Hamar örültem. Vagyis hamar örültünk. Úgy tűnt, jó munka lesz, de pár nap alatt kiderült, hogy mást próbáltak eladni, mint ami valójában a termék volt. Nincs értelme beleragadni valamibe, amiről már a legelején tudod, hogy nem neked való, arról nem is beszélve, hogy csak időpocséklás. Úgyhogy támogattam benne, hogy hagyja a fenébe, mondjon fel, ha ennyire érzi, hogy ez nem az, amit keresett.

Azóta újra megy a keresés ezerrel. VIsszahívják, félóra telefonálás, jó, majd továbbítják a cv-jét a szakmai csapatnak, leghamarabb jövő héten visszajeleznek, mert még tartanak a szabadságolások. Ez ezért lenne jó, a másik azért, mindkettő jó lenne végülis, befut egy harmadik, ok, gyorsan még délután el is megy interjúra, egy előszűrésre, ahol az első mondatok egyikében lealázzák egy félreértés miatt, utána azért még végigüli a félórát, kellemetlen, nem lesz jó, de nem teheti meg, hogy ne menjen el interjúra, előszűrésre.

De igazából legszívesebben itthon maradna, itthonról dolgozna. Imádta a nyárnak azt a részét, hogy egész nap körülötte vagyunk. Hogy ha hátranéz, ott sertepertélek és ott alkalmatlankodik a fia. Hogy bármikor lehet beszélgetni, játszani és enni, hogy bármikor el lehet menni itthonról. Többször kérte, nem tudom, mennyire komolyan, hogy hadd maradjon itthon ő a gyerekkel, és menjek vissza én dolgozni 8 órába. Hát nekem meg nem kellett sokat gondolkoznom, hogy egyből rávágjam a nemet. Kényelmes itthonról dolgozni 4 órát, de hogy én hagyjam ki a gyerek fejlődését meg nekem kelljen melltartóba bújni és napi 2 órát tömegközlekedni, kösz, de kösz nem. Mégiscsak én vagyok a gyerek anyja, ahogy azt mondani szokták.

Ő meg az apja, és nem akarok itt giccseskedni, de egyre jobb apja. Jelenleg úgy látom, ő jobb apa mint én anya, persze ettől kicsit frusztrálva érzem magam, de azért inkább örülök. 

De vissza kell menni dolgozni, emberek közé kell mennie legalább egyikünknek, hogy ne golyózzunk be, hogy jöjjenek haza sztorik - és persze pénz is. De a szívem majd megszakadt, amikor mondta, hogy nem teheti meg, hogy ne menjen el egy olyan interjúra, ahol akár csak 10% esélyt is lát arra, hogy beválhat a hely. Tudjuk, ez az álláskeresés ilyen, nincs ebben semmi különleges vagy egyedi, mások is keresnek állást, van, aki hosszú hónapok óta és szép lassan fakul meg az önbizalma is amellé, hogy állást sem talál. Ez most egy ilyen szar világ, és sokan azt sem tehetik meg, hogy válogassanak és eljöjjenek onnan, ami nem éppen passzol hozzájuk. Nem panaszkodni akarok, csak tisztázni magamban, hogy ez van, és tdom, hogy lesz munkája hamarosan, de ez az időszak akkor is erőt próbáló.

Megint a kiadóval álmodtam, ráadásul azt, hogy visszakértem magam oda, mert nem volt másra lehetőségem, de nem fogadtak el, és aztán kiderült, hogy Tamásnak is csak az az egy lehetősége lenne dolgozni, és nem tehetjük meg, hogy ne fogadja el. Furák az álmok, na. Szerencsére erről szó sincs, de azért kívánom neki, hogy soha többet ne kelljen olyan interjún részt vennie, ahol egy arrogáns, agresszív, pöffeszkedő ki-ha-én-nem interjúztatja. És azt is, hogy minél többet lehessen együtt a családjával. Nem csak magam miatt, most kivételesen, hanem azért, mert látom, már előre megviseli, hogy hamarosan le kell mondania arról, hogy feszt a gyerekkel lehessen. Apukahormonok, köszönöm, hogy vagytok.