Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A legvasárnapabb vasárnap

2018. július 08. 20:27 - juditvagyok

Már hetek óta nagyon várjuk, hogy eljussunk bátyámékhoz, ahova nyári sütögetésre voltunk hivatalosak. Ők az ellenkező agglomerációs irányban laknak, így amikor kiderült, hogy megint beszart a kocsi, eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad, mi megyünk, akkor vonattal, ha máshogy nem. De 2,5 óra lett volna az út, csak oda, ugyanannyi vissza, úgyhogy gyorsan utánanéztünk és béreltünk egy kocsit, amivel Tamás mindenáron csapatni akart meg kihúztani, már eleve ez a terminológia is maga a suttyóság, úgyhogy nagyon örültem, mikor megérkeztünk.

Megérkeztünk, ott voltunk, jól éreztük magunk. Mindig meghat és meleg boldogsággal tölt el, mikor gyerekek csak úgy kedvesek egymással. Mikor csak úgy, nem azért, hogy megdicsérjék őket, szóval csak úgy megsimogatják egymást, kedveskednek egymásnak. És most ez volt, a 4 éves unokanővér csak úgy leste, mit játszhatna a kis egyéves Tádéval. A Tádénál kicsit idősebb unokanővér meg néha megcirógatta Tádét, adta neki a cumisüveget, a labdát, amiről csak úgy gondolta, örülhet neki. Ez hihetetlen jó érzés.

Meg azért a felnőttekkel is jó volt. Már mi is családosok vagyunk és jó más családosokkal megbeszélni, milyen családosnak lenni. Tudom, sokan ezt beszűkülésnek tartják, hogy ha valakinek gyereke lesz, azzal nem is lehet másról beszélni, dehát ez egy nagyon jó és nagyon izgalmas dolog, persze azért próbálok könyvekről meg arról, hogy milyen jó, hogy már nem járunk fesztiválokra, meg mindenféle ilyesmikről is beszélni, de kicsit nehéz, ha az ember fél szeme és fél gondolata amúgy mindig a gyereken van. Nekem igenis jól esett megbeszélni, melyik gyerek mikor és hogy alszik el, mióta van ez így, mit kell egy gyerekkel nyaralásra vinni, hogy milyen babakelengyék gyűltek már össze a másik családnál. 

Úgyhogy a megbeszélteken felbuzdulva ma este megpróbálom nem a babakocsiban altatni a gyereket, kicsit később ráadásul, hátha sikerülne kicsit átstrukturálni a napot. És ma megfogadtam, hogy akár tetszik, akár nem, babanyelvezni fogok, vagyis gyerekül beszélni a gyerekkel, és lassan a kezébe is odaadom a kanalat, hogy ne csak a parizert tömje egyedül, hanem ismerkedjen a kanállal olyankor is, amikor nem üres a tányér.

A nagy kismama-kispapa témás bölcsességeken túl azért esett másról is szó. Jó volt kicsit felnőttnek lenni, mindig szeretem, ha többen vagyunk, több fele lehet figyelni és a gyerekeket is többen figyeljük. Jó volt, tartalmas volt, istenieket ettünk ráadásul, az étel és ételkészítés szeretete mindig extra örömmel tölt el (tölthetne el ehelyett extra örömmel a futás vagy az edzés is, kicsit boldogabb lennék a testemmel, de sajnos nem ez van). 

Aztán hirtelen az órára néztem és láttam, hogy ú, az idő eltelt, Tamás elkezdett nyomasztó lenni, mert aggódott a kocsi miatt, úgyhogy útnak indultunk. Ilyenkor utálok útnak indulni, mindig kis üresség marad, nincs mit várni, mire készülni, persze én vagyok a hülye, hogy erről a végéről közelítem, holott annyira feltöltött és lendületet is adott, most megint nagyon kertesházba akarok menni és szép udvart akarok, nem szeretnék, akarok, ez azért elég ösztönző érzés, meg az is az, hogy látom, pár hónap múlva hol tartunk majd, mennyi fog lesz, milyen biztos lesz a járás, milyen szépen fel tud majd mászni a kanapéra és mennyire kell majd figyelni, hogy le ne arconpörögjön onnan.

Szóval nem tudom, nektek ismerős-e ez az érzés, de én mostanában minden családi találkozó után egy kicsit kiürülök és persze sokat is kapok, de egy kicsit azért szomorkodok, hogy milyen gyorsan telik az idő, milyen jó lenne, ha nem 24 órás napok ciklusában élnénk. De Judit, ne legyél hülye, mindig annak kell örülni, ami van, és abból töltődni, ami van, ezt még meg kell tanulnom.

komment
süti beállítások módosítása