, nagyon erősen felidéződik bennem az életemnek egy fura másfél éve, amikor egyedül éltem. Volt egy saját kis albérletem, 25 nm, sötét kis földszinti egyszobás lakás, külön fürdővel és konyhával, a fürdőben káddal, a szobában alvósarokkal, irodasarokkal, biciklivel, tükörrel, gardróbbal és egy kis fali beázással. Kedves tulajdonossal és olyan szomszédokkal, akikkel a másfél év alatt soha, egyszer sem beszélgettem. Senkivel. Volt netem és hangfalaim, és akkoriban ismerkedtem meg Franzennel is.

Amikor benne éltem, akkor nagyon vegyes volt. Télen költöztem oda és addig még soha nem éltem egyedül. Soha nem aludtam egyedül, gyerekkoromban sem és később is csak a kollégiumban, amit egyébként tiszta szívemből gyűlöltem. De még albérletben is közös szobánk volt a barátnőmmel. Addig én sose tudtam egyedül lenni, nagyon féltem attól, hogy magamra maradok saját magammal.

Ebben az időszakban nagyon sokat megtanultam magamról. Rengeteget sétáltam, elvesztettem a munkám, egyre kevesebb barátom lett, mégis, egyre többet szórakoztam. Elkezdtem blogolni, bulizni járni, húgommal nagyon sok időt együtt tölteni. Sokat hallgattam zenét (amiket azóta nem bírok hallgatni, annyira odakötnek) és sok olyan filmet megnéztem, ami előtte kimaradt, ekkor szerettem bele Wes Anderson filmjeibe például. Ismerkedtem is, de ez az időszak mégsem erről szólt, hanem arról, hogy milyen egyedül lenni. Tök egyedül, napról napra élni, mert az egyhavi fizetésem 4-5 részletben kaptam meg, és aztán még az is elveszett. Semmire sem volt pénzem, így sokszor csak céltalanul lődörögtem a városban, a Duna melletti sétányokon, a plázákban, parkokban. Nyomasztott az álláskeresés, egyszer ki is zsebeltek, ellopták a pénzem és a telefonom. Pont a legrosszabbkor, amikor vártam, hogy állásügyben hívjanak. Hívtak is, nagy nehezen sikerült összeköttetni magam velük, és hullamegfázva el is mentem az interjúra.

Nagyon sokat merítettem ekkoriban a városból, sok ingyenes programra elmentem tesómmal. Jó volt. Izgalmas volt, még akkor is, ha közben végig nagyon nyomasztott minden. Akkor nem volt jó benne lenni, sokat sírtam, sokat küzdöttem azért, hogy a mindennapok minél élhetőbbek legyenek. A végére viszont, és ez akkor nem tűnt fel, nagyon sokat tanultam magamról is és arról, hogy hogy tudok egyedül lenni. Nem is olyan rosszul.

27 éves voltam, amikor ez volt, most 33 leszek. Eltelt pár év, és ahogy ma reggel kint az erkélyen altattam a fiam, közben egy nagy kardigánba beburkolózva olvastam a regényem, hirtelen újra ebben az időszakban éreztem magam. Akkor, ott elképzelhetetlen távolságban volt a mai életem. Tudtam, hogy egyszer lesz ilyen is, de hogy mikor, hogy és kivel, az egyszerűen elérhetetlen volt. Néztem Tádét és az jutott eszembe, hogy – hát ez jó közhelyes lesz – micsoda utat tettem meg azóta. Hogy mennyi minden változott meg akkor és nem sokkal utána milyen gyorsan elkezdett felfele ívelni az életem. Pedig így utólag – meg azért sokszor akkor is – nem volt az rossz. Önállóságot és felelősséget tanultam, éltem kicsit. Olyan volt ez nekem, mint másoknak egy Erasmus. Eddigre már ugyan én is túl voltam egy rövidke külföldi szakaszon, ami inkább kudarc volt mint siker, de hosszú távon az is csak inkább hozzátett ahhoz, hogy tudjam, mit nem akarok. És ez is egy módszer.

Akkor is a helyemen voltam, de érzem, most is ott vagyok. Jó volt ez a visszaemlékezés, és újra erőt adott ahhoz is, hogy lesz jobb, lesz munka, ez egy ilyen időszak, volt már ilyen, lesz is még, de hamarosan túl leszünk rajta és még inkább a helyére kerül minden.

Amúgy nem is tudom, én kismama vagyok-e, ezen sokat töprengtem, de én annyira szeretem ezt a szót, pedig lehet, inkább anyukának kéne hívnom magam még egy blogbejegyzésben is, de nem fogom, ha nem kifejezetten Tádéról van szó. Na ez csak egy kis nyitán, nem ez lesz a lényeg.

Hanem az, hogy egy kedves ismerősöm írt egy ilyet. Amit olvasva csak bólogattam, hogy igen, igen, ez mond szép és jó. Én is akarom! De én hogy tegyem? Oké, mondok épp elégszer nemet, nemTádé, NEMSZABAD, de szerintem a szerző nem erre gondolt, annál is inább, mert ez nem jár semmiféle felszabadító érzéssel, inkább csak nyomasztó lelkiismeret-furdalással. 

Mindazonáltal meg tök inspiráló és elgondolkodtató volt olvasni, hogy hát igen, ha más élethelyzetben lennék, le tudnék lassítani egy kicsit, és tenném is. Aztán eszembe jutott, hogy több kismamánál olvastam, hogy nekik is nagyon fontos a lelassulás és igyekeznek is tenni érte. DE HOGY? Kérdem én, amikor sokszor csak kapkodás a nap és a végén még ígyis csak húzom a szám, hogy jajj, hát ezt egyáltalán nem így kellett volna, idő se maradt semmire. Hogy lehetne azt megcsinálni, hogy belassuljunk kicsit?

Offline a munka miatt nem tudok lenni, mert nettel dolgozom, így kapom a feladatokat. Persze hétvégén lehetne, de akkor hogy videotelefonálnánk mamával, hogy írnék ráérős vasárnapi blogbejegyzést a lelassulásról és hogy tudnék instára posztolni cuki képeket a gyerekről. Ezeket persze csak viccből írom, a videotelefonáláson kívül nincs a többire szükség, és sokszor úgy érzem, jó lenne törölni magam mindenünnen. Olvasok most egy könyvet, A kurblimadár krónikáját. Abban a főszereplő épp munkanélküli, elhagyta a felesége és így éli a mindennapokat. A nyolcvanas években játszódik. Imádom olvasni, ahogy a férfi mesél a saját napi rutinjáról és teendőiről. És eszembe is jutott, hogy ha ez ma játszódna, nem játszódhatna, mert mennyire elképzelhetetlen az életünk a laptopok, okostelefonok és internet nélkül. Mielőtt még átcsapnék idegesítő didaktikus hippibe, már persze ha van ilyen, abba is hagyom ezt a régen minden jobb volt merengést, de megmondom őszintén, nekem a napom strukturálásában úgy érzem, túl sok időt vesz el az online lét, és ezt szégyellem. Emlékszem rá (régen minden jobb volt), mikor kamasz lettem és lett otthon internetünk. Szépen beosztottuk, és egy-másfél óránál többet egyikünk sem ült előtte. Persze olvasok most is, mióta megszületett Tádé, sokkal többet, mint valaha, nézünk filmeket, meséket, sétálunk, igyekszünk kimozdulni és sokat beszélgetni, tehát nem mondom, hogy elveszi mástól a teret a nethasználat, az online-lét, mégis sokszor érzem pocséklásnak és elvesztegetett időnek. Ugyanakkor szövegíróként és itthon lévő kismama/anyukaként nagyon nehéz másképp tartani a kapcsolatot a külvilággal. Kicsit sakkmatt, ez van. Mérsékelni tudom, lemondani róla – nem.

Azán ott vannak a megadni a módját étkezések például. Én ezt úgy tudom kiváltani, hogy ha Tamás vagy Tádé engedi, az étel elkészítésének adom meg a módját. Nem slow cooking, ahhoz nincs se helyem, se türelmem (bár pont ez lenne a lényeg, a türelem), hanem csak a komótosság, tervezés, elkészítés élvezete. Aztán persze ehetnénk lassabban, de az sajnos nem megy Tádé mellett, ehetnénk abroszos asztalon, de a tányéralátéten kívül mindent leráncigál, így ez sem megy.

A terv nélküli napoktól viszont sajnos rosszul vagyok, nekem muszáj valami váz. Persze nem volt ez mindig így, emlékszem az átolvasott délelőttökre, késői ebédekre, szórakozós estékre, de ezt baba mellett lehetetlen.

Mégis akkor mivel tudnék lassítani? Feltűnt, hogy a játszótéren ki tudom kapcsolni az agyam. Ülök a homokozó partján és csak nézem Tádét meg a többi gyereket, és fel se tűnik, hogy telik az idő.

Aztán az írás, akkor is úgy érzem, még ha kapkodok is, hogy segít lelassítani, átgondolni és valami saját szertartást vinni a napokba. Ilyen a varrás is, aminek megvan a maga szépsége a lassúságtól. Minden szabásnál és öltésnél előrébb jutok, nem lehet siettetni, és két ugyanolyan darab sem sikerül. Amiben pont ez a siker.

És hát kimarad a városi lüktetés, a munkahelyi hajtás, mert home office-ban mégiscsak lassabb minden, legalábbis a saját tempódban tudod csinálni. Ha nem is fogok tudni vagy akarni teljes slow livinget csinálni, mert igazából szerintem képtelen is vagyok rá, megfigyeltem, milyen jó és feltöltő hatással van rám, ha van időm lassan enni, vendégsében lenni, odamenni, hazajönni, beszélgetni, múlt hétvégén is volt egy ilyen, amiből még azóta is merítkezek (arról nem is beszélve, hogy megismertem a késbakot mint tárgyat), tegnap is, persze más vendéglátónak és vendégfogdónak lenni. De ezek is kiszakítanak a mindennapi malomból, ami fura, mert közben meg azt érzem, nekem nagyon is szükségem van rá. Csak néha kell, néha jó, ha más és ha vannak rá eszközök, hogy más legyen.

Van valami az anyaságban, amit nem tudok megszokni. Mégpedig az, hogy a gyerek fejlődik. Nem megszokni nem tudom igazából, hanem elképzelni a következő állomásokat. Így pl. a fél év múlva elkövetkező jövőt is csak úgy tudom magam előtt látni, hogy Tádénak több foga lesz, de minden ugyanolyan lesz, mint most.

Pedig napról napra fejlődik, igazából fel sem tűnik, milyen sokat, csak ha visszaidézem, milyen volt pár hónapja. Például tényleg átalussza az éjszakát napok óta. Tényleg nőnek a fogai. Reggelente arra kelünk, hogy kikelt a kiságyából és trappol be hozzánk. Emlékszem rá, ezt pár hete, hónapja mennyire vártuk, mégsem tudtuk elképzelni, milyen lesz. Aztán tessék, itt van. A járással is így voltunk, a darabos kaják evésével is, a sétálással is. Merthogy képzeljétek, tegnapelőtt voltunk sétálni, az utcán, gyalogosan, Tádé simán letolt egy kilométert, miközben minden állatra ráugatott.

Szóval így fejlődik napról napra, észrevétlenül és megállíthatatlanul, mégsem tudom elképzelni, mi lesz a következő lépés és hogy az hogy fogja befolyásolni, könnyebbé vagy nehezebbé tenni a napjainkat.

Mert ahogy ezt ti is írtátok, nem a legkönnyebb, mégis, az egyik legszebb időszak ez. Felfedez, nézelődik, pakol, ütögeti a dolgokat egymáshoz, minél hangosabb, annál jobb. Érti a NEM SZABAD-ot, de nem érdekli, csak mosolyog és csinálja tovább. Ahogy én írtam már korábban, nagyon türelmet igénylő korszak ez, de ahogy másoktól hallottam, ez már csak fokozódik.

De olyan nehéz ezt elhinni, hisz – elvileg –, ha egyre több dolgot tud és ért, egyre könnyebb lesz. Leszámítva persze a hisztiket. Azok vannak most is, és nem tudom, honnan jött, esküszöm, nem hisztizek előtte sose Tamásnak, szigorúan csak olyankor, ha nem látja. Mert azért szoktam, és hát akkor ezek a gének lennének, ha jól sejtem. És akkor bizony még sok mindennek nézünk elébe, akaratos, makacs, odaszólós, megmagyarázós gyerekünk van vagy lesz.

Anyukám sokszor mesélte, hogy mikor húgommal volt terhes, azon gondolkozott, hogy hogy fogja tudni majd a második gyerekét ugyanúgy szeretni, hisz neki már van egy, azt szereti, az A Gyereke. Aztán persze ahogy azt sejteni lehet, a szeretet simán sokszorozódik, tesóm is megkapta a neki járó adagot. Én meg most azon gondolkozok és azon félek, hogy az energiával, a türelemmel is így van-e. Mert nagyon szeretnénk még gyereket, de hát ez a kis ördögfióka is felemészti az energiáink. És akkor itt jön a képbe, amiről fent szó volt, hogy mennyire nem tudom elképzelni, hogy majd lesz idő, amikor ennél könnyebb lesz a kommunikáció, hogy majd lesz olyan is, hogy a gyerekek egymással játszanak (meg veszekednek is persze), hogy Tádét nem lesz mindig egy óra elaltatni esténként, hanem szépen, mesélek neki és hopp már alszik is (hiszem én), hogy milyen megható lesz, ha majd először meg sokadjára az ölébe veszi majd a még meg sem született testvérét. Szóval tudom, hogy jó lesz, mégis, ha azon gondolkozunk fürdésnél, hogy de nehéz lesz kivenni a kádból, ha majd 20 kiló lesz, fel se merül bennünk, hogy lehet, akkor már maga fog kimászni belőle. Mert bizony ez a gyerek csak nő, mint a gomba, egyre erősebb és figyelmesebb, mint minden korabeli, de látom, vannak anyukák nagyobb gyerekekkel, akik ikea katalógussal tudnak játszótérre menni és nem permanens derékszögbe hajolva rohangálnak a gyerek után, szóval _tudom_, hogy lesz ez majd másképp is, csak egyszerűen nem tudom _elképzelni_. Pedig sokat segítene a mindennapokon, ha el tudnám, bár így meg egész biztos, hogy a pillanatban élek, arról meg úgy tudom, a lehető legmenőbb dolog, legalábbis sok, magát inspiráló ember ezt hangoztatja. Hát akkor ez végülis fél siker, nem?

Elöljáróban: nem, nem létezik. 

Hát hogy, hogy nem, ezen az első őszi napon, amennyire vártam, hogy végre kuckósabb ruhákba lehessen lenni, most annyira utálom, ugyanis kihíztam őket.

Persze Tamás nem mond erre semmit, és nemcsak azért, mert ő is eresztett egy kis pocakot (a férfiaknak valahogy tud jól állni, ez külön igazságtalanság), hanem mert nem látja, csak dicsér és dicsér és etet. Kis csokika, kis popcorn, kis csipsz, kis dinnye, kis üdítő, minden, amit egy testtudatos, szülés utáni felhízásos nőnek kerülnie kéne. Persze megintcsak, neki könnyű, ő két napig kisebbre veszi a tányért és már látványosan meg is indul a fogyás.

Nekem nem. Gyanítom, az állandóan szedett gyógyszerek se tesznek jót, meg hát az evés szeretete. Talán nyár elején vagy tavasszal írtam itt erről az anyatest-paráról, és akkor meg voltam róla győződve, hogy ilyenkorra, hála a sok nyári sétának és a sok gyümölcsnek, zöldségnek, majd visszanyerem a teherbeesés előtti súlyom, ami szintén nem volt kevés, de szerettem, megszoktam, tudtam viselni. Ma már örülnék annak a nyár eleji súlynak, amiről csak 4 és nem 6 kilót kéne visszafogyni. Ez sokaknak talán könnyen megy vagy úgy vannak vele, mit sem számít, de nekem, aki amúgy is mindig nagy voltam, pont átesik azon a határértéken, ami még kényelmes, ami még belefér nekem lélektanilag, egészségügyileg. Merthogy tunyultam is, nem vitás. A futásból nem lett soha semmi, a nemvacsorázokból lett egy negyed dinnye, a nem eszek kenyeretből lett egy kis teljes kiőrlésű kenyércsücsök _vajjal_.

Ez már nem a szülés miatt felrakódott dolog, hanem az itthonlét terhe. Mert bizony ha az ember itthon van, térül-fordul, és ha mást nem, egy falat sajt egy kis almával, egy kis főzésből a kóstolgatás lemegy, és bizony a séta, a mozgás elmaradt. Mert a globális felmelegesédben az égető napsütésben menjen sétálni, akinek nincs parája a bőrráktól és aki nem túlsúlyos és nem izzad bele a saját hájába a nagy melegtől. Ördögi kör ez, amolyan 22-es csapdája, persze a másik végéről is meg lehet fogni: a mozgás mozgást generál, a fogyás további fogyást. De én most ott tartok, hogy amíg mackóban vagyok, nem is zavar, oké, anyuka vagyok, itthon vagyok, majd szerencsém lesz és a következő terhességem is fogyással kezdődik, majd holnap, majd ha jobb idő lesz, majd majd majd. Jó ez így, Tamásnak tetszem, én meg majd legfeljebb nem nézek tükörbe, Tádéval játszani jó vagyok dagadtdisznóként is. Aztán jön az elmegyünkitthonról, amikor bele kell ugrálnom a farmerba, el kell takarni a felgyülemlő hurkákat, el kell takarni a szemem alatti karikákat, az őszülést, a vastag karokat, a kacsahájat, a széles csípőt, de azért csak szeretném nőnek érezni magam és nem egy nagy lebernyegbe bújva úgy kinézni mint Pécsi Ildikó a Lindában a 80-as években. És akkor állok és szenvedek, látványosan és hallhatóan, hogy te hogy tudsz így szeretni, hisz egy dagadék vagyok, egy malacmama, mától nem eszek, ma megyek futni stb stb stb. De addig dicsér, hogy elhiszem, hogy nem is olyan vészes, és éjjel csak kibontunk egy nassolnivalót.

Hát élet ez? Minden Tamás hibája, túl sokat dicsér és eszik, mellette NEM LEHET fogyókúrázni, ő megenné a falat is egy kis majonézzel, és még rábeszél engem is, hogy jó lesz. Dehogy lesz jó, ennek sürgősen véget kell vetni.

Mert ha belegondolok, hogy mondjuk milyen jó lenne 10 kg-mal kevesebbnek lenni, és belegondolok abba is, hogy a Tádé 12, és az szinte 10 és milyen nehéz és mennyivel könnyebb lenne az élet, ha egy Tádényi súllyal kevesebbet kéne cipelnem nap mint nap, akkor az azért döbbenetes eszmélés.

Szóval ez van, dagadok, ki a farmerokból bele a lezser pulóverekbe, a lebernyegekbe, már nem is akarom magam becsapni azzal, hogy van kedvem futni, nem motivál semmi, legszívesebben elfogadnám magam így, csak lennék egy 6-8 kilóval kevesebb, persze úgy már jóhogy könnyebb lenne az elfogadás. Erre mit kapunk ajándékba anyósoméktól? Édességeket. Méghozzá jókat. Olyanokat, amilyeneket még nem is ettem. Hát hagyjam megavasodni? Vagy netán Tamásra az összeset? És mi van, ha ezek az új kedvenc édességeim? Még sose ettem csokiba mártott datolyát pl. És a lengyel korwka mégis jobb a magyarnál, hát azt sem hagyhatom ki.

Így szenvedgetek hát, különösebb elhatározások nélkül, de annál őszintébben, és várom, hogy jöjjön a lendület és menjenek a kilók, hogy újra tükörbe szeressek nézni, hogy újra vehessek fel fazonra szabott ruhákat és ne a mackó legyen a legjobb barátom. Bárcsak könnyebb lenne. Vagy bárcsak ne szeretném ennyire a hasam meg a szalonnát. És persze mi lesz ha nem jön a lendület? El kéne magam végre fogadni, azt, hogy én bizony hízok, ha úgy van, és onnantól nem is görcsölnék rajta és megint kiegyensúlyozattabb lenne az étrendem is, nem csapnék ilyen csak még egy utolsó falat-lakomákat, hogy aztán úgyse tudjam betartani. Mert hiába a sok motiváló figura az instán, ha ott a sonka meg a friss kenyér, akkor nekem ugyan írhatják, hogy minden fejben dől el, nekem lehet, hogy a gyomromban van a fejem, de sajnálom, elcsábulok. Jelzem, ha fogynék, az se lenne elég, mert a fejemben én már biztos életem végéig még többet akarnék fogyni mert mindig dagadéknak látnám magam. KEdves anyukák és nagymamák, sose hagyjátok, hogy a gyerek meghízzon, mert attól a sok fogyókúrás hercehurcától egy életen keresztül nem lehet megszabadulni, én már csak tudom.

PErsze benne van a szülés alatt feljött pár kiló is és egyre inkább úgy tűnik, hogy a szétnyílt hasizmok is. HOgy ezzel mire megyek, még nem tudom. De azért csak jó lenne, ha az az előző bekezdéses lendület végre bekopogtatna, és elvinné azokat a kilókat, könnyebb lenne. Hamarosan beszámolok, hogy ment-e a dolog.

Lábjegyzet. Mindig irigyeltem húgom, aki sose kíván semmit. Így könnyebb azért fogyni, lássuk be. Persze sok nyűggel jár, mert enni azért kell, és szörnyű csak úgy ténferegni a spárban és nézni, hogy mi mindent nem kívánunk. Én ezt amúgy soha el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet, mígnem terhes lettem, és még a fogkrémtől is rosszul voltam és sose kívántam semmit és csak sírtam, hogy a gyerekem nem jut elég energiához. Hát jutott és aztán a szüléssel el is múlt ez a kilók fogyásának tekintetében áldásos időszak. Azóta bezzeg hogy áhítozom rá, el se tudom mondani.

Hamar örültem. Vagyis hamar örültünk. Úgy tűnt, jó munka lesz, de pár nap alatt kiderült, hogy mást próbáltak eladni, mint ami valójában a termék volt. Nincs értelme beleragadni valamibe, amiről már a legelején tudod, hogy nem neked való, arról nem is beszélve, hogy csak időpocséklás. Úgyhogy támogattam benne, hogy hagyja a fenébe, mondjon fel, ha ennyire érzi, hogy ez nem az, amit keresett.

Azóta újra megy a keresés ezerrel. VIsszahívják, félóra telefonálás, jó, majd továbbítják a cv-jét a szakmai csapatnak, leghamarabb jövő héten visszajeleznek, mert még tartanak a szabadságolások. Ez ezért lenne jó, a másik azért, mindkettő jó lenne végülis, befut egy harmadik, ok, gyorsan még délután el is megy interjúra, egy előszűrésre, ahol az első mondatok egyikében lealázzák egy félreértés miatt, utána azért még végigüli a félórát, kellemetlen, nem lesz jó, de nem teheti meg, hogy ne menjen el interjúra, előszűrésre.

De igazából legszívesebben itthon maradna, itthonról dolgozna. Imádta a nyárnak azt a részét, hogy egész nap körülötte vagyunk. Hogy ha hátranéz, ott sertepertélek és ott alkalmatlankodik a fia. Hogy bármikor lehet beszélgetni, játszani és enni, hogy bármikor el lehet menni itthonról. Többször kérte, nem tudom, mennyire komolyan, hogy hadd maradjon itthon ő a gyerekkel, és menjek vissza én dolgozni 8 órába. Hát nekem meg nem kellett sokat gondolkoznom, hogy egyből rávágjam a nemet. Kényelmes itthonról dolgozni 4 órát, de hogy én hagyjam ki a gyerek fejlődését meg nekem kelljen melltartóba bújni és napi 2 órát tömegközlekedni, kösz, de kösz nem. Mégiscsak én vagyok a gyerek anyja, ahogy azt mondani szokták.

Ő meg az apja, és nem akarok itt giccseskedni, de egyre jobb apja. Jelenleg úgy látom, ő jobb apa mint én anya, persze ettől kicsit frusztrálva érzem magam, de azért inkább örülök. 

De vissza kell menni dolgozni, emberek közé kell mennie legalább egyikünknek, hogy ne golyózzunk be, hogy jöjjenek haza sztorik - és persze pénz is. De a szívem majd megszakadt, amikor mondta, hogy nem teheti meg, hogy ne menjen el egy olyan interjúra, ahol akár csak 10% esélyt is lát arra, hogy beválhat a hely. Tudjuk, ez az álláskeresés ilyen, nincs ebben semmi különleges vagy egyedi, mások is keresnek állást, van, aki hosszú hónapok óta és szép lassan fakul meg az önbizalma is amellé, hogy állást sem talál. Ez most egy ilyen szar világ, és sokan azt sem tehetik meg, hogy válogassanak és eljöjjenek onnan, ami nem éppen passzol hozzájuk. Nem panaszkodni akarok, csak tisztázni magamban, hogy ez van, és tdom, hogy lesz munkája hamarosan, de ez az időszak akkor is erőt próbáló.

Megint a kiadóval álmodtam, ráadásul azt, hogy visszakértem magam oda, mert nem volt másra lehetőségem, de nem fogadtak el, és aztán kiderült, hogy Tamásnak is csak az az egy lehetősége lenne dolgozni, és nem tehetjük meg, hogy ne fogadja el. Furák az álmok, na. Szerencsére erről szó sincs, de azért kívánom neki, hogy soha többet ne kelljen olyan interjún részt vennie, ahol egy arrogáns, agresszív, pöffeszkedő ki-ha-én-nem interjúztatja. És azt is, hogy minél többet lehessen együtt a családjával. Nem csak magam miatt, most kivételesen, hanem azért, mert látom, már előre megviseli, hogy hamarosan le kell mondania arról, hogy feszt a gyerekkel lehessen. Apukahormonok, köszönöm, hogy vagytok. 

 Ma van két éve, hogy Tamással a családdal és szűk baráti körrel is megünnepeltük, hogy összeházasodtunk. Mi nagyon jól éreztük magunk, nekem már mindig kedves lesz augusztus 20. Két éve még nem sejtettük, hogy két év múlva milyen lesz majd ünnepelni. Két éve már nagyon terveztük, hogy majd lesz babánk, és én biztos voltam benne, hogy az a baba kislány lesz.

De hát nem babánk van, hanem nagy fiunk. Aki nemhogy napról napra, de óráról órára próbára tesz. Én pedig egyre többször vagyok bizonytalan magamban és a képességeimben: jól csinálom-e? Beleférek-e a szerepbe?

Biztos voltam benne, hogy lányom lesz, mi más lenne, mi is lányok vagyunk, anyukámék is ketten vannak lányok, nagymamámék hárman vannak lányok, unokatesómék szintén hárman lányok. Valahogy annyira dominánsnak hittem az anyai szálat, az ÉN anyai szálamat, hogy meglepett, mikor kiderült, fiú lesz. Féltem.

De persze ez hülyeség. És semmi köze az elevenségnek ahhoz, hogy fiú-e vagy lány. Unokahúgomék és egyik kezükkel a virágföldben kotortak már, miközben még kapták a fejmosást, hogy nem szabad virágföldet enni. Pedig ők aztán lányok.

Szóval honnan tudom, hogy jól csinálom-e? Ez egy kemény meló, ennél kevesebbért is szükségem van a visszajelzésre, hogy rendben, judit, ezt most jól csináltad, finom lett, jó szlogent írtál, klassz ez az ötlet, szépen berendezted a szobát. Én ilyen vagyok, ezt hoztam, ez kell nekem ahhoz, hogy ne bizonytalanodjak el abban, tényleg rendben van-e, amit létrehoztam. Persze mennyire nincs innen nézve jelentősége, hogy egy jó szlogent ír-e az ember, amikor olyan gondjaim vannak, hogy tekeredik ki a kezeim közül a fiam és jó 5 perc tisztába tenni.

Mert bizony ez van, minden tisztábatevés már kész tortúra, rúg, tekeredik, szökne el, amit meg is értek, de mégiscsak meg kell azt csinálni. És bizony nem mindig van hozzá elég türelmem és elég erőm, sőt: elég kezem, amivel lefogjam, levegyem a szaros pelenkát, kakisat, mert egy kisgyerek csak kakikál, szóval hogy levegyem, letisztítsam, kenjem, adjam az újat, fogjam le a kezét, hogy ne kenje szét se a kakit, se a krémet, nyomjam le kicsit, hogy maradjon megfelelő síkban ahhoz, hogy a pelenkát rá tudjam adni és aztán meg a felöltöztetésről szó sem esett. Meg arról sem, hogy akkorákat rúg belém, leginkább a mellembe, hogy az már komoly fizikai fájdalommal jár. Nem is az, hogy féltem magam, de fáj, és kellemetlen ez az egész, kifejezetten hálás vagyok, ha valaki más csinálja meg. Hát milyen anya az ilyen?

És az milyen anya, aki semmit sem enged, mert így kényelmesebb? OK, ez marha erős túlzás, hogy semmit sem engedek, de bizony már rohadt fáradt vagyok a cipők pakolgatásától, a csipeszeken való lépdeléstől. És megmondom, unom is ezeket. Persze ő nem, neki most ez a világ, és persze ha mutatnék mást, akkor biztos átszokna rá

DE olyan rohadt fáradt vagyok, hogy sok órás alvásokkal is csak vonszolom magam, most kéne nekem egy cseléd egy hétre, nagyon, pedig az a vicc, hogy a héten sok segítségem volt és végül Tamás is itthon lesz még egy ideig, mert nem jöttek be a számítások, szóval még csak egyedül sem vagyok és lehet hogy csak két nagy pofon kéne nekem vagy egy jó nagy megrázás

vagy csak az, hogy lássam, hogy nem rontok el semmit, hogy ez a gyerek azért szépen fejlődik akkor is, ha nem vagyok valami kreatív anyja, hogy tudjam, elég-e az, amit foglalkozok vele, hogy tudjam, hogy nem lesz mindig ilyen közelharc egy tiszta pelus feladása. Hogy ne érezzem magam ilyen gyengének és silánynak, ilyen szarul teljesítőnek, hogy bár ne lenne bennem, hogy ha még lenne egy kis plusszom valahonnan, akkor biztos olyan klassz dolgokat tudnék csinálni vele, olyan türelmes lennék vele, olyan 0-24-ben mosolyogva nézném, hogy hát ez a gyerek egy csoda, mert ez most nem megy, látom, persze, hogy nincs semmi baj, csak olyan jó lenne egy kicsit elégedett anyukának érezni magam, amit mondjuk bármilyen más szerepkörben meg tud az ember csinálni, de itt ugye az idő igazol majd vagy sem, vagy lenne kicsit több lazaság, vagy csak aludnám ki magam egyszer már végre, és akkor biztos más színben látnék mindent. Ez a kialvatlan fáradtság, ez bizony nagy démon, hogy a fene enné meg.

Van egy nagyon fura anyukaérzés, amit azzal, hogy a gyerek ilyen gyorsan fejlődik és egyre önállóbb, megint egyre sűrűbben érzek. Amikor először jelentkezett, akkor Tádé még kicsi volt, letettük aludni vagy az apjával volt vagy el kellett itthonról mennem, és úgy hiányzott, mintha egy űr lenne bennem azzal, hogy nincs velem. Nagy szavak, és higgyétek el, tudnám még nagyobbakkal, pl mintha kiszakítottak volna belőlem valamit, vagy mintha a láthatatlan köldökzsinór kicsit meglazult volna, és így tovább. Szóval volt ezt a hiány, ez az űr, amit ha nem volt a közelemben, semmi sem tudott betölteni és minden gondolatomban benne volt a gyerek.

Aztán ahogy a hormonok lecsillapodtak, ez is szépen eltűnt.

Egész mostanáig. Azon kaptam magam, hogy ahogy elaltatom, legszívesebben ülnék mellette és fognám a kezét és belemennék az álmába, belefeküdnék az ágyába és nem hagynám magamra, rosszabb esetben fel is ébreszteném, hogy inkább rajtam csüngjön, hadd puszilgassam, hadd nézzem, ahogy a cipőket rendetlenkedi. Ilyenkor minden más, mint mikor ténylegesen csinálja, gyönyörű nosztalgiával látom magam előtt az egy órával ezelőtti eseményeket, amikor pedig már azt számoltam, mikor következik az altatás. Értitek ti ezt?

Pedig lenne dolgom, de nem tudok semmire se igazán figyelni, mert onnantól kezdve, hogy elaludt, azt várom, hogy felkeljen és haladjon tovább a nap, legyen a kispajtásom, a kisfiam, akinél alig várjam már, hogy jöjjön újra az alvásidő. Nem vagyok normális.

Újra csend van itthon, elment dolgozni. 6 hét itthonlét után nagy csend ez nekem, belül feszült vagyok, ott a gombóc a torkomban, még csak 20 perce ment el, de hiányzik. Ez nem egy szerelmeslevél, csak egyszerűen nagy a váltás. Egyszerre örülök, mert látom a lelkesedését és jó, hogy hamar talált munkát, és egyszerre sírok, mert HIHETETLENÜL sajnálom magam amiatt, hogy újra esti felség és egyedül levő anyuka vagyok.

Összekészültünk, kapott tízórait, kulacsot, szép ruhát, rágót és zsepit, hogy mindene meglegyen az első nap (a suliban).

A napok érezhetően rövidebbek, az éjszakák szeptemberiesebbek már, talán ezért is érzem nagyon ezt a back to school dolgot. Felőlem már jöhet az ősz, a szép, színes vénasszonyok nyara, a nagy játszóterezések, az őszi ablakpucolás, a gyereknek új ruhák, nekem újra a kocogás, biciklizés, mert ugye azt ki bírja 40 fokban, én ugyan nem, szóval jöhetsz ősz, kinyaraltam magam, és köszönöm nyár, hogy ilyen szép, hosszú, tartalmas, gazdag voltál nekem idén. Még lesz egy rövidke utazásunk a szülőkhoz, de ennyi, utána végérvényesen jön a szeptember, és vele valami új.

Tádé nagyon szépen visszaszokott a mindennapokba, alussza szépen a két alvását napközben, mászkál, intézkedik, csipeszek és cipők meg papírszatyrok vannak mindenhol. Tegnap nagy dolog történt: leszereltük a kiságyról a rácsot, hogy ne szoruljanak be állandóan a kis sonkái. Mert hiába tömködtem ki nem használt ágyneművel, habár gyönyörűen festett, kevés volt, ez egy erős gyerek, mit neki holmi textil, ha rúg és tol, akkor bizony két rács közt végzi az egyik végtag. Vicces, mert még nem esett le neki, hogy azzal, hogy nincs rács, könnyen kimászhat egyedül is az ágyból, hanem csak ül az ágy közepén és keservesen vinnyog, aztán nagy sértődve lefarol róla. Kétszer gurult le éjjel, amire számítottunk, mert ha köztünk alszik, látjuk, mennyit mozog éjjel is. Szóval odakészítettem a nagy babzsákfotelt, így nem koppant egyszer sem, csak felébredt rá, hogy hohó, más a terep.

Fura a csend még mindig. De meg fogom szokni, és hálistennek itt nem lesznek szerdai hosszú napok, váltott műszakok, csak korai kelés és korai hazajövetel. Most nagyon fontos, hogy ne sajnáljam magam, csak még ma talán egy picit, hanem hamar találjak egy ritmust. Nagy vízválasztó ez a hét, mert annak idején amikor Tamás felmondott, én pont akkor kezdtem el itthonról dolgozni, és így volt segítségem nap közben, ha befutott valami munka, hé Tamás, dolgoznék, most a te gyereked. És akkor ők elmentek szépen. Hé Tamás, minden csupa morzsa, légyszi, segíts felposzrívózni. Hé Tamás, olyan jó lenne most elmenni valahova, indulhatunk? Szóval ez most nem lesz, helyette viszont újra kitalálhatom, hogy hogy tartsak itthon rendet, kezdetnek pl a játékokat száműztük a gyerekszobába, ami tök jó, leszámítva hogy sokkal jobbakat játszik Tádé a fent említett csipeszekkel, a tejes dobozokkal, a konyharuháimmal, a hűtőajtóval, a konyhaszekrényajtókkal és a szintén fent említett cipőkkel, tulajdonképpen nem is értem, minek neki ennyi játék és saját szoba. Na mindegy, szóval rend lesz itt, meg próbálom az alvások idejére időzíteni a munkákat, hogy minél többet játszhassunk.

Csak ez a csend, érdekes, amikor itt van és folyamatosan beszél, akkor zavar EGY KICSIT, most meg, hát 6 hét az nagyon sok idő, az másfél hónap, szóval hiányzik, hogy folyamatosan beszéljen. Nem baj, túllendülök ezen is, mások is túllendülnek és csinálják szépen a napjaikat. Ugye? Meg hát nem vagyok egyedül, itt a gyerek, akit lassan ideje lenne megtanítanom beszélni, mert a könyv szerint már várható lenne az első szó, mi meg még mindig csak tátátátázunk meg dömdödömözünk. Ami halálcuki, de a néma koltósnak nem is fog megtanulni a gyereke egyhamar csacsogni, úgyhogy akármennyire is nehéz lesz, nekem kell beszélnem, anyu főz, anyu most kitereget, anyu, anyu, anyu, anyu, hol van apu, hol van tádé, baba, banán, ebéd, inni, nem szabad, pancsoljunk, játsszunk, gyere kisfiam, most aludni fogunk. Szeptembertől elkezdjük a napi egy alvást is, ha továbbra is ilyen rövideket alszik napközben, összevonom a kettőt egyre, gondolom én most, ugye, mintha egy szobafestést terveznék, aztán majd meglátjuk, hogy Tádénak lesz-e hozzá kedve.

Új fejezet kezdődik nálunk ma, új mindennapok más mintákkal. És szép lesz, nehéz lesz, izgalmas lesz, el is kezdem a ki multivitaminkúrám!