Tegnap leültünk és megbeszéltük, hogy tulajdonképpen _mi a probléma?_. És az a vicces, hogy nincs probléma. És mióta erre rájöttem, azóta elfogadtam és egy kicsit zen nyugalom is jött rám. Nem probléma van, hanem folyamatosan változó élethelyzet. Persze, mondják, olvasom, látom, hogy így van, mégis kellett egy kis lökés, hogy én is így lássam.

Az úgy kezdődött, hogy a gyerek szobájára szerettünk volna egy babarácsot venni, hogy majd ott szépen eljátszik napközben (hahaha, persze), én szépen csinálom a dolgom, ha van és szépen elleszünk ott együtt, ha nincs, ezzel visszanyerjük a nappalink és a konyhánk, és a gyerekszoba gyerekszobaként fog funkcionálni, nem egy tisztábatevő és alvósarokként.

Ismerősek az ilyen szép és irreális tervek? Papíron olyan jól mutat. Aztán elkezdtünk számolni. Minimum 15 ezer lenne ez a babarács, amit elkezdtem magam elé képzelni és sajnos vagy inkább szerencsére egyből láttam, ahogy a túloldalán áll és rázza és sír és ordít. Hiszen most kapta meg a világot és én el is vegyem tőle? Nem életszerű sajnos most a babarács, ahogy az sem, hogy 5 percnél tovább külön helyiségben legyünk. Nevezzük mondjuk szeparációs szorongás és fogzás keverékének, nem rajtam lóg, de kellek neki a közelbe.

Szóval a rács és ez a szép terv kuka. Tulajdonképpen mi a gond, amit meg akarunk oldani? Hogy eléri a dolgokat, hogy cipőhegyek vannak, hogy féltjük, hogy lefejel valamit. Több bútort nem tudunk már betenni a lakásba, átrendezni nem tudjuk, a fontos és veszélyes dolgok tulajdonképpen nincsnek kézközelben, a kukát bezártam egy túlélőkarkötővel, és a fél szemem mindig rajta. Most is, amikor rájött épp, hogy a nagy fadobozt csak egy kis pöcök zárja, és pontosan tudja, hogy az nem az ő játéka, és amikor meglátta, hogy látom, miben mesterkedik, szépen elfordította maga felől a doboz bejáratát, hátha később játszhat még vele. Jó kis agyafurt! Úgyhogy próbálunk minél többet az ő szobájában lenni és rávezetni arra, hogy az az ő birodalma.

Aztán jövő héttől majd lesz valahogy. Újra kettesben leszünk. 90%-ban nem várom, 10%-ban igen, de az a 10% egyre nagyobb amúgy. Félek, hiszen most 6 hétig hármasban voltunk, és esküszöm, minden családnál így kéne, de közben meg tudom, hogy előtte is megcsináltam és legyek csak őszinte magammal: a legtöbb anyuka egyedül viszi a napokat. Tudom, hogy elcsépelt, hogy ez egy hős-ség, de tényleg az.

A napokban eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszaköltöznénk BP-re. Nem sokat kellett beszélgetnünk róla, hogy rájöjjünk, egyikünk sem vágyik rá. És tudjátok, mi a vicces? Hogy egyből újra megkedveltem a kis városunk, várom már az őszt, amikor újra lehet nagyobbakat sétálni anélkül, hogy hőgutát kapjunk.

Kis apróságnak tűnik, de nagy dolog, hogy ez így átbillent bennem. Megijedtem nagyon valamitől, nem is tudnám megfogalmazni, mitől, talán több dolog együttvéve, és elkezdett rajtam elhatalmasodni a pánik. (Csodákra képes az is, hogy egymás után többször is majdnem kialudtam magam. )

Ez a pánik most eltűnt. Újra tudtam meríteni. Fontos leülni néha és racionálisan átgondolni, Mi a probléma. Persze eszembe jutott még Gordon is, a Kié a probléma alapkérdéssel, és végülis most is ez történt, mire tisztáztam magamban, hogy igazából nemhogy kié, mert senkié, sőt nincs is probléma. Na és ez le is vette a vállamról a súlyt. Biztos lesznek még gyengébb napok és időszakok, de most megint jobb. Van újra napközbeni alvás, sokat nevetünk, sokat játszunk, próbáljuk túlélni a meleget és a maximUMOT

6 H576ZG H7GJN7GJBJBBZCFGVBNM.

Most hagytam kicsit gépelni például.

Szóval a maximumot kihozni ebből a maradék három napból. Aztán meg lesz, ahogy lesz.

2 év. Nem sok idő, nincs 1000 nap. Ennyi ideje vagyunk házasok, ami nagyjából pont fél évvel több, mint amennyi ideig járásban voltunk előtte. Tehát az együttöltött 3.5 évből nagyrészt házasok voltunk, vagyunk. Ennyit a matekról.

Ő is türelmetlen, amit akar, azt azonnal akarja – és én is. Talán ezért döntöttünk úgy, miután már tudtuk, hogy mi úgyis együtt maradunk, hogy akkor mire várni, házasodjunk. Már megírtam az esküvőkre való felkészülést, most nem erről szeretnék írni, bár szívesen mesélek róla bármikor, mert nagyon szerettem azt a pár hónapot. De azért az idefér, hogy 2016. május 1-jén döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk és nem kellett rá három hónapot aludni, és férj és feleség lettünk.

Szép emlék az esküvőnk. Nemcsak azért, mert szépnek és boldognak éreztem magunk, hanem mert olyan izgatott voltam, hogy alig emlékszem dolgokra, ezért mindig jó érzés elővenni az emléket és addig törni a kis fejem rajta, amíg valami új be nem ugrik. Most például az ugrott be, hogy zenére vonultunk, mi ketten. Azóta se, ezután se fogunk szerintem zenére vonulni. Aztán Tamás nem hagyja elfelejtenem, hogy mennyire izgatott voltam, és hogy nem tudtam visszamondani az eskü szövegét, csak többedjére. Én meg arra emlékszem, hogy milyen remegő kézzel és fülig érő vigyorral húzta fel az ujjamra a gyűrűt. Meg hogy előző napokon gyakoroltam, hogy milyen lesz majd az új, asszonynevemet aláírni.

Merthogy asszony vagyok, két éve. És egyre inkább annak is érzem magam. Egy –né-nek. Pedig nem vagyok né, kötőjeles vagyok, de a kötőjeles az új né. Amennyire fura volt az első hónapokban azt mondani, férjem és azt hallani, feleségem, most annyira könnyen jön. De azért hallani még mindig különleges kicsit. Merthogy feleség vagyok, egy ember úgy döntött ezen a világon, hogy mellettem akar megöregedni, látni akar minden reggel és minden este mellettem akar elaludni. ÉN kellettem neki, nem más. Olyannyira nem más, hogy eredetileg a házasságot is hülyeségnek tartotta. Ma már ő lenne a legjobban hiányérzetelve, ha nem házasok lennénk, csak élnénk egymás mellett.

Mert azért mégiscsak más, hogy van gyűrű, van név, volt egy szertartás, ami összekötött minket hivatalosan is. Így már nem olyan egyszerű kihátrálni… Mert azért bevallom, szoktunk mi veszekedni is, de hát ki nem, tört már el tányér is, de hát hol nem. Kicsit hevesen, olaszosan tudunk élni, és amikor össze vagyunk veszve, akkor én a világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam, hogy ISTENEM, hát én nem ezt érdemlem, micsoda sorscsapás ez, el akarok válni, miért nem szakítottam az első randin, amikor mondta, hogy szerinte a házasság hülyeség. De ő sose vesz komolyan, sose. Mármint ilyenkor. Judit, dühös vagy, majd lenyugszol, te se tudsz nélkülem aludni (hogy én milyen jókat tudok egyedül aludni, arról írhatnék egy külön posztot), szeretsz te engem, csak fáradt vagy. Meg én is. Igen, a fáradtság, az hozza elő belőlünk a mediterránt, ezt már én is megfigyeltem, mégsincs mese, ez azért elő fog még jönni. De tapasztalataim szerint amíg veszekszem, amíg van értelme veszekednem, addig ragaszkodik az ember a kapcsolatához, úgyhogy ez nem is olyan rossz jel!

De ne erről, hanem arról, hogy azért jó ez nagyon, számítani a másikra, nem állandóan domborítani, hanem lehet ám leereszteni, megosztani a gyengeséget is, érezni, hogy ha viszont te vagy az erősebb, azzal micsoda támaszt adhatsz a másiknak. Jó közösen nevetni, jókat enni, átbeszélni a gondokat, terveket szövögetni, megbeszélni, ki mit álmodott. Nekem olyan férjem van, hogy felébred és onnantól kezdve amíg le nem kapcsoljuk éjjel a lámpát, beszél. Szerintem neki nincsenek titkos gondolatai, megosztatlan ábrándjai, tényleg egy nyitott könyv. Ez viszont nagyon fárasztó, mégis, ha pár órát külön töltünk, nemhogy egy egész munkanapot, bele vagyok gárgyulva, hogy nincs meg a lehetőségem, hogy megkérjem rá, hogy ugyan maradjon már csendbe egy kicsit, azt az 5 gondolatát ma már meghallgattam többször is, amiről állandóan beszélgetni szeret. (Lakás, milyen autónk legyen, fényképezés, játék, fogyni kéne.)

Még egy hetünk van együtt, aztán megy dolgozni. Mondanom sem kell, ma mennyire sírtam ezen. Elveszik tőlem a férjem, nem lesz itt mellettem, hogy kávézgassunk, gyönyörködjünk a gyerekünkben, szelfizzünk, lidlizni járjunk, leszidjam a rendetlenségért, leszidjon a hangos ajtócsapkodásért. Csak esti feleség leszek megint, abba a 3 órába kell majd belesűriteni azt a 14-et, amit együtt töltünk, az alvás nem számít. De hát a felnőtt embernek már csak dolgoznia kell, nem vagyunk mi milliomosok sem kommunában élők, hogy megtehessük, hogy egész nap együtt legyen a család, de esküszöm, ennél nincs jobb, és amennyire ijesztő volt, mikor felmondott, annyira jól sült el ez a nyár, és annyira fáj most, hogy vége a nyáriszünetnek. Mert egy pedagógusgyereknek amúgyis a családé a nyár, apa, anya, gyerekek egy fészekben egész nyáron. Én ezt szoktam meg, szerintem mindenkinek egész nyáron szabadságon kéne lennie, semmi értelme úgyse a 34 fokban hozott döntéseknek és munkának. Kivéve a lidlinek, a lidlinek nem szabad szabadságra mennie, mert akkor hol szerzem be a jó háziasszony pakkom?

De elkanyarodtam. Csak annyit szeretnék még mondani, hogy a házasság jó. Remélem, a gyerekem, a gyerekeim is ezt fogják látni és ezt fogják gondolni, hogy van értelme, van szépsége, hogy egy nagyon erős és jó alap a mindennapokhoz és a felnövéshez, a családi háló alapja. Ha anyu meg apu jól vannak, akkor minden jól van és jól is lesz. Remélem, mi jól leszünk, megmarad a ragaszkodás és a humor, mert ezek nélkül nem menne.

Amikor kiválasztottuk a szállást, akkor nekem nagyon fontos, értsd: hihetetlenül fontos volt, hogy a Balatonhoz közel legyünk. Ehhez képest egyszer sem fürödtünk a Balatonban az 5 nap alatt, ami, tekintve, hogy mennyire közel voltunk hozzá és mennyire vágytam rá, fura.

Kékkútra foglaltam a szállást. Újra apartmanra esett a választás, most viszont közös szobában voltunk Tádéval éjjel is. Nem volt vészes, csak este nem tudtunk se sorozatozni, se olvasni, de voltunk olyan fáradtak, hogy ez nem is volt probléma egyszer sem. Hiába volt jól felszerelt konyha, a melegszendvicsen kívül végül semmi nem készült, mert nagyon meleg volt, az apartman pedig rosszul szellőzött, nem volt kedvem még bekajásítani. Bár volt kinti, közös konyha, fatüzelésű kemence, amiket nagyon szívesen kipróbáltam volna, mondjuk, ha egy nagyobb társasággal vagyunk vagy ha van, aki vigyáz a gyerekre, amíg én a 40 fokban mondjuk teszem azt pizzát sütök. Elég menő lett volna. És elég sok az ilyen volna, de be kell látnom: egy egyévessel 5 nap alatt nem lehet mindent kipróbálni.

Első nap átsétáltuk keresztül-kasul Kékkutat, aztán fürödtünk egyet az udvari medencében. Ami pont jó méretű, kellemes hőmérsékletű volt, csak a többi családdal futottunk benne vagy a környékén össze, úgyhogy úgy döntöttük, nagyon jó lesz ez nekünk a Balaton helyett, sokkal kényelmesebb és Tádénak még úgyis mindegy, hogy lát-e közben hattyút vagy sem. Nekem viszont nem, se logisztikában, se odafigyelésben nem mindegy, hogy csak egy 5x7 méteres medencében kell figyelnem, vagy az EGÉSZ Balatonban.

Kellemes kis falu, de nincs itt semmi. Vagyis van egy templom, egy kisbolt és a falu határában valaki állatokat tart, amit kellemes megnézni. De magát a falut 20 perc alatt meg lehet sétálni. Nem messze van tőle egy kecskefarm, ahova nem jutottunk el, meg a Theodora kútja, ahonnan viszont ittunk vizet. Úgyhogy ennyi, lehet nézelődni a közelben.

Második nap elmentünk Tapolcára, ahol jól el is áztunk. Nagyon kedves kis város, egy cuki főutcával, egy tóval. Itt is ugye a barlang a fő attrakció, de mi nem mentünk, részint én meg akarok fulladni, ha arra gondolok, hogy egy barlangba menjek, másrészt pedig nem éppen csónakázós programot kell a gyerekkel választani. A fürdőt se próbáltuk ki, tényleg csak sétálgattunk és arról beszélgettünk, milyen lehet itt élni. Mi mindig erről beszélgetünk.

Aztán összefolyik minden. Voltunk Badacsonytomajban, ami nekem kicsit csalódás volt, mert túl sok minden ott sem volt, de nagyon szép kis utcákon sétáltunk. Ebédelős helyet viszont nem találtunk, így átmentünk Szigligetre, ahol szintén sosem voltam még, és ott is csak sétáltunk. Gyönyörű, nagyon szépen rendbetett házak és porták sorát láttuk, a várba nem tudtunk elmenni, mert ugye van egy babánk, és Egerben már megszívtuk egyszer. Itt viszont ebédeltünk egy szupert.

Aztán még aznap elmentünk Kővágóörsre köveket nézni meg Monoszlóra egy geológiai pontra, ahol nemcsak a gyönyörű bazalthegyet néztük meg közelről, de nagyon Pazar panoráma volt az egész medencére és a Balatonra is.

Utolsó nap Keszthelyre látogattunk el, kastélypark, főutca, szintén nulla darab múzeum, ebéd és haza.

Láthatjátok, sok dolog kimaradt. Mégis nagyon tartalmasnak, jónak, családinak éreztem ezeket a napokat, jó volt más utcákon sétálni, más főztjét enni, más helyen aludni. Gondolhatjátok, hogy többet is ki lehetett volna hozni, hiszen híres helyeken jártunk, mégse mentünk be, néztük meg közelebbről. De tényleg nem lehetett. Vittük a hordozót is, és látni a képeken, hogy próbálkoztam is, de nagyon meleg volt hozzá. Nagyon nem könnyű egy babával világot látni, de amennyit lehetett, mi megnéztük és jókat nevettünk, jól éreztük magunkat. De egész biztos vagyok benne, hogy a jegyespárokon és a nyugdíjasokon kívül mások szintén így vannak vele, mert nekik BIZTOS nagyon sok az idejük és az energiájuk, már alig várom, hogy nyugdíjas legyek.

Nekünk ez amolyan nászút volt, házasságiévfordulós elutazás, merthogy holnap leszünk két éve házasok, láttam is Óbudahegyen, hogy van házasok útja, és ha nem lett volna annyira meleg vagy babakocsibarátabb lett volna az út, esküszöm, végigmegyünk rajta, hogy egy kis romantika is jusson, ne csak a jövő pontos és excelltáblázatos eltervezése. Kicsit a mindennapi mókuskerékből jó volt kilépni és kitekinteni, látni más családokat is, hogy hahó, egyszer lesznek majd nagyobbak és akkor könnyebb lesz. És a legjobb az volt, hogy 5 napon át nem kellett se főznöm, se takarítanom, csak lennem és működnöm. Persze nem én vezettem az úgy könnyű.

Még nem mertem mondani Tamásnak, de én már a következő úticélokon gondolkozom, viszont most jó időre kiutaztam magam és legközelebb szigorúan csak kettő éjszakára megyünk, mert bőven elég csak 3 napig kifáradni, nem 5-ig.

Az elmúlt napokban gyönyörű helyeken jártunk. A Káli-medencébe mentünk nyaralni, jelesül Kékkútra, ami a Káli-medence legkisebb faluja, összesen 72 lakosa van. Gyönyörű tipptopp nádfedeles-spalettás házak, levendulaporták, hegyoldalak, átszaladó őzikék, szőlő, forrásvíz, meleg és medence, amit az ember csak várhat egy nyaralástól.

De megmondom őszintén, én minden energiatartalékom feléltem. És azt is, hogy kicsit olyan volt ez a nyaralás mint egy running sushi, csak kóstolgattuk a lehetőségeket, igyekeztünk mindenből, de jó lett volna még túrázni, borozni, biciklizni, Balatonozni, és ALUDNI.

Egy 13 hónapossal sok volt a négy éjszaka. Felváltva pihentünk délutánonként, hogy bírjuk a tempót, a nyöszörgést, és bizony sokszor már csak számoltam magamban, hogy oké, már csak 4-3-2 óra az altatásig. Majdcsak lesz valahogy.

Merthogy a kicsivel hiába vittük a játékokat, most mozogna, és csakis úgy és azt, ahogy ő akarja. Nem könnyű vele elmenni sétálni, amikor ő csakis lépcsőzni akar, fürdeni, amikor nem akarja az úszógumit, étterembe menni, amikor ő ebédje után már menne tovább. A legnehezebb az altatás volt, 10/10 hiányzott az erkély és az altatós babakocsi. A napi rutin teljesen felborult, a délutáni alvás egyszer ki is maradt, ma is, pedig ma már itthon vagyunk. A nagy meleg megviseli a kis szervezetét, ráadásul egy lájtos hasmenése is van 2 napja, ami sok mindent megnehezít. Leginkább a tartós komfortérzetet hiányolhatja, melege van és fáradt, de nem tud aludni. Nem csodálom, hogy nyöszörög, én is nyöszörgök.

Nyöszörgök bizony, mert fáj a fejem és meg mert egyik szemem azért csak sír, hogy haza kellett jönni, mert közben meg olyan jó volt. Voltunk rengeteg helyen, marha jókat sétáltunk, láttunk kismalacokat, őzeket, gólyákat, bazaltoszlopokat és gyönyörű panorámákat. Hiányzik a szállás udvaráról a medence meg a reggeli harmatos fűben való sétálás. Hiányzik már most az a sok szépség, amin elég csak pihentetni a szemed, és feltölt.

Nemcsak mi voltunk a szálláson, volt ott még két másik család is. Az egyikben két kisfiú volt, 3-5 évesek, a másikban 2 fiú és egy lány, 5-7-9 körül lehettek. A családokban a szülők jókedvűek, nyugodtak, kicsit mindig fáradtak, de volt idejük kettesben is kiülni, élvezni kicsit, hogy a gyerekeik már önállóak, szépen eljátszanak. Persze nekik is állandó program kellett, és akkor elgondolkoztam és eszembe jutottak megint a fecskék. Még kamasz voltam, amikor a házunkba beköltözött egy fecskecsalád. A szülők egész nap csak repültek el és visszajöttek és etették a kicsinyeiket. Ez volt a napjuk. Amikor én ezt kifigyeltem, teljesen kikészültem, hogy de irtó szar lehet fecskének lenni. Milyen jó, hogy nem vagyok fecske. Aztán mióta anyuka vagyok, kicsit fecske lettem én is. Épp tegnap mondtam Tamásnak, hogy tudom, hogy akarok még gyerekeket, és látom ezen a másik két családon is, hogy könnyebb lesz ez majd idővel, sőt terhes is akarok lenni, mostazonnal kismama akarok újra lenni, csak épp azt nem tudom, hogy lesz az, ha már kettő lesz, két kis vadmalacunk, aztán esetleg három. Kicsit irigyeltem a nagygyerekes családokat, na.

De azért mi is tudtunk kicsit együtt is lenni, környéket felfedezni, beszélgetni, fröccsözni, mert azért mégsem vagyunk fecskék, de Tádékám, ha ezt olvasod, akkor sürgősen szokj vissza a délutáni alvásra, mert így anyu meg apu nagyon hamar átváltozik fecskévé.

Ez egy vendégposzt, Tamás írta. Már egy ideje rágom a fülét, hogy szedje össze azokat a dolgokat, amikre a Tádé fotózása során rájött, mert - mondjuk én biztos elfogult vagyok - szerintem tök jó pillanatokat örökít meg, és mióta én is próbálok fotózgatni, látom, hogy ez nem is olyan könnyű. És hát mit ad isten, pont 10 pontba sikerült összeszednie. 

Íme.

Főleg elsőgyerekes szülők szembesülnek azzal, hogy jó fotót készíteni a babáról nehezebb, mint gondolnánk. Összegyűjtöttem nektek pár dolgot a témában, amire az elmúlt évben rájöttem.

1.) Keress szokatlan szögeket, ne csak magad elé tartsd a fényképezőt!

Jó ötletek: Fotózd le teljesen felülről, készíts fotókat a baba szemmagasságából (mintha egymagasak lennétek).

Rossz ötletek: az összes kép, ami úgy készül, hogy „jajj, de cuki” és ott, ahol áll, szemmagasságból, mindentől függetlenül megnyomja az exponálógombot.

2.)"Fill the frame"

Ez már a fotós szakma kifejezése. Azt jelenti, hogy a témád (a baba, és az, ami közvetlenül kapcsolódik ahhoz a képhez, amit készíteni akarsz) teljesen kitöltse a teljes képkockát.

Jó példa:

És itt egy tipikus rossz példa, ahol látszik, hogy a kép kétharmada, vagyis az alja és a teteje  feleslegesen szerepel a képen, ráadásul tele van zavaró tényezővel. (EZT TERMÉSZETESEN ÉN KÉSZÍTETTEM - Judit)

3.) Mosolyogjatok!

Nem mindig mosolyog minden baba, és ha épp így van, az azt is jelentheti, hogy nincs itt a fotózás ideje. Ki kell várni a megfelelő alkalmat a fotózáshoz, amikor benne vagytok a játékban, jók a fények (és az is előny, ha te sem a legszakadtabb ruhádban vagy). Ráadásul a babád rengeteg grimaszt tud csinálni, és valószínűleg több közeli rokon arcát megláthatod benne.

4.) Bátran szelfizzetek!

Fürdőszoba tükrében, víztócsában, az Ikea tükreiben (bár ott jellemzően nincs elég fény), liftben, közlekedési tükörben egyaránt. Ráadásul így nem kell megtanítani senkit, hogy hogyan kell használni a fél évszázados fényképezőgéped, és pont olyan lesz a szöge, amilyet kitaláltál!

Néha még be is állítom, hogy a képernyőt bárhol megérintve készüljön egy fotó, és odaadom a telefont a kisfiamnak, de még várat magára a tökéletes kép!

5.) Kapd el az akciót!

Az, hogy a babátok néz maga elé, egy bizonyos szint után nem érdekes, viszont az semmihez sem fogható, ha sikerül elkapnod, amint elégedetten mosolyog miután betömött a szájába egy nagy kanálnyi sárgarépa főzeléket, egy vadászpilóta módjára koncentrálva teszi meg az első lépéseit, esetleg a teraszon fürdőzve egyszerre többszáz vízcsepp lep el mindent, ahogy a vízbe csap. Ilyen még a babád megszeppent tekintete, amikor tényleg csak egy percre leszaladsz a postáshoz aláírni valamit, és mire visszaérsz, a babád lába előtt hever széttépve az elmúlt hónapok összes akciós újsága.

6.) Ne vakuzz!

Amikor nincs elég fény vaku nélküli fotózáshoz, ott nagy eséllyel nem is kell fotóznod, mert nem lesz jó kép, és a babák sem szeretik, ha rájuk villantanak.

7.) Ne csinálj direkt rossz képeket

A babádnak is van méltósága, ezért ne készíts róla (és főleg ne ossz meg) olyan képeket, ahol koszos, vagy sír. Egyesek szerint rögtön a születés után készült fotók kivételt képeznek ez alól.

8.) Igazolványkép készítése

Ez az egyik legnehezebb dolog, mert ahhoz, hogy az okmányiroda elfogadja, mind a két fülének rajta kell lennie a képen, a kamerába kell néznie és nem vigyoroghat. A legesélyesebb módszer rá az, hogy ültesd az anyukát egy fehér felület elé és a babát rakd a nyakába, így nem tud elmozdulni. Ez amúgy személyi igazolvány készítéshez szokott kelleni, például, ha külföldre (de még az EU-n belül) terveztek utazni.

9.) Készíts papírképet, de ne túl sokat

Általános elképzelésem, hogy a digitális fotóink valahogy el fog veszni, meg fog semmisülni az elkészülésüket követő 5-10 évben, ezért nagyon ajánlott készíteni papírképet a babánkról, és a hátuljára felírni, hogy mikor készült. De vigyázz a mennyiségre, ne ess át a ló túloldalára, mert egy bizonyos mennyiség után már sosem lesz erőd végignézni őket. Először furcsa lehet, de (leszámítva a fontosabb alkalmakat) havi kettő-három elég lehet, arról nem is beszélve, hogy így nagyobb értéke lesz egy-egy képnek.

10.) És a legfontosabb

Nem kell mindent lefotózni, sőt, inkább élvezd ki a babáddal átélt csodás pillanatokat!

Az itt közölt képek és szövegek a blog szerzőjének a kizárólagos tulajdonát képzik. Bárminemű írásbeli engedély nélküli felhasználása tilos.

Na, hát szóval ez a 100. blogbejegyzés. Amit az új íróasztalomon írok, amit ma kaptam, hogy ne kelljen osztoznunk az ő asztalán, hogy ne piszkáljam állandóan, hogy tartson rendet, meg én is odaférhessek, meg hogy egyáltalán ne kelljen odaengednie, elpakolnia, hanem bármikor JÁTSZHASSON.  

Ez a 100. bejegyzés, és akkor kezdtem el igazán a blogolást, mikor Tádé 8 hónapos volt. Most 13 hónapos, tehát 5 hónap alatt született közel 100 írás, hiszen ne csaljunk, volt még előtte is pár. Rögtön azutánról, hogy betöltöttem a harmincat. Mert akkor éreztem, hogy itt jön rám egy új világ, Tamás még nem tudta, de én már igen, hogy hamarosan házasok leszünk és családunk lesz. Aztán ahogy kicsit nagyobb lett a gyerek, kicsit több időm lett, amit persze másra is szánhattam volna, de egy szövegíró szöveget szeret írni.

Sokat köszönhetek annak, hogy elkezdtem akkor blogolni. Sok méreg és nehézség kibukott már belőlem, sok feldolgozandó dolog feldolgozásában segített, hogy leírom, rendszerezem magamban, sokszor lendített át mélyponton, hogy megírtátok, ti is voltatok/vagytok így vele, kitartás. Persze jó varrni is és eltervezni a napokat, de az írás, az a legnagyobb szelep.

Merthogy kellett, akkor hagytam abba a terápiába járást, amikor az első nagy bejegyzést csináltam, a lumbágósat. Hogy nem jött ki hozzám a mentő, én meg itt voltam elájulás után egyedül a gyerekkel. Aztán persze jóra fordult, végül minden jóra fordul, de arra nagyon emlékszem, hogy az egy komoly mélypont volt, abbahagyni a terápiát és egyedül kezdeni valamit azzal a sok felkavart anyaggal, ami bennem van. Azóta jártam, járok más szakemberhez, aki sokat segített benne, hogy minőségi változást éljek meg a napjaimban, hogy nemcsak a szülés utáni dolgok megdolgozása jól menjen, hanem tudjak másra is koncentrálni. Hogy újra legyen bennem erő, amit lehet terhelni.  De ebben sokat segített, hogy leültem és kiírtam, mert a kiírások végére már a legtöbbször humorral láttam, kívülről a helyzeteket és képes voltam lendülettel belevágni a következő feladatba.

Mert ahogy már sokszor írtam, ahányan vagyunk, annyiféle a teherbírásunk, az enyém belülről érezve nem túl nagy, kívülről hiába tűnik annak. De ahogy egy kedves volt főnököm mondta mindig, judit, teher alatt nő a pálma. Hát nőtt. Ezzel kézenfogva született az a 100 bejegyzés, néha keményebb, néha lazább, viccesebb vagy sírósabb.

Most például ha nem erről írnék, akkor arról írnék, hogy Tádé ma rámragadt, ebben a 33 fokban külön kellemetlen, meg amúgy is, hogy nem tudok semmit csinálni, ha ébren van, mert mindenképp rajtam akarja csinálni vagy a -10 centis közelemben. Én meg kegyetlen vagyok, mert elfáradtam és nincs kedvem hozzá, hogy rajtam csüngjön, szóval ez ilyen igazi hálátlan anya érzés, amitől meg lelkifurdalásom lesz és sírnom kell, de akkor is, nem kapok már levegőt, olyan meleg van, és ez a kis 12,5 kilós húsgombóc nem sokat segít az elviselésében, ma nem esik jól semmilyen érintés, hát van ilyen. Vagyis az én életemben van ilyen. Ilyenkor jó, hogy nem vagyunk egyedül, de még jobb lenne, ha még többen lennénk, tudjátok, a régi lemezem. De az a bejegyzés most nem a rosszanyaságról szól, nincs is olyan, ez az egész csak egy nagy zárójelben van itt.

Köszönöm, hogy velem voltatok ebben az első 100 posztban, legyetek velem az első ezerben is, most azért még szeretném elmondani, hogy jelenleg a kanapé és az asztalok lábaihoz spárgázzuk épp a karámot, hogy Tádé ne tudjon a veszélyes helyekre bekúszni, a lakásunk egy vándorcirkusz, szóval lesz itt még bejegyzés bőven, mert már egy ideje kijöttem a komfortzónámból és szépen barátkozok az újjal. Eddig még vettem az akadályokat, de ki tudja, HÁTHA lesz itt nagyobb izgalom is!

Sajnos a lendület elképzelése nagyobb volt a tényleges tettvágynál. De be kell látnom, nem lehet egyszerre mindent. Már megvan a dátum, amikor Tamás elkezd újra eljárni itthonról dolgozni, addig pedig nem fogom azzal sanyargatni magunk, hogy mindennek élére állított rendben kell lennie, a gyereknek az óra szerint kell aludnia és nekem vasárnap meg kell 3 napra előre főznöm. Úgyse fog menni és irtó nagy hülyeség lenne ezt az időt erre elpocsékolni.

Hisz most újra biztonságban vagyunk, mehet tovább az álmodozás, ráadásul jövő héten megyünk kirándulni is egyet, szurkoljatok, hogy jó idő legyen. Tanulva a legutóbbiból, most SOKKAL több játékot fogok vinni, és kapaszkodjatok meg, de még egy hordozón is gondolkozom. Várjuk nagyon mindhárman, ide most csak hármasban megyünk, de nagyon sokat tanultam az előző nyaralásból, úgyhogy nem félek tőle kicsit sem, SŐT.

Viszont ha visszajövünk, vége a nyaralós nyárnak, kezdődik a rendes, felnőtt élet, amitől még mindig tartok egy kicsit. Lassan át kéne szoktatni Tádét a napi egy alvásra, mert úgy látom, a kettő már sokszor sok és az éjszakai alvás rovására megy. Ez nagy falat lesz. A tanácsotokra a kiságy rácsait teleszőttem nem használt ágyneműhuzatokkal, elég putrin néz ki, de legalább nem kelünk arra, hogy éjjel visít, mert beszorultak a csülkei. Nagy haladás. Viszont minden reggel hatkor kel, sírva, nem tudom, miért automatikusan sírva, szerintem ez nem annyira oké, mondjuk a foga is jön, a mozgás is nagyon beindult, néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy bírnánk majd a kistesót. Nagyon vágyunk rá, de jelenleg nem látom magam előtt a boldog négyfős családot, hanem csak egy elnyúzott, fáradt, türelmetlen anyukát, és épp most kezdtem újra erőre kapni, szóval nagy a dilemma. 

Node vissza a napirendünkre, terveim, azok vannak, most kicsit rend is, ebéd is bekészítve, Tamást meg hagyom játszani, Tádét aludni, amikor álmos, én meg csak haladok, amerre visznek a napok. Tegnap például a játszótérre, ami tök jó volt, mindig szeretem, amikor a fiammal hasonló korú gyerekből van kint egy csomó, egyrészt iszonyatosan cukik, másrészt meg mégiscsak jobb, mint mikor a nála idősebb kisfiúk hisztizve-nyávogva nem tűrik, ha más is homokozik és pont az a lapát meg vödör kell nekik a közkincsből, amivel az én gyerekem játszik. Ezeknél a kis pockoknál ez még nincs, csak ülnek, pakolnak, vigyorognak és eszik a homokot. Cukik, na. Tegnap is azok voltak, tisztára feltöltött az a kétórányi digitális detox és levegőn lét, ami volt, lassú zen és homokropogás, mosolygós szülők és nagyszülők, de nagyon nehéz nem annyak az anyukának lenni, aki rászól a 13 éves lányokra, hogy a babahintát inkább hadd használják már a babák ők meg eridjenek innét máshova, üljenek ki a főtérre vagy tudomisén, de ez egy játszótér, az én játszóterem, a gyerekem játszótere, ők már ehhez nagyok, hess innen. De ugye ilyet nem mondunk, és ami fontosabb, nem gondolunk, mert azoknak a szerencsétlen 13 éveseknek is kell valami élettér, legalább nem cigiznek, bár fura, hogy nem zavarja őket a sok egyéves.  Na mindegy, ez amúgy a 99. poszt a blogon, a következő ünnepi lesz, addig is heló, megyek babázni. 

kupi van, rendetelség, piszkosak a függönyök, mindenhol ott a hajam, nem fogyok, nem is csoda, csipsz és csoki, mitől is fogynék, minden kicsit piszkos, babanyálas, kicsit kölesgolyós, kicsit vasalatlan, kicsit nincs a helyén

holnap

rendet teszek és megjavítjuk a mérleget, kimosom a függönyöket, kivasalok, dolgozok, főzök, játszunk egy nagyot, olvasok, nézünk hupikék törpikéket, jön apu is

holnapután még nagyobb rend lesz

aztán még nagyobb

össze kell szednem magam, futni kéne, egészségesen kéne enni, rendnek kéne lenni, csinálni kéne a kis háztartási programom, 

mert

tamást felvették egy helyre, és hamarosan kezd is, addig kell kihasználnom, hogy itt van, hogy segít, hogy együtt vagyunk, addig kell egy kerékvágás, hogy utána benne tudjak maradni

mert felvették

ilyen ügyes az én férjem

ügyes lesz az ő felesége is

Ilyenkor nem jó semmi. Még az, hogy nem jó, de minden rossz, minden alatt ÖSSZEROPPANOK. Tegnap többször fakadtam sírva mint Tádé, például azon, hogy a szomszédból kikérték a menyasszonyt, és én itt álltam a függöny mögött, lestem őket és egyrészt nagyon irigy voltam, hogy nekem már nem lesz esküvőm, másrészt nagyon sajnáltam magam, mert nemhogy nekem már nem lesz esküvőm, de nem is hív el senki az esküvőjére, hogy kiöltözhessünk és szépek legyünk, hogy én csak itt vagyok a pamutsortomban meg trikómban mint egy TRAMPLI és csak telnek a napok esküvők nélkül, ez azért mégis igazságtalan. De kifejezetten megbántódtam azon is és felette igazságtalannak éreztem, hogy a fagyizóban Tamás fagyijai (banán és szőlő) nagyon finomak voltak, bezzeg az enyéim, pedig jót választottam (gesztenye és ribizlis sajttorta), az enyéim ízetlen semmik voltak, jellegtelen semmilyen SZAR, hát miért minden velem történik. Ma sírtam azon is, hogy Tamás nem hajlandó velem szétszedni a fél lakást, például a nagy ágyat, és átrendezni az egész lakást, például megcserélni a két szobát, mert NEM LOGIKUS, hogy Tádénak van a nagyobb szobája, mégis mindig a nappaliban van, legyen miénk a nagyobb és legyen benne egy dolgozósarok, szerintem bárki beláthatja, hogy ez így sokkal, de SOKKAL jobb lenne, de nem, ő nem akar bútorokat szerelni arra a pár hónapra, amíg még nem lesz kistesó, milyen pár hónap, kérdem én, az egy év legalább, addig meg még úgyis annyi víz lefolyik a Dunán, hogy rendezzük már át a lakást, légyszi, én gyerekkoromban is mindig úgy szerettem, ahha, érti, de nem. Férj az ilyen? De sírtam azon is, hogy Tádé meghúzta a hajam, rálépett a hónaljamra (???), megpofozott, hogy miért nem tud kis kedvesebb, lágyabb lenni, hát nem látja, hogy az anyjának most minden fáj? És miért is hoztunk másoknak csokit, vagyis miért is akarjuk nekik odaadni, amikor nekünk is pont ugyanolyan jól esne, mint nekik, nekem ezerszer jobban jelenleg, hisz az egész ezért van, mert pár nap és megjön, addig is itt ez az érzelmi hullámvasút, és ami az utamba kerül, azon bőgök, mert bőgtem azon is, hogy milyen szegényes, ahogy ágyneműkkel kibéleltem a kiságyban a rácsokat, hogy ne tudja rajta kidugni a csülkeit, bőgtem azon is, hogy a gyerek milyen nagy és milyen kedves és én milyen rossz anya vagyok, hogy bőgök, Tamás meg csak nevet, férj-e az ilyen, ha ő tudná, de nem tudja, csak nehogy megegyen előlem valamit, amit már kinéztem magamnak későbbre, mert akkor lesz nemulass, és borítékolom azt is, hogy ma még a Modern Family soron következő részén is fogok sírni, azon mindig sírok ilyenkor. ILYENKOR.

Itt ülök a kitakarított szobában, csendben, egyedül. Tamás interjún, anyu hazament. Reggel még azt hittem, biztos fogok ma sírni, mert fogytán az erő. Mindig megvisel, ha anyu elmegy, és most még Tamásért is izgulok. De nem, nem sírtam és nem sírok.

Az üres, csendes szobában azon gondolkozom, hogyan tovább. Ma szabin vagyok, rendbe tenni magunk, nemcsak a lakást, hanem magam is visszahangolni. Hogyan tovább? Elkezdődnek az interjúk, az izgulás, az újra egyedül léttől való félelem, mert igenis, nagyon jó, hogy mindhárman itthon vagyunk. Jó, hogy van kihez szólni, jó, hogy van kire támaszkodni nap közben. Nekem ez már csak ilyen. Nem tudok esti feleség lenni. De önző dolog lenne ebbe belelovalnom maga, hiszen a legfontosabb az, hogy egy jó munkahelyet találjon, és hogy szeressen oda bejárni és az itthon töltött idő is nyugalomban teljen. Ha sikerülne sok home office, akkor meg át kell rendezni mindent.

De amúgy is. Mert Tádé az elmúlt egyhétben felnőtt. Zsivány lett, nincs rá jobb szó, érti ő, ha nem szabad, néha engedélyt is kér a maga módján, de mégis csak csinálja, és hát csinálja is, így fejlődik. A karámtól szerintem napok múlva búcsút veszünk, jó szolgálatot tett az elmúlt 5 hónapban. De egy jövő-menő kisgyereket már nem tudok és nem is bírok, mármint lelkileg benne tartani. Jöhet a következő, rács a szobájára, lassan az ágy se lesz jó, kell majd gyerekágy neki. Na lehet, mégis lesz itt sírás-rívás…

Mert hogyan tovább, két hete még csak itt nokedliskedett a bútorok mentén, ma meg már egy fürge kisbéka, lehet, a munka se fog mellette menni.

Pedig szeretem, jó újra dolgozni és gondolkozni máson is. Nem folynak el a napok, nemcsak az határolja be őket, hogy alvás, evés, séta, hazajön apu, hanem más is. Amikor leülök hozzá játszani, sokkal koncentráltabban tudok vele játszani, én is jobban élvezem, jutalomfalatok ezek a lelkemnek. De ne gondoljátok, hogy elhanyagolom, mert kicsit sem, mert ott vagyok mellette, úgy dolgozom, ha meg én nem, akkor az apja.

Szóval hogyan tovább, hogy rendezzük át a lakást, sok a változás, mozgásigény, felfedezni való, mászni való, veszélyes hely. De képzeljétek, szépen farol le a bútorokról, sose fejjel előre. Nem is az én fiam, olyan ügyes. Bár minden gyerek ügyes, tudom, és mindenkinek a sajátja a legügyesebb, ezt is tudom. A montessori torony és az egymásba rakható vödröcskék már nem is kihívás, most a duplótornyok szétszedése a menő meg a tárgyak pakolása.

Van egy füzetünk, a hajónapló, amibe vezetjük a nagyobb állomásokat. Ritkán veszem elő, mert túlságosan meghat. Még csak pár oldal telt be benne, és mégis már annyi minden van benne. Gondolom, 2 éves kora tájáig lesz igazán izgalmas, amikor beszélni is megtanul, ami már mindjárt itt van amúgy, mert már nemcsak a tátátá és dedede (vajon ha nem Tádé, hanem mondjuk Laci, akkor a lalala és cicicici lennének az első szótagok?), de van olyan is, hogy anti meg endi, bár fogalmam sincs, mit jelentene, de nemcsak két hangból állnak, és amúgyis, tegnap volt 13 hónapos, már egy hónap eltelt, már holnap lesz egy hónapja, hogy jár, ezeket be kell írnom a füzetbe, na akkor tuti lesz sírás, mert az is belekerül, hogy három napja megy a pacsizás, és a köszönés sem csak úgy megy hogy pápá Tádé, hanem ha mondjuk neki, hogy köszönjön.

Na akinek nincs gyereke, annak biztos ez volt a világ legunalmasabb bekezdése, de nem tehetek róla, nem tudok vele betelni, nekem (most) ez a minden.

Úgyhogy a hogyan továbbról annyit, hogy vissza próbálunk térni a későbbi alvásra-kelésre, a többi meg úgyis biztos alakul, munka is lesz, kényelmes és biztonságos elrendezés is, és hátha én is meg tudom tartani a munkákat, és mamáékhoz is megyünk majd, pár hét és úgyis találkozunk. De milyen világ az, ahol csak pár hetente láthatja az ember az anyját, igaz?

Kicsit sok ez most, kusza és kócos, de ahogy a takarítással is szépen haladok (miért is lett minden koszos egy hét alatt, ha egyszer itthon sem voltunk?), belül is menni fog.