Tamás utál utazni. Tamás utál külföldre menni. Tamás már úszott nemhogy tengerben, de óceánban is. Neki ez nem nagy szám, és sok-sok ellenérzését kellett leküzdenie, amikor másfél hónapja azt mondta, Judit, menjünk most. MErthogy én meg még nem úsztam tengerben sose. (Persze másfél hónapja nem tudtuk, hogy másfél hónap múlva Tamás a felmondási idejét tölti és interjúkra fog járni, és azt sem, hogy mikor mindez majd kiderül, már pont nem lehet lemondani a szállást sem. Ennyit a könnyelműségről.) Szóval másfél hónap alatt szerveztük le, hogy az egyévessel és kocsival eljussunk a szlovén tengerpartra, egész pontosan Portorozba.

Miért pont Portoroz?

Mert közel van, 6 óra az út kocsival, végig van autópálya. Itt az M7-es, aztán Szlovéniában is autópályán szeltük át az országot. AZ ottani autópályamatrica egy hétre érvényes, 15 Eur volt, nagyon megérte. Azt tapasztaltuk, hogy nagyon más ott a közlekedési kultúra. Tényleg betartják a jobbra tartsot, nem mennek gyorsabban, és a bmw/volvo/audi is simán lehúzódik neked, ha úgy van. És ha már kocsik: kicsit sem olyan elrongyolt az összképp, mint itthon, a kis 14 éves kocsinkkal itthon átlagosnak számítunk, de kint kicsit alulöltözöttek voltunk vele, mondjuk ez érdekel a legkevésbé, mondjuk, hogy semennyire.

(A kis 14 éves egyterűnk amúgy jól kibabrált velünk megint, idén már két szélvédőcsere volt, mondjuk erről nem tehet, de most ki kellett a kuplungot cserélni meg valami bandázsolt csővel mentünk, ami a mi szuper Jánosunk szerint kibírja oda-vissza, és ki is bírta, de hogy így kalandos volt az indulás, mert péntek estére lett meg a kocsi és szombat reggel mentünk.)

Továbbá azért Portoroz, mert ott van homokos tengerpart. Ha utánanéztek a szlovén riviérának, mindenütt leírják, hogy pár tíz km mindösszesen a tengerpart, zömében sziklás és zsúfolt (nem volt zsúfolt!). A strandok ingyenesek, napernyőért kell csak fizetni. Szóval ezért nem Piran vagy más, mert mi strandolni mentünk meg babakocsit tologatni, ahhoz a sétányok kellettek meg a homokos part. Végigsétáltunk egy jókora partszakaszon, és az a helyzet, hogy jól döntöttünk. De nem csak mi, nagyon sok babakocsis család volt még rajtunk kívül akkor Portorozban, meg kisgyerekek is. Azt olvastam mindenütt, hogy nagy az éjszakai élet, ehhez képest én csak nyugdíjsokat meg családokat láttam, de hát mondjuk attól még mehetett a party éjjel, a kaszinók is lehettek tőlem akár tömve is.

Szóval: homokos part, családbarát utak, megfizethető apartman.

Merthogy ez is szempont  volt: ne kelljen senkihez alkalmazkodni, tudjunk akkor aludni, etetni, enni, amikor mi akarunk és ne csak éttermezni lehessen. Úgyhogy választottunk egy kétszobás apartmant, ami jól felszerelt, van kiságy!, hűtő, tűzhely, erkély, légkondi. Mi itt voltunk, és nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek, egy hibája volt, hogy nem volt szúnyogháló, így én is meg anyu is össze vagyunk marva, tele vagyunk csípésekkel mint az ovisok.

Milyen volt az egyévessel majdnem egy hetet a tengerparton tölteni?

Kérdezném magamtól, ha. Szuper, és nagyon sok energiát felemésztő. Ha nem jön velünk anyu, nem éreztük volna magunk fele ilyen jól sem. Ez pl. egy pro tipp: minél több felnőttel minél kevesebb gyerek, annál inkább marad nyaralás a kirándulás és nem kimerítő máshol lét. A fiunk nagyon élvezte, hogy szabadon sétálhat a lakásban, a tengert is szerette. Írtátok, hogy karúszó úszógumi helyett. Igazából amennyire bevittük a vízbe, még az úszógumi is fölösleges volt, akadályozta a pancsolásban. És nekünk egyébként olyan van, aminek van egy bugyirésze, többkamrás és szelvényes az úszógumirész is, szóval a gyereknek szegénynek csak a kis lábai jutottak vízhez benne. De élvezte, meg a homokozást a parton is, össze is barátkozott Leóval, egy szlovén kisfiúval.

Amúgy itt jegyezném meg, hogy nagyon kedves, barátságos, de nem tolakodó nép a szlovén. Udvarias, nyitott, kedves, nem hízelgő hozzáállással találkoztunk mindenütt, akár vendéglátó helyen, akár csak a strandon kerültünk kapcsolatba emberekkel. Nagyon kellemes élmény volt, komolyan mondom, tisztára feltöltött, most egy ideig biztos én is barátságosabb leszek. Nyugodtabbá tesz.

Visszatérve, élvezte, kicsit kevés játékot vittünk neki viszont. 5 éjszakára már kevés volt az a 6 kisvödör meg egy fadínó, ezt elszámoltam sajnos. Viszont pont elég volt a ruha, kicsit sok a pelus és úszópelus. De akkor íme egy lista, mi kellett a strandoláshoz: úszópelenka, naptej, sapka, sátor, törülköző, játék, kaja, víz, törlőkendő. Semmi más. Egyik nap sem. Vittünk még homokozó játékot, annak nagy hasznát vettük. De tényleg nem kell túlgondolni.

Aminek szintén nagy hasznát vettük, az a babakocsi. Nem tudok vele betelni, pedig egy fillér támogatást nem kapok tőlük. Alig foglal helyet, tökéletes irányítani, fel lehet tolni a 30%-os emelkedőn, le lehet rajta tolni, altatni lehet benne és jókat sétálni, etetni is kiváló.

Én minden napra vittem egy gyümölcsös és egy húsos bébiételt, zabpelyhet, abonettet, kölesgolyót, vettünk neki gyümölcsöt, sajtot, felvágottat, babavizet – ezeket ette és itta, kicsit konzerv, de én is nyaraltam, bonyolult lett volna minden nap főzni.

És Judit, te hogy érezted magad, fürödtél a tengerben? Jó volt?

Hát igen! Én nagyon jól voltam, és nagyon kifáradtam. Csodás ez a mediterrán vidék, gyönyörű leanderbokrok, fügenövények, örökzöldek meg pozsgás zöldek, pálmák meg mindenfélék, csak úgy burjánzik az egész. És azok a házak! A spaletták! Piranban a kis sikátorok! Sajnos ott csak sétáltunk, babkocsival egy tempolmba se tudunk bemenni, de majd ha nyugdíjasok leszünk, megyünk múzeumba, addig meg tologatjuk az aktuális gyereket.

A tenger jó volt! A sós víz csípte a szemem és a hínár csiklandozta a talpam, és egy kicsit pont ugyanolyan mint bármilyen más vízben fürdeni, de én ezt eddig nem tudhattam, de már tudom. Már nem vágyok rá, nincs rajta a bakancslistámon, hogy nekem márpedig muszáj tengerben fürdeni. És most egy ideig nem akarok külföldre se menni, mert mondjuk miből is mennék, de nem is az, hanem hogy itthon akarok mászkálni, nem voltam még Zalában pl, Győrött is ezer éve, Nyíregyházán meg jónak mondják a vadasparkot, van ott egy Barack nevű fóka, a Hortobágy is szép, Szegeden is rég voltam meg úgy egyáltalán, bárhol, ami közel van. Köszi, Tamás, hogy vittél, hoztál, megfürdettél, megetettél, mert természetesen jókat ettünk, halat, pizzát, halas pizzát, a tenger partján, azért az elég nagy fless, nem tagadom. Köszi, anyu, hogy jöttél és unokáztál, nagyszülő nélkül ebbe nem vágtam volna bele. Köszi, kisfiam, hogy te itt is jól tudtad magad érezni és megtanultál pacsit adni, bújócskázni, biztonsággal járni és a nyelved kidugdosni, ha talán a hülye anyád több játékot vitt volna neked, mindez nem történt volna meg mert nem unatkozol annyira, hogy a nyelved kidugdosása is izgalmas kaland.

Leszámítva, hogy egy méhecske megcsípte a talpam, nagyon jó volt, nagyon szép volt.

Már hetek óta nagyon várjuk, hogy eljussunk bátyámékhoz, ahova nyári sütögetésre voltunk hivatalosak. Ők az ellenkező agglomerációs irányban laknak, így amikor kiderült, hogy megint beszart a kocsi, eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad, mi megyünk, akkor vonattal, ha máshogy nem. De 2,5 óra lett volna az út, csak oda, ugyanannyi vissza, úgyhogy gyorsan utánanéztünk és béreltünk egy kocsit, amivel Tamás mindenáron csapatni akart meg kihúztani, már eleve ez a terminológia is maga a suttyóság, úgyhogy nagyon örültem, mikor megérkeztünk.

Megérkeztünk, ott voltunk, jól éreztük magunk. Mindig meghat és meleg boldogsággal tölt el, mikor gyerekek csak úgy kedvesek egymással. Mikor csak úgy, nem azért, hogy megdicsérjék őket, szóval csak úgy megsimogatják egymást, kedveskednek egymásnak. És most ez volt, a 4 éves unokanővér csak úgy leste, mit játszhatna a kis egyéves Tádéval. A Tádénál kicsit idősebb unokanővér meg néha megcirógatta Tádét, adta neki a cumisüveget, a labdát, amiről csak úgy gondolta, örülhet neki. Ez hihetetlen jó érzés.

Meg azért a felnőttekkel is jó volt. Már mi is családosok vagyunk és jó más családosokkal megbeszélni, milyen családosnak lenni. Tudom, sokan ezt beszűkülésnek tartják, hogy ha valakinek gyereke lesz, azzal nem is lehet másról beszélni, dehát ez egy nagyon jó és nagyon izgalmas dolog, persze azért próbálok könyvekről meg arról, hogy milyen jó, hogy már nem járunk fesztiválokra, meg mindenféle ilyesmikről is beszélni, de kicsit nehéz, ha az ember fél szeme és fél gondolata amúgy mindig a gyereken van. Nekem igenis jól esett megbeszélni, melyik gyerek mikor és hogy alszik el, mióta van ez így, mit kell egy gyerekkel nyaralásra vinni, hogy milyen babakelengyék gyűltek már össze a másik családnál. 

Úgyhogy a megbeszélteken felbuzdulva ma este megpróbálom nem a babakocsiban altatni a gyereket, kicsit később ráadásul, hátha sikerülne kicsit átstrukturálni a napot. És ma megfogadtam, hogy akár tetszik, akár nem, babanyelvezni fogok, vagyis gyerekül beszélni a gyerekkel, és lassan a kezébe is odaadom a kanalat, hogy ne csak a parizert tömje egyedül, hanem ismerkedjen a kanállal olyankor is, amikor nem üres a tányér.

A nagy kismama-kispapa témás bölcsességeken túl azért esett másról is szó. Jó volt kicsit felnőttnek lenni, mindig szeretem, ha többen vagyunk, több fele lehet figyelni és a gyerekeket is többen figyeljük. Jó volt, tartalmas volt, istenieket ettünk ráadásul, az étel és ételkészítés szeretete mindig extra örömmel tölt el (tölthetne el ehelyett extra örömmel a futás vagy az edzés is, kicsit boldogabb lennék a testemmel, de sajnos nem ez van). 

Aztán hirtelen az órára néztem és láttam, hogy ú, az idő eltelt, Tamás elkezdett nyomasztó lenni, mert aggódott a kocsi miatt, úgyhogy útnak indultunk. Ilyenkor utálok útnak indulni, mindig kis üresség marad, nincs mit várni, mire készülni, persze én vagyok a hülye, hogy erről a végéről közelítem, holott annyira feltöltött és lendületet is adott, most megint nagyon kertesházba akarok menni és szép udvart akarok, nem szeretnék, akarok, ez azért elég ösztönző érzés, meg az is az, hogy látom, pár hónap múlva hol tartunk majd, mennyi fog lesz, milyen biztos lesz a járás, milyen szépen fel tud majd mászni a kanapéra és mennyire kell majd figyelni, hogy le ne arconpörögjön onnan.

Szóval nem tudom, nektek ismerős-e ez az érzés, de én mostanában minden családi találkozó után egy kicsit kiürülök és persze sokat is kapok, de egy kicsit azért szomorkodok, hogy milyen gyorsan telik az idő, milyen jó lenne, ha nem 24 órás napok ciklusában élnénk. De Judit, ne legyél hülye, mindig annak kell örülni, ami van, és abból töltődni, ami van, ezt még meg kell tanulnom.

Már egy ideje akarok írni a kis éléskamránkról. Na nem azért, mert bármi extra lenne benne, hanem mert sokat szoktam rajta gondolkozni, hogy lehetne heti egy bevásárlásból és heti két főzésből minél több pénzt és időt spórolni. Persze semmi beteges spórolás, olyanokra gondolok, hogy egyféle alapanyagból többfélét főzni, és hogy sose dobunk ki kaját és felkészülve megyünk vásárolni. Azaz listával, amire imádom a google keepet, egyrészt meg tudom osztani Tamással, és így tudjuk kétfelől intézni a vásárlást, másrészt meg egyből tudom pipálni a listáról, ami már a kosárba került.

Nyilván vannak itthon mindig alapvető élelmiszerek: tészta, rizs, lisztek, pár babkonzerv, pár készétel-konzerv, tojás, tej, kolbász (szigorúan otthonról, apukám szerzi be, csípős, isteni füstölt kolbászra kell gondolni), fűszerek. Kenyérhez is mindig van itthon alapanyag (a lisztek mellett tejpor, sikér, korpa, kefír és élesztő), van zabpehely, pár édes és pár sós bébiétel. Van krumplink és hagymánk is, és a fagyasztóban majdnem mindig van bolognai ragu 2-3 személyes adagokban lefagyasztva. Erről azt kell tudni, hogy gyerekkorunk kedvence, apu csunálja ilyen irdatlan kotliban, amit utána kis adagokban lefagyasztva szép ütemesen elhordunk a fagyasztójukból, a húgom is és én is. Isteni nemcsak tésztával és lasagnenek, de bulgurral is. Szóval ezek azok a kaják, amik tényleg majdnem mindig vannak itthon.

Én odáig vagyok a magyaros, olaszos és ázsiai egytálételekért, és igyekszem hétközbenre olyanokat főzni, amik 1-2 naposan is finomak. A kedvenceink: csilis bab, hagymás-paprikás csicseriborsó kolbász csipsszel, rakott zöldségek, besameles zöldségek, paprikás krumpli, paradicsomos húsgombóc. Heti egyszer szoktunk résztát enni raguval vagy valamilyen zöldséges-paradicsomos/tejszínes mártással. Levest nem olyan sokat, abból a kedvencek a gyümölcsleves, amiből egyből nagyobb adagot csinálok, mert szeretünk napokig rájárni, a borsóleves, zöldségkrémlevesek, húsleves. Ilyen tartalmas leveseket nem annyira szoktam, mint gulyás meg babgulyás meg palóc meg ilyenek, mert én nem rajongok érte, de ha apu csinál otthon bográcsban egy jó babgulyást, abból mindig hozunk és lefagyasztjuk. Jó füstös, finom egytálétel az is. Imádjuk a paradicsomos bulgurt, aminek a receptjét már megosztottam veletek, viszonylag sűrűn van pörkölt is. Amit szinte teljesen kihagyunk, azok a rántott dolgok, bár imádjuk őket és a hal, mert azt én nem szeretem. Pedig sokkal változatosabb lehetne minden. Viszont szoktunk saját húspogácsás hamburgert csinálni, itthoni gyrost, tortilla tekercseket. Mi a jó fűszeres ízekért vagyunk odáig, ezért talán kicsit egyhangú ahogy főzök. Szóval heti egy tészta, két egytálétel, két sült hús párolt zöldségekkel és salátákkal, minél kevesebb krumpli, rizs és főzelék. Szeretjük nagyon a csirkemájat és a spenótot, sóskát is, ezek is jók és olcsók, 2-3 hetente simán belefér.

A héten így ettünk:

hétfő: hétvégi maradék, apu készített köleses lecsót füstölt kolbásszal, ebből hoztunk, mert jó sokat csinált, bográcsban. Óriási kedvenc, én is szoktam készíteni, nyilván nem bográcsban, csak egy kis lábasban. Már egy hónapja nyúzom aput, hogy írja meg nektek a receptjét, talán majd még a nyáron, bográcsszezonban össze is jön

kedd: natúr sült csirkemellet ettünk friss idényzöldségekkel, apu paradicsomával és uborkájával, nagyon jó volt

szerda: lecsós babot ettünk, ami a húgom vőlegényének nagy kedvence. Csinálsz egy lecsót, hozzáadsz egy kis babkonzervet és hát nagyon finom. Volt még meggyleves is, lehet, sokaknak bizarr kombó, de mi imádtuk.

csütörtök: tegnap hamburgert sütöttem, saját húspogácsával, ami nagyon egyszerű, csak só, bors és egy kis felkockázott vöröshagyma kell bele, a buciba sok-sok zöldség meg szószok ízlés szerint, hogy jó szaftos legyen

péntek: tegnap sütöttem le csirkecombokat és csináltam egy paradicsomos húsgmbócot, amibe most a gombóc kölessel és zabpehellyel készült. Darált húsunk is mindig van itthon meg csirkehús, mert mi ezeket szeretjük, na meg a tarját. Imádom a darálthúst, bármit lehet vele csinálni, fasírttól a csilisbabig <3 Szóval ma paradicsomos húsgombóc lesz az ebéd, már nagyon várom.

szombat: a lesütött csirkecombokhoz vettünk teljes kiőrlésű pitát, finom friss zöldségeket, csinálok joghurtos meg csípős szószt bele, nagyon finom lesz

vasárnap pedig vendégségbe megyünk, főzzön, aki vendégül lát minket – pro tipp!

Tádé étrendjéről majd legyen egy külön poszt, hálás téma, hisz mindent megyeszik.

Most akkor kicsit bővebben az elmúlt egy hétről, mert végre, most először, péntek délelőtt nem hajt a tatár, nincs nagy izgalom és van egy kis időm rendezni belül a dolgokat. Ahhoz meg mindig jól jön az írás.

Szóval a gyerek megint alszik, mivel péntek, takarítós nap, úgyhogy reggel gyorsan kipattintottuk a lakást Tamással – mert ugye itthon van és tud segíteni. Mióta csinálom a kis háztartási programom (nem tudom, miért teszem mindig elé, hogy ’kis’, oké, nem nagy falatok, de működik), ez a hét volt az első, hogy megcsúsztam vele. Hétfőn idegből kitakarítottam ugyan a konyhát, amíg vártam a híreket, mi a helyzet a felmondással, sikerül-e úgy, ahogy szeretnénk, de aztán a keddi vasalás és a szerdai főzés, de még a csütörtöki fürdőszoba-locsolás is csúszott egy napot. Vagyis a vasalás nem is csúszott, csak találtam egy szekrény mélyét, ahol nincs szem előtt a sok vasalnivaló. Amúgy is azt utálom a legjobban. Szóval a hétfő még pipa volt, de kedden már délutántól itthon van Tamás, lehet, hogy 3 hónapon át itthon is lesz, bár természetesen cél a mielőbbi munkakezdés, de előbb ki kell pihenni azt a sok mérget, ami az elmúlt hónapokban felgyülemlett. Hadd pihenje csak, egész addig, amíg kiveszi a részét az itthoni dolgokból, például pihenésképp egész nyugodtan kiporszívózhat vagy leviheti a szemetet. Nincs igazam? Dehogynincs. Sajnálom Tamás, ha itthon vagy, ne egy plusz munka legyél nekem, hanem segíts egy kicsit. Ha nem tetszik, a kakis pelenkát akkor is ki kell cserélni, és bizony többször fogsz altatni is meg játszani a gyerekkel, merthogy én meg közben belevágtam abba, amit hónapok óta terveztünk: dolgozok, itthonról ugyan, de lelkiismeretesen. És közben az élet nem áll meg, a szennyes csak gyűlik, ennünk is kell valamit, a por az mindig jön, a hűtő pedig rohamosan ürül. Gyerünk, segíts légyszi.

Eltart még majd pár napig, hogy összehangolódjunk, mert azért be kell osztani nemcsak az időt, de a lakást is, a munka nagy részét csinálom persze, mert tudjuk, úgyse jó, ahogy a másik csinálja, de igazságtalan lenne, ha minden kulimunka az enyém lenne, neki meg csak a kacagás járna a gyerekkel. Én is akarok kacagni a gyerekkel. Aki amúgy elkezdett sétálni, egyre többet, és néha megáll és megtapsolja magát. Most az van, hogy mind itt vagyunk a nappaliban, a fiunk középen, sokszor megy valami zene is, Tádé játszik, mi gyönyörködünk benne, odakucorodunk hozzá, de én közben dolgozok, Tamás meg tanul és keres. A napok nem folynak szét, és remélem, ez így is marad.

Igazából nagyon jó, ez lesz életünk nyara, itthon, békében, nyugiban, sok beszélgetéssel és játékkal, nyaralásokkal, pihenéssel, filmekkel és sorozatokkal, hármasban, néha többesben. Én a régi nyaraimat is azért szerettem, mert együtt voltunk. Ez a pedagugoscsalád legnagyobb előnye: a szülők nyáron szabin vannak és valahogy nekem úgy rémlik, mindig jó hosszú nyaraink voltak, amit együtt töltöttünk. Ha Tamással nem esszük megy egymást és nem összezártságnak, hanem egy nagy, itthoni, megismételhetetlen nyaralásnak fogjuk fel, akkor tényleg szenzációs lesz. Ebből a helyzetből most ezt lehet kihozni.

És sokkal többet is lehetne, mármint pl. mászkálni ide-oda, folytatni a környék bebarangolását, ha nem rontódna el állandóan a kis kocsikánk. Az elmúlt negyed évben többet nem működött mint igen, és nemcsak a pénz, hanem a bosszúság és izgalom, mikor beülünk a kocsiba, hogy most mi romlik el vajon, kibírja-e az utat. És hát jövő hétvégén nyaralni megyünk a szlovén tengerpartra, majd erről is írok, amit nagyon várunk, mióta kitaláltuk, azóta ez tartja bennünk a lelkesedést, pár nap strand és meleg, de hát autóval mennénk és épp hogy kész lesz addig. Nem kényeskedésből mondom, de az agglomerációban egy ekkora méretű városban babakocsival elég nehéz, ha nincs autó. Persze mindent meg lehet oldani, lehet akár minden nap boltba menni, az is egy program, csak elveszi mástól az időt, meg sajnos mi úgy tapasztaltuk, hogy ahányszor boltban vagyunk, mindig becsúszik a kosárba valami pluszköltség és haszontalan kalória, ezért jobb szeretünk heti egyszer. Mondjuk lehetne online is vásárolni, házhoz rendelni, de azzal nincs jó tapasztalatunk, majd ah egyszer a lidliből vagy aldiből is lehet házhoz rendelni, hát én leszek az első.

Hogy hogy lesz tovább, az nagy kérdés. Tervezgetünk, mérlegelünk, a nyaralást végül nem mondtuk le, mert én viszont elkezdtem dolgozni és mi még sose voltunk nyaralni. És ha minden jól megy, egy jó ideig nem is fogunk menni. Merthogy szeretnénk majd második babát. Persze most ez is csúszik, sok minden csúszik és lehetne itt ülni kétségbeesve, de ha már megléptük ezt a nagyot, akkor előre kell nézni, messzire is meg közelre is, és szép lassan haladni előre. Először csak a mai napot tervezem meg, aztán a hetet és így tovább. Nem fogom hagyni, hogy a nyakamba szakadjon a szerencsétlenség életérzése, Tamás sincs vele kisegítve, ha nem támogatom, hanem kesergek. Majd lesz valahogy, az autóval is, a munkával is, most csak egy dolgunk van: kihozni ebből a legtöbbet és egy világraszóló nyarat csinálni. Judit, örülj, végre itt a családod és segít és van kihez szólni és a neved is mondják elégszer egy nap és megdicsérik a kajád is meg téged is és nem egyedül kell menni sétálni sem. A könyveiddel meg majd haladsz, ahogy tudsz, az a legkevesebb.

Tamás felmondott. Habár hosszasan tudnék róla írni, miért, nem teszem, de annyit azért megírok, mert nem bírom nem megírni, hogy a felmondáshoz nagyban hozzájárult, hogy mennyire nem családbarát a hely, mennyire nem veszik figyelembe, hogy egy családban az apukának is nagyon fontos helye van. De erről tényleg csak ennyit.

Viszont Tamás itthon van, már kicsit több mint 24 órája. És az elkövetkezendő 3 hónapban itthon is lesz, ami azt jelenti, hogy JUDIT JUDIT JUDIT JUDIT JUDIT JUDIT JUDIT, mi hol van, mit miért, hogyan, mit, hol, miért, hogyan, Judííííííít!!!! Úgyhogy tessék, így kívánjatok valamit, amire nagyon vágytok, a végén még teljesül – csak a feltételeket úgyse te fogod szabni. :)

Még áprilisban jött az ötlet, hogy bírnám a gyerek mellett a részmunkaidőt, ha...

És itt egy csomó HA következik.

Ha itthonról dolgozhatok, ha visszavennének, ha nem kell bejárni, csak ritkán, ha amikor be kell járni, kapok segítséget a családtól, ha egyáltalán visszavárnak, ha nemcsak az elhatározás van, hanem bírom is. Nagy lépcsőfok ez, nem tudtam, megoldható-e minden, mert mindennek passzolnia kell, csak akkor működik. Ha várnak, nyitottak rám, van munka, bíznak bennem és abban is, hogy itthonról is tudok dolgozni.

Mielőtt eljöttem szülni, heti 2-3 napot a végén már itthonról dolgoztam, Részben azért, mert a hormonok elárasztottak és nehéz volt velem egy légtérben lenni, részben meg mert folyamatosan annyi könnyebbséget próbáltak nekem (és másoknak is) adni ilyen téren, amennyit csak lehet. Én nem az irodaasztalom mellől akartam elmenni szülni, szerettem volna itthon tölteni annyi időt, amennyit csak lehet és rakni a kis fészkünket. Nem tudom, szerencse-e vagy ennek kéne az alapvetőnek lenni, de támogató volt akkor nagyon a munkahelyi közegem ebben, figyelemmel kísérték a terhességem, de nem tolakodtak, tájékoztattak és segítettek munkaügyi kérdésekben is, ha valami nem volt tiszta. Épp ezért elképedve szoktam olvasni azokat a történeteket, amik a nők, a terhes nők negatív megkülönböztetéséről szólnak - ezer szerencse, hogy ilyen velem eddig nem történt.

Szóval az elhatározás után felvettem a kapcsolatot a főnökömmel, és nagyon nyitott volt minden ötletemre és várnak vissza, munka is van, a home office se akadály, a családommal is sikerólt megbeszélni, hogy ha kell, akár apukám felül a vonatra és jön bébiszitterkedni, emiatt ne legyenek aggodalmaim.

Úgyhogy jövő hét szerdától újra dolgozom, itthonról, az egyéves fiammal. És alig várom, hogy újra gondolkozhassak, írhassak, szlogeneken és koncepciókon agyalhassak, megnyissam a wordot és a böngészőben se mindig csak azt a 4 weblapot nézegessem, mint most. Újra dolgozni fogok, szurkoljatok, hogy ne csak a teszthónap menjen. Nagyon nagy szükségem van most erre. A kismamáknak, otthon lévő anyukáknak is szükségük lehet rá, lelkileg is, nem csupán anyagilag, hogy újra dolgozhassanak: tele vannak tettvággyal, energiával, új perspektívából látják a világot, amit szívesen megosztanának másokkal. Olvasom, egyre több helyen ismerik ezt fel és csapnak le erre a remek munkaerőtípusra, csak ugye itt feltétel, hogy a körülmények családbarátok legyenek: lehessen részmunkaidőben vagy otthonról dolgozni. Mi megtapasztaltuk azt is már, milyen, ha nem családbarát egy munkahely, és azt is, milyen, ha az. A különbség óriási.

Úgy adódott, hogy most több napot voltunk otthon.

Otthon – nem tudom, mikor fogom nem arra azt mondani és érteni és gondolni elsősorban, hogy otthon, ahol a szüleim vannak. Most itthon vagyok, az itthon az más, az az, ahol mi vagyunk, a férjem, a fiam és én, de az otthon pedig ott van, ahol anyu van.

Szóval otthon voltunk pár napot. Fájt a derekunk, anyunak is, nekem is, a fiam nem sokat segített a helyzeten, a közel 12 kilójával nem túl baráti emelgetni, altatni, sétáltatni. Mert bizony már lehet sétáltatni, fogja az egyik ujjunk és sétál. Mit sétál, fut. Most is itt áll előttem és kacag, mert izgalmas neki, hogy meg tud állni, mintha csiklandozná valami, leguggol, aztán feláll, tapsol, aztán csüccs, le a popsira, aztán megint feláll és egyre bátrabban, de megteszi az önálló lépéseket is. Közben kacag, mint akit csiklandoznak. És most macijárásból is felállt, megőrülök, ez a gyerek ügyes, ügyesebb mint én, most ez a játék, hogy maciállásból feláll és nem kapaszkodik. Szenzációs.

De otthon csak sétált, kutyázott is, és mama volt a sztár. Már felismeri, öleli, puszilja, harapja, hívja játszani.

Mamának meg ő a minden. Arról, ahogy hozzá szól, énekel, mondókázik neki, persze beugrik a saját gyerekkorunk is, na nem az, mármint az is, biztos, a tudatom legmélyéről, mikor én voltam ilyen pici, de inkább az, mikor húgom. Ez a babázás, ez a feltétel nélküli, pihenésmentes, örömteli készenlét

Ami nekem nem megy, én továbbra is sokszor csak a néma kotlós vagyok, nem tudom annyit és úgy szórakoztatni a babámat, mint egy nagymama. A nagymamák négyzetre vagy köbre emelt legboldogabb anyukák, és hiába a derékfájás, a reuma, a fejfájás, a házimunka, az unoka az első, a legfőbb feltöltődés és B-vitamin, a tisztábatevés, a mázsás altatás, a maszatolás, koszoskodás, minden maga a legnagyobb öröm, és hát nem tagadom, nagy segítség

de egy kicsit lelkifurdalásom is van iylenkor, hogy elhanyagolom a gyerekem, de hát ez egy óriási butaság

meg az is, hogy anyu jobban bánik a gyerekkel mint én. Tudom én, hogy hiszen egy nagymamának más energiái vannak mint egy anyukának, és egy anyukának nagy szerencséje van, ha jó nagymamára támaszkodhat, nade akkoris, már alig várom, hogy nagymama legyek és én is imádjam akár a kakispelusokat is cserélni.

Aztán hazajövünk, itthon vagyunk, és mindig ilyenkor kiürülök és szomorú vagyok kicsit, hiányzik az otthon, a nagymamaenergiák, a nagypapafőztök, a kakaskukorékolás és tücsökciripelés, az ismerős házak, szagok és hangok.

 Nem tudom felidézni, mikor vonzott magába ennyire történet legutóbb, talán mikor sorozatokat néztem, és úgy nagyon nem is volt forró nyári napokon más dolgom, csak hogy nézzem vég nélkül a sorozatokat, na az lehetett ilyen. 1Q84, Murakami Haruki, szenzációs mese!

Amikor évekkel ezelőtt megláttam a borítóját, sejtettem, hogy itt ennek köze lehet az 1984-hez, és a szakdogáim leadása után jó ideig semmi kedvem volt semmiféle negatív utópiához. Azontúl elég vaskos kötetet, szám szerint három, kösz, de nekem erre nincs időm, ráadásul ez az ember mindenből csak ilyen hosszút ír, talán majd egyszer a távoli jövőben sort kerítek rá. Hát a távoli jövő hamarabb elérkezett, mint hittem, kb 3 hét (vagy kicsit több, már nem is emlékszem) leforgása alatt elolvastam a trilógiát, ami tőlem nagyon gyors tempónak számít.

Az egész úgy kezdődik, hogy egy Zöldbab nevű nő ül egy taxiban, egy fura sofőr viszi egy luxusjárműben, komolyzenét hallgatnak, de a nőnek időre kell odaérni valahova és a taxi dugóba kerül, ezért valamit ki kell találni. Ez igen hosszasan van leírva, és lássuk be, nem túl izgalmas esemény a taxiban ülés komolyzene hallgatásával kísérve. Mégis annyira magával ragadott, hogy onnantól kezdve nem tudtam letenni, éjjel már azt álmodtam, hogy indultam egy regényíró pályázaton, ahol 2. helyezést értem el, és kiderült, hogy én írtam az 1Q84-ben szereplő regényt, a regény regénye az álmomba került. Azért ez egy gyereknél vagy kamasznál okés, egy felnőtt, kisgyerekes nőnél elég erősnek kell lenni a sztorinak ahhoz, hogy ilyen szinten beleragadjon a gondolataiba.

Nem fogom leírni, miről szól, mert vagy egy könnyed, szimbolikus mesének tűnne, vagy egy fura szerelmes regénynek vagy valami fantasynak, és közben egyik sem, és mindegyik – no meg nem illik spoielrezni sem.

De a hangulat! A mesélés íve, ritmusa, üteme, a történetek újra megrágása és értelmezése, olyan egyenletes az egész, olyan jóllaktató elégedettséggel töltött el olvasás közben. Végig rend van a szövegben, olyan, mintha egy szépen berendezett, semmi extra, mégis ízléses, otthonos helyre mennél, nagyon japán arányokkal, a kajákon és neveken kívül mégsem japán benne semmi, de végül mégis ízig-vérig az.

Hát szóval most itt ülök, 30 perce fejeztem be ezt a gigaregényt, és nem tudom, hogy tovább, hogy vágjak-e be valami újba gyorsan, amíg még itt az íze, vagy hagyjam ülepedni és emésztgessem a végét is, ahogy közben tettem. Mondjuk ha jól számolok, a gyerek hamarosan ébred és legfeljebb annyi időm marad, hogy sorsot húzzak, melyik legyen a következő Murakami-mestermű, amibe belevágok. Remélem, tényleg mestermű lesz.

Azzal, hogy születik egy gyerek, anyuka és apuka is születik. Ezek új szerepek, és bizony nem mindenkinek jön minden könnyedén, elsőre, főleg az első gyereknél. Nem szégyen segítséget kérni, ha szükség van rá!

Régen, mielőtt befejeztem az egyetemet, nagyon elment a kedvem mindentől. Semmiben nem leltem örömöm, és ennek a fajta folyamatos örömtelen, sikertelen mindennapoknak már kezdett a mellékhatása az egészségemre is rámenni, egyre többet fájt a fejem és zúgott a fülem. Tudtam, hogy „nincs semmi bajom”, nem nagy kivizsgálásra van szükségem, hanem megtorpantam, túl nagy falattal kellene megbirkóznom, és nem megy egyedül. Akkor kerestem fel először pszichológust, 5 hónapig jártam hozzá terápiába. Nagyon izgalmas önismereti munka volt, az 5. hónap végére megerősödve fejeztük be a közös munkát, lelkesebb voltam mint valaha, és újra tudtam, merre szeretnék haladni.

Az évek során sokszor visszanyúltam az ott szerzett élményekhez, tapasztalatokhoz. Sokszor sikerült belőlük újra merítenem és újra erőre kapnom. De aztán egyszercsak elfogyott. Szülés után. Akkorra már úgy éreztem, nem tudok hirtelen ezzel a nagy csomaggal egyedül megbirkózni, anyának lenni, feleségnek lenni, én-nek lenni, háziasszonynak lenni, gondolkodó embernek lenni, nőnek lenni – hány szerep is ez? Elég sok, a nagy része pedig akkor még nagyon új volt. A császármetszés és az előtte történő ctg-s hercehurca, a kórházban levés traumája, a tejem fájdalmas elapadása, a szülés utáni hallucinációs rémképek arról, hogy a babának baja eshet, elrabolják, eltűnik, mind-mind a végletekig merítette az idegrendszerem. A férjemnek is új volt a helyzet, minden terhet nem tehettem a vállára, hisz volt elég sajátja is. Anyu 10 napig volt velünk, utána a férjem még 2 hétig, aztán anyu megint pár napig, de aztán egyedül voltam, lettem a gyerekkel. Nehéz volt, bár miután túllettünk a sárgaságon és végre beálltunk a tápszeres életre, sokat könnyültek a napok, meg szereztem némi rutint is.

Ekkor már láttam annyira tisztán, hogy tudtam, nekem újra szükségem van egy partra, aminek néha biztonsággal nekivetődhetek, ami megtart, ellentart nekem, ami segít megismerni és megtanulni ezeket az új szerepeket. Újra terápiába mentem, és bíztam benne, hogy megint erőre kapok.

A legnagyobb felismerést bármelyik anyuka-fórumon elolvashatod: nem vagy egyedül ezzel az egész helyzettel. Nem vagy egyedül azzal, hogy az első hetekben nem tudsz azonosulni azzal, hogy anyuka lettél, hogy pánikrohamok kapnak el amiatt, hogy a gyerekeddel történhet valami, bármi, hogy nemcsak anyuka vagy, hanem minden más is, ami előtte, hogy a férjeddel türelmesnek kell lenni és nemcsak elvásni a segítséget, de adni is neki, hogy bizony nemcsak te várod haza már déltől számolva a félórákat a párod, hogy gyeremár, mert minden 10 perc számít. És ettől nem vagy kevesebb másoknál,  sőt korábbi saját magadnál se, csak bele kell rázódni. Ami idő, jön majd, de ezt át kell vészelni, amíg beletanulunk. Viszont ezt mindig a magad bőrén kell megtapasztalni, és egy terápiában sok támogatást kaphatsz hozzá.

A másik óriási felismerés pedig az volt, hogy mi, 21. századi nők, anyák olyan helyzetben vagyunk, mint korábban sok generáció nem volt: családi, „asszonytársi” védőháló nélkül kell élnünk, sokaknak távol a saját szüleitől, a friss vagy már sokadszori nagyszülőktől, testvérektől, barátnőktől. Elköltözünk, nincsenek már sokgenerációk együtt. Nem azt mondom, hogy régen minden jobb volt, de ez biztos könnyebb, átszaladni gyorsan, mamához a gyerekkel, amíg elmennél fogorvoshoz, vagy csak egyáltalán: szólni valakihez, megosztani valakivel az örömeid, félelmeid, gondolataid akkor, amikor épp benned vannak és amikor épp kikívánkoznak. Nem könnyű helyzet ez.

Bátorítanék mindenkit rá, hogy ha úgy érzi, jól jönne és kell a segítség, hát kérjen. Lehet, neked nem terápia kell, hanem elég egy barátnő, vagy egy közeli rokon. De ezeknek ki kell jönni, meg kell érni, ha kell, kérni kell. Megéri.  

Nehéz ezt magam mögött hagyni és az új körbe belekezdeni, de menni fog most már. Nem tudom, hogy a 2., 3., sokadik születésnap is ilyen sokat ad-e majd meg vesz el, mint ez az 1., hogy mindig ilyen nagy ünnep lesz-e ez a kis lelkemnek. Bár ha arra gondolok, hogy anyuval a mai napig felidézzük az én meg a tesóm születését szülinapok környékén, valami különlegesség és örökös nosztalgia biztos megmarad nekem, velem. Ami furább, hogy Tamásnál is látom. Ő mondjuk „csak” örül és mindig várja a következő lépést, most például ténylegesen a lépéseket várjuk, az első szavakat, a következő fogakat, de ami meglep, hogy Tamásból a mai napig jönnek elő szüléssel kapcsolatos történetek. Hogy milyen volt, amikor Tádét rendbetették, milyen volt betolni a szobába, velem lenni, nélkülem lenni.

A gyerek az elmúlt egy évben hízott majdnem 8 kilót, nőtt 30 centit, gyarapodott 8 foggal, a haja egyszer már kihullott és most annyi van, mint mikor született, tehát abban tulajdonképpen nincs változás, elkezdett barnulni, tud mászni, már próbálgatja a medvejárást, a sétálást, a homokozást, a puszilkodást, egyedül eszik abonettet, banánt és vajas kenyeret, és hálistennek pár napja újra az ölembe alszik el. Ez a mérleg.

A hétvégén, közvetlen a születésnapi buli előtt azért még sikerült időt kerítenem egy kis érzelmi megborulásra és sírásra, merthogy úgy volt, hogy a gyerek nagyon jól elvolt nélkülem. Túl jól. A nagyanyjával, az apjával, vagy tényleg csak egyedül szépen elvolt, nem maradt meg az ölemben, nem kaptam kitüntetett szeretetet, figyelmet, bújást, hiányt. Még csak egy kis rossz szeparációs szorongást se volt képes produkálni. Hát milyen hálátlan dolog ez, kérdem én. Miért nem kötődik látványosan az anyjához ez a gyerek, minek vigyorog mindenkire, miért van jól el bárkivel, miért nem bömböl utánam, ha itthon hagyom, amíg elmegyek valahova? Hogy van ez? Amúgy meg Judit, normális vagy, hogy ezen aggódsz? Vagy lehet, hogy rossz anyja vagy és azért nem szeret? És újra: normális vagy, hogy ez egyáltalán megfogalmazódik benned? Szóval ezeken sírtam és pityeregtem, hogy engem nem szeret a fiam, hogy pótolható vagyok, hogy helyettesíthető vagyok, hogy neki mindegy, vagyok-e vagy sem, de azért igyekeztem annyira nem belelovalni magam ebbe az egészbe, és milyen jól tettem. Megérezte. Tuti, hogy megérezte, mert azóta bújik, puszil, játszik velem, foglalkozik velem. Mert egy egyéves már tud az anyjával foglalkozni. Kitüntetni a figyelmével, a kis törődésével, incselkedni vele, kukucsolni neki, tolni a dömpert és hívni játszani az anyját. Semmi vész, a gyerek pont jókor lépett közbe, még mielőtt az anyja teljes idiótaságba burkolózott volna.