Az érzelmi készülődésről már esett szó bőven, most megosztom veletek, hogy a kisgyerek mellett hogy készültem fel a vendégségre. Persze nem nagy szám, én mégis nagyon kifáradtam és nagy űr maradt bennem azzal, hogy vége lett. Azt hiszem, szeretek készülődni és vendégeket látni, kicsit az esküvői készülődést is felidézték bennem ezek a napok, aminek szintén nem vártam, hogy vége legyen és az elégedettség mellett az után is maradt bennem egy kis üresség. Ha jól alakul az életem, és lesz rá hely és energia, olyan jó lenne minél többször összehozni a családot, azt a kevés jó barátot és enni-játszani-beszélgetni jókat. De a bennem szunnyadó nagymamának még adok időt, mert most helyszűkében vagyunk, kicsit körülményes átrendezni a lakást és aztán visszarendezni, arról nem is beszélve, hogy ez is csak erősíti a végevan, elmúlt, nem kell tovább készülődni érzést. No de nézzük a jó részét!

Szóval mikor ideköltöztünk és láttuk, hogy milyen jó kis teraszunk van, elhatároztuk, hogy a fiunk első születésnapján nagy családi buli lesz, részben kint a teraszon. Én láttam magam előtt, ahogy az emberek VEGYÜLNEK, ülnek, esznek és isznak, de aztán ahogy elkezdődött a tényleges szervezés, hamar rájöttünk, hogy ilyen nem lesz, túl sokan lennénk ahhoz, hogy szépen és elég székkel vendégül láthassunk mindenkit, időpontot is nehéz találni, ami jó 10 embernek, úgyhogy két szülinapi buli lesz. Úgy látszik, ez is valamiféle hagyomány lesz: mi mindent kétszer ünneplünk.

Az első bulit tartottuk most vasárnap, amire már kedden elkezdtem a gyakorlati készülődést. Ha emlékeztek még rá, én március óta, mióta a blogom is írom, csinálom az általam csak tiszta udvar rendes házként emlegetett, kicsit mutáns és leegyszerűsített flylady programot, ahol hétfő a konyha, kedd vasalás, szerda főzés, csütörtök fürdőszoba és locsolás, péntek portörlés és porszívózás, felmosás, szombat család, vasárnap főzés + kétnaponta porszívózás, havonta 1-1 nagyobb projekt beikatása sormintára alakul. Ezt tartottam a héten is, és mivel legutóbb húsvétkor pucoltam ablakot és akkor kerültek fel az új függönyök is, úgy döntöttem, felfrissítem kicsit ezt is, és beiktattam egy ablakpucolást is. Amit úgyis csak én látok és én tudok, de azért kiosztottam magamnak az érte járó kis jelvényt, mert hiába, hogy „úgyis összeszarják a legyek”, a tudat, na az sokat jelent.

A menün nem variáltam sokat, bár lehetett volna, mert tulajdonképpen mindenki mást evett volna szívesen. Ehhez képest inkább a köretekkel variáltam és csináltunk egy hideg meggylevest is, hogy aki nem annyira húsos, mint Tamás meg én, az is tudjon azért enni. Aki meg még nálunk is húsosabb, azaz apu, az kapott sült húst. Szóval volt meggyleves és a főkaja az egy brazil egytálétel kicsit magyarosított változata. A kaja neve coxinha, ami combocskát jelent, és elég babrás elkészíteni. Pontos receptet itt találtok például, és már a tölteléken módosítottam. A kaja lényege, hogy nagyon komplex ízek alakulnak ki, mert abból a főzőléből készül a tésztabunda, amiben a húst megfőzöd. És azért coxinha, azaz combocska, mert kis csirkecomb alakúra kéne formálni panírozás előtt, ami nekem nem sikerült, kicsit olyan lett a 22 gombóc, mint az Indul a bakterházban a gombócok, szóval már a formázásnál is magyarosítottam, meg a tölteléknél. Nemcsak csirkemellet használtam, mert az nekünk nagyon száraz, hanem darált húst is, és nem sajtkrémmel, hanem most tejföllel és jó sok reszeltsajttal, valamint csiliporral állítottam össze a gombócba valót. És hogy honnan jött az ötlet? Tamás a gyerekkorát Brazíliában töltötte, mert szüleinek volt lehetőségük kimenni pár évre dolgozni, így vagy két éve nyúz, hogy csináljak ilyet. Néztem róla videót, olvastam a receptet, de csak nem akartam nekikezdeni, annyira babrás. Aztán vagy egy hónapja kedveskedésből készítettem és nekem is nagyon megízlett, úgyhogy arra gondoltam, az alföldi családom is meglepem vele. Apukám azonban nem túl nyitott az új ízekre, így ő kapott egy kis klasszikus mustáros tarját. Csináltam egy kis amerikai káposztasalátát is, volt paradicsom, apu-féle saját uborka, frissen szedve az otthoni kertünkből, csináltam tepertős ropogóst, hoztak apuék túri perecet. Ezeknek a nagy részét elő lehetett készíteni, a coxinhát megcsináltam már szerdán és a paníroszás előtti fázisban lefagyasztottam, szombaton elővettem, vasárnap kisütöttem. A tarját pénteken pácoltam, szombaton sütöttem, a salátát szintén meg tudtam csinálni szombaton, ahogy a meggylevest is. Nagyon szerettem volna, ha én sütöm a tortát Tádénak, így egy finom, diós-mazsolás répatorta mellett döntöttem, ennek itt találjátok a receptjét. Ezt is meg tudtam csinálni szombaton. Ennyit a menüről.

Vettünk lufikákat, dekoráltunk kicsit, vettünk a FujiInstax gépbe filmeket, igazi kis hipszter készülődés, csináltam házi limonádét és készültünk ajándékokkal is. Mondanom sem kell, a tortára nagy nehezen szerzett tűzijátékra alig figyelt a gyerek, a perec sokkal izgalmasabb volt. Azt sem kell mondanom, hogy annyira klassz anya vagyok, hogy elfelejtkeztem róla, hogy Tádénak is kéne ebédet adni, és ő nem tud ezekből a fűszeres mifenékből enni, így még vasárnap délelőtt vadászni kellett neki egy bébiételt, merthogy az egyszerűség kedvéért nem is volt itthon már semmi, amiből tudtam volna neki csinálni ebédet. Hát ennyit pedig a nagy, szervezett készülődésről.

Szóval szépen beosztottam mindent, munkát, kaját, ma is azt eszünk, és próbálok nem azon keseregni, hogy egy szempillantás alatt eltelt az első év, hogy a gyerek már pakol a dömperbe és tolja, hogy utánozza a lufifújást, hogy csak úgy tömi a répatortát, hogy mindent felfedez, mindenre felmászna, óriásikat harap belém, óriási akarata van és még mindig nehéz lenyűgözni. Tádé alakul, fejlődik, napról napra van valami, benne vagyunk nagyon az életben, csak úgy zajlik, de olyan jó lenne kicsit lepauzálni, egy hétre és csak visszanézni a korábbiakat, megemészteni és felkészülni rá, hogy oké, a gyerekem mindjárt sétál, fut, homokvárat épít, beszél és a rács is majd lekerül előbb-utóbb a kiságyról. De mint már írtam, ezekre nem tudok felkészülni, biztos lehetetlen is, és persze hogyne örülnék neki, hogy ügyes meg minden, de jó volt inkább a szervezéssel kicsit lefoglalni az agyam és nem az érzelmekkel, mert ma reggel már ment a bőgés, hogy jajj, hol az az egy év, és hol az a család, vissza a gyors hétköznapokba, ahol a napok amúgy lassan telnek, ezt se fogom soha felfogni, hogy lehet. Nem baj, vannak maradékok és ma TÉNYLEG elkezdődik a fogyókúra, mikor máskor kéne elkezdeni mint a cukkiniszezonban és a málnaszezonban, soha jobbkor, az a kis coxinha meg répatorta meg nem számít, ételt nem dobunk ki, legfeljebb egy napot csúszik a diéta komolyan vett része, ma csak megfejeljük az egészségtelent az egészségessel, hogy a lelkiismeret azért lenyugodjon kicsit, elvégre a zöldség s a gyümölcs nem hizlal.

Egy éve már a kórházban aludtam, már amennyire tudtam, és vártam, hogy talán másnap minden megváltozik. Szinte egész nap a ctg-n voltam, kaptam oxytocint is, és vártam, hogy mikor jönnek olyan fájások, amik jelentenek is valamit, vagy mikor rúg legalább igazán nagyokat. Hát várhattam mindkettőt. Helyette kaptam a rokonságtól a narancsleveket, joghurtokat, csokikat és sajtos pékárukat. Volt egy idősebb nővér, Ági nővér, ő vett fel az osztályra. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem ő vesz fel, ezt így azután mondom, hogy megismertem a többi nővért. Ági nővér nyugodt volt és kedves, kaptam tőle saját szobát, és valószínűleg szimpatikus lehettem neki, mert időről időre bejött és megkérdezte, hogy vagyok. Megkérdezte azt is, hogy mi lesz a baba neve. Tádé. De jó név! Nagyon jó választás. Hát köszönöm, elég megosztó. Ne is foglalkozzak vele, neki a negyedik gyerekét Somának hívják, a saját családja is alig fogadta el a választást. De vannak emberek, akikhez az ilyen vagány nevek illenek. Tádé, nagyon jó.

Milyen fura, hogy kétszer voltam kórházban, és mindkétszer az Imrében. Amikor először voltam, akkor merő passzió volt az egész, fogyókúrás szanatórium, semmi értelme, haza is jöttem. Abban a boltban vették az asszonyok a dugiparadicsomot, ahol tizenévre rá én a ctg-hez vettem a csokit meg a kólát, hogy ébresztgessem vele a gyereket. Aztán meg be kellett azon a szombaton feküdni. Ugyanaz az orvos mondta, hogy nem enged haza, aki még decemberben megvizsgált, mikor elájultam a vonaton és bementem, hogy nézzék meg, nem ütöttem-e meg a magzatot valahogy. Ő ilyen lelkiismeretesebb fajta, úgy tűnt. Nem tetszett neki a ctg eredménye. Talán ha más van aznap ügyeletben, hazaengednek, nem kell végigasszisztálnom vagy 6 nő vajúdását, míg velem nem történik igazán semmi. Ha más van, akkor az is lehet, hogy nem császároznak meg hétfőn, vagy elég hétfőn befeküdnöm és nem szívatnak végig a hétvégével. Vagy az is lehet, hogy történik valami. Minden esetre ha nem Ági nővér van, akkor még sírtam is volna, hogy én nem akarok itt maradni, vigyél haza, Tamás, vagy legalább maradj itt velem. Ági nővér jó arc volt nagyon.

Az is milyen fura, hogy pár hete még szorongva gondoltam vissza erre az egészre, és majdnem biztos voltam benne, hogy ez majd csak sok év múltán fog fakulni. Erre ma itt ülök a gép előtt és micsoda kedves nosztalgiával gondolok vissza rá, hogy mennyire izgultam, rádiót hallgattam, próbáltam olvasni, játszani, sétálni kicsit, vártam a látogatókat, vártam, hogy mehessek (jónapot, ctg-re jöttem, áá, a ctg-s kismama, jöjjön, feküdjön fel), hogy eljöhessek, hogy legyen értékelhető eredmény, hogy megint Ági nővér legyen műszakban, hogy vajon mi lesz a reggeli, ebéd, vacsora, hogy jönnek-e végre azok a fájások, felismerem-e majd őket. Hát nem jöttek, nem volt mit felismerni és aztán jött a kék szoba, egy csomó oxy, aztán a műtő, aztán a _kiemelés_ és az aranyórák, aztán család vagyunk. Ha lesz kedvem, megírom újra, ezzel a szép szemüveggel a szüléstörténetet, mert érdemes lenne az öröm részt is kiadni magamból.

A játszótéren nagyon sokat fogok tanulni, nem olyan egyszerű terep, mint elsőre tűnik. Mármint akinek van minimális tapasztalata is, az ezt tudja, de aki csak elsétál egy jászótér mellett, annak maximum az tűnik fel, hogy arra a nagyon rossz gyerekre vajon miért nem szól rá az anyja.

Szóval egyre többet járunk játszótérre. Tádé élvezi, szeret elnézelődni, ücsörögni, hintázni, mászkálni, néha meg is környékez 1-2 gyereket, hogy megsimogassa. Übercuki, és ráadásul majdnem folyamatosan vigyorog. Na annyi, minthogy pont akkora mint a 2 évesek, csak ő még most tanul járni és kicsit se tud beszélni. Meg is szokták jegyezni, hogy milyen nagy baba, nem kicsi, csak fiatal. Igen, igen, nagy, de hát mi is, a szülei is nagyok vagyunk, nagy babaként született, ő volt akkor a legnagyobb az újszülöttek között, blablabla.

Aztán ezzel be is fejeződik a beszélgetés. Félek ennél mélyebbre menni még, inkább csak figyelek, és nézem, kivel lenne érdemesebb és ki az, akit kerülnék. Biztos engem is figyelnek, ez egy ilyen placc, kicsit mint egy szingli társkereső klub. Persze van aki partnerrel érkezik, szervezett barátkozós játszóterezés, oda esélytelen volt eddig bekapcsolódnom, de nem is próbálkoztam, tiszteletben tartottam, hogy ők most végre találkoztak és beszélgetnek egy kicsit.

No hát tegnap elég sok időt voltunk kint, volt idő megfigyelni. A nevekre most ki se térek, főleg, hogy én is külön medált érdemlek a Tádé miatt, de annyit azért megjegyzek, hogy néha tisztára mesefilm az egész, némelyiket meg sem tudom jegyezni. Mondjuk más meg biztos az enyémét nem tudja és csak néz furán, hogy ennek meg jó hülye anyja van. Jó hogy nem Mazsola vagy Süsü.

Szóval tegnap. Az én fiam volt a legfiatalabb, ő még nem megy oda mások játékát elvenni vagy szocializálódni, így én kevésbé számítok beszélgetőpartnernek, van lehetőségem hallgatózni. Vagyis kifigyelni, ez szebb. Arra már rájöttem, hogy a harsány szülőket kerülni kell, ha normális beszélgetésbe akarok keveredni, mert rendszerint rögtön az elején kibukik valami, amire vagy nem tudok jó arcot vágni, vagy szóhoz sem jutok. Tegnap ilyen volt egy anyuka azzal, hogy ő nem hisz a szeparációs szorongásban és aki még több ilyen idegen szót mond neki, azt elküldi a fenébe. A másik pedig egy idősebb apuka, aki az óvodában nem hisz, csak papíron járatná majd a gyerekét, hisz a kisfiú remekül barátokra lelhet a játszótéren (senkihez se mert odamenni), és a család a legfontosabb, majd ő focizik vele, és hát a telefon is hamar előkerült, az anyukáknak végig kellett nézni pár videót, hogy amúgy, ha mások nem látják, milyen ügyes Bazsika. Bazsika, menjél homokozni, játsszál, barátkozzál. Ám Bazsika nem tette egyiket sem.

És én ezeket jól kihallgatóztam, nem vagyok rá büszke, és még a véleményem is jól megvan. És emelem kalapom az előtt a két anyuka előtt, akik ezt végighallgatták és szépen beszélgetve elmondták, hogy azért nem ugyanaz, ha a szülő futkározik a gyerekkel, mint ha a kortársai, és bizony, az óvodában sokat segítenek nemcsak a gyerek szociális fejlődésén, de amúgy is. Nem hülyeség az.

Őszintén nagyon szurkolok magamnak, hogy mire én is beszélgetőpartnerré cseperedek, merthogy már vágyok amúgy rá nagyon, legyen bennem annyi higgadtság, érdeklődés és nyitottság, hogy senkit meg ne bántsak és én se bántódjak meg senkin. Kemény munka lesz.

Tegnap nagyon nem volt jó semmi. Ha 5-kor kelek, általában mindig rosszabb, egyszerűen nem tudok elindulni, ha azt a plusz egy órát nem kapom meg. És már akkor sokadjára keltünk 5-kor, persze Tamás nem, neki jár a pihenő. Jó, ez így igazságtalan: hagyom azért pihenni, nem lehet sétagalopp az sem, hogy 5 napot távol van a családjától, 10,5 órát legalábbis minden nap, dolgozik, legyen kreatív, proaktív, csapatjátékos, de dolgozzon egyedül is kiválóan, segítsen másoknak és ő is tudjon segítséget kérni, szocializálódjon és érjen haza minden nap időben, feltöltődve, hogy még velünk is játszhasson egy jót. Tudom, hogy ez is sokszor embert próbáló tud lenni, mondjuk neki szerencsés a természete, könnyebben veszi az akadályokat a legtöbb embernél, de akkor is, nincs sajnos szuperanyagból és fárad. Szóval ha tehetem, hagyom aludni

de amikor már 3 órával többet alszik nálam, akkor egyik pillanatról a másikra elegem lesz és főzök egy kávét és közlöm vele, hogy egészségedre az alvást, ennyi volt, jó reggelt, csatlakozz, kérlek, az itthonhoz.

Vasárnap lévén már 8-ra megfőztem a hét első felére az ebédeket, ma kukoricasalátát vitt sült hússal, holnapra pedig, magam sem tudom, hogy honnan ugrott be, de tojáspörköltet készítettem.

Hm, Judit, ez tojás? De hát azt nem illik vinni. Miért, jó az, meg finom. Meg sose csináltam még ilyet neked. Hát Judit, én kétszer vittem eddig tojást, egyszer még általános iskolás koromban, egyszer meg amikor még az előző munkahelyemen dolgoztam, és órákig piszkáltak. A tojás büdös.

És ekkor eleredt a könnyem és fél órán át sírtam, hogy nem igaz, hogy még erre is figyeljek, hogy a hülye (kurva) tojás büdös, nem büdös, ez pörkölt, de akkor tudodmit, ne vidd el, majd megeszem én mindkét adagot, de Judit, elviszem, nem úgy gondoltam, szívesen leszek a kellemetlen kolléga, csak ne sírj. De sírok, mert fáradt vagyok, de ne sírj, nincs semmi baj, de van, elfáradtam és egyedül vagyok, holnaptól megint kezdődik, és még a kurva tojással is baj van, én ezt nem bírom, de Juditkám, hát minden rendben, ne sírjál már, gyere ide.

Ez ment fél órán át, aztán elküldött aludni és délutánra már jó is lett minden, fényképeket készítettünk, nosztalgiáztunk, gyönyörködtünk a gyerekben és eddigre már csak messzi kép volt az, hogy mekkora hálátlan rossz anyának éreztem magam még pár órája. Az alvás csodákra képes.

Tamás, kérlek, tollasozz velem. Jó. Persze nem ment, kettőt se tudtunk ütni, olyan hülye, vakítóak voltak a fények. Tamás, menjünk anyukádékhoz biciklivel. De arra, amerre én akarok! Jó. De igen ám, mire levittem a biciklim, látom, hogy a szép új kerekem lapos. Nem, Judit, nem sírunk egy nap kétszer, akkor megyünk gyalog. El is jutottunk 10 háztömbbel arrébb, amikor elkezdett szakadni az eső. Forduljunk vissza, húzódjunk be, behúzódunk, egy néni behívna magához, egy bácsi elvinne kocsival, hát ilyen környéken lakunk, kedvesek az emberek, egy babakocsi mindenki szívét meglágyítja. Aztán amikor már fél órája se csitul, rohanunk haza, Tamás rollerrel csapatja, én a babakocsival. A szomszéd nevet, de nevetek én is, gyorsan száraz ruha, mindenkinek és vigasztalás, most én Tamást, hogy majd máskor találkozunk a szüleivel. Gyere, Tamás, igyunk egy pohár szörpit. Csoda, hogy nem fogyok, na mindegy, holnap hétfő, majd akkortól fogyókúra, több mozgás, kevesebb szörpentyű.

Hova tűnt az önbizalmam? Ezen gondolkozok jó ideje, vagyis ezt csak ma fogalmaztam meg magamban, amikor már sokadik napja, hete, hónapja nézek a tükörbe és gyorsan el is pillantok onnan, mondván, najó, ezt inkább hagyjuk, majd máskor. De máskor sincs kedvem, még csak annyi ideig sem, hogy rendesen kiszedjem a szemöldököm vagy kisminkeljem magam vagy csak nézegessem, hogy alakul az arcom idővel, hogy öregszik, milyen, ha mosolygok, mekkorát nőttek a májfoltok, amik terhesség után sem múltak el.

Mert már semmi sem múlik el az arcomról, először pár éve vettem észre egy piros pöttyöt az orromon, aztán jöttek a ráncok, hát ez még belefér, nem? Vonzó is. Aztán jöttek a szeplők, amik tavaly szeplőtelepekké és egész nagy foltokká váltak és állandóan ott vannak. Már tele van az arcom az idővel, az évekkel, pedig még csak 32 vagyok.

23 évesen könnyű azt mondani, hogy egy nőnek méltósággal kell öregednie, el kell fogadnia az idő múlását és minden korszaknak, minden évnek meglátni a maga szépségét, ajándékait, amit magunkon hordunk. 23 évesen más baja van az embernek. Aztán most meg itt vagyok, nő, nemis, már asszony vagyok, hisz férjem is meg háztartásom is van, nem vagyok már csitri.Itt a feladat, Juditkám, szépen elkezdeni ezt a nőies öregedést. 

Amikor kislány voltam, én elég kis húsgombóc voltam. Nagymamám módszeresen felhizlalt, én már reggelire is jégkrémet ettem. Istenien főzött, és nem sajnálta a kaját (csak annyit egyél, amennyi jól esik, nem azért mert sajnálom, de nehogy rosszul legyél VS nem ízlik, miért csak ennyit eszel, hát direkt csak egy tojásból csináltam a nokedlit). Ovis koromra már dagipók lettem, az általános iskolás osztályképen is alsóban végig én vagyok a legnagyobb, merthogy magas is voltam hozzá. Aztán a kamaszkor nem hozott különösebb változást, csak az önbizalmam nem fejlődött ki. Voltam a Szent Imre kórházban egy hétig ilyen fogyókúrás mifenén is, ahol azt mondták, hogy jobb, ha elfogadom, ez alkati kérdés, bla bla bla. Aztán egyetem elején híztam még rá, de aztán valahogy egyszer lefogytam, és utána amit híztam, az máshogy jött, nőiesebben, vagy a fene tudja. A húszas éveim azzal teltek, hogy elfogadjam magam, de erről már írtam.

Sajnos azonban a terhesség után nem igazán találtam meg még mindig a helyem a bőrömben. (Bezzeg a terhesség alatt!) Nemhogy teljesen elvesztettem a nehezen megtalált valamiféle nőiességet, de az arc. Ez a fáradt, fakó, unott, mosolytalan, egyre zsúfoltabb arc, ezzel nem tudok mit kezdeni. Emlékszem, olyan 17-18 lehettem, amikor elkezdett egyre elterjedtebb lenni a digitális fényképezés. Barátnőmék vettek is egy gépet és megkezdődtek az osztályban a fotózások, aztán én is vettem. Az ember a saját arcképével mindig furán van, hisz másképp látja magát a tükörben, másképp képzeli el. Nekem nagyon nagy sokk volt az első pár kép. Aztán megszoktam a fotóarcaim, kezdtem látni, mi előnyösebb és mi teljesen előnytelen. Aztán jött a social media és a már sokak által sokat taglalt folyamatos összehasonlítgatás. Őszinte leszek, engem ez sose érdekelt, mármint én se sminkes tutorial videókat, se celebeket nem követek és nem is fogok, ha egy ismerősömről kerül fel egy jó kép, azt szívesen lájkolom, de szerencsére ez a nagy összehasonlítgatós valami legalább nincs bennem. Vagy hát a fene tudja, lehet, nem látnám mostanában magam ennyire fényevesztettnek, ha nem látnám, mások mennyire tudnak csillogni? Hülyeség, mi? Az hát. De valami mégis hiányzik, ami azért volt, kihúzott kis büszke elégedettség, de mondhatnám, főzéshez minek, innen a következő lépés, hogy a lidlibe minek és a játszótérre minek, aztán az, hogy vidéken nem számít, városban már mindegy (vagy fordítva). Na mindegy is, ilyenkor kéne magát megráznia az embernek, hogy ez már aztán nagy hülyeség, vagy bezsebelni egy bókot a férjétől vagy egy jobban sikerült szelfit kitenni insátra pár lájkért. Én most Tamást fogom nyaggatni, úgy döntöttem.

Az első lakás, ahol felnőttként laktam, egy lakótelepi épület 3. emeletén volt. Nem panel, hanemtéglaépítésű, mégis sok zaj áthallatszódott a szomszédoktól. A szomszéd lakásban például egy alkoholista faszi lakott az anyukájával, aki minden nap már reggel 8-ra részeg volt és énekelt meg sírva vigadott. Ha véletlen azonban nem miatta, akkor a felső szomszédok miatt nem lehetett pihenni.

A felső szomszédék nemes egyszerűséggel Fagurigáék voltak. A nevüket onnan kapták, hogy minden bizonnyal fagurigákat gurigattak a parkettán, a nap legmeglepőbb időpontjaiban. Mi mást csinálhattak volna, mint mind a négyen négykézláb pont felettünk gurigákat gurigattak, versenyszerűen, koncertszerűen, ritmikusan vagy kiszámíthatatlanul, végeérhetetlenül és elviselhetetlenül.

A másfél év alatt, amíg ott laktam, egyszer sem láttam se Fagurigát, se Fagurigánét, se a kis Fagurigákat, de tudtam, hogy négyen vannak. Négyen gurgiatják felettem a parkettán a fagurigákat.

Nos, mióta Tádé felfedezi a világot és mi fajátékokkal meg manyagvödröcskékkel meg duplókkal bástyázzuk körbe a kisgyerMeket, azóta ezt az egészet másképp látom, már nagyon is tudom, hogy nem kell ahhoz négy embernek négykézláb, ütemre gurigatni a fagurigákat, hogy az akár elviselhetetlen zajt csapjon, elég egy egyéves fefedezni vágyó kisgyerek.

Fagurigáék lettünk.

Hát, csak nem ússzuk meg, itt az évszakváltó megfázás. Tamással kezdődött még múlt héten, szerencsére az egész hétvégénk rá is ment, és mi, nők, feleségek tudjuk, egy beteg férfi elég sok türelmet igényel, igaz-e. Igaz hát. Jajjjudit, beteg vagyok, nézd meg a homlokom, vegyél zsepit, csinálj teát, ma chipszet szeretnék vacsorázni, ugye lehet, beteg vagyok, ó most hadd játsszak inkább, beteg vagyok, nem láttad a zsepit, beteg vagyok, csinálj valami kis harapnivalót légyszi, attól jobban lennék, mert beteg vagyok. Jobban vagyok, de azért még beteg vagyok, légyszi, stb.

Erről szólt a hétvége, mígnem vasárnap estére, jajjjtamás, hát nekem bizony fáj a torkom. Tegnap estére már levegőt sem kaptam, és vagy negyed doboz wick vaporubot kentem inhalálás gyanánt a mellkasomra. Légyszi, csak a gyerek ne kapja el, könyörgöm.

De nagyon úgy tűnik, hogy ő sem ússza meg, ma itt szipogtunk reggel mind a hárman, a közérzetünk mondjuk mióta Tamás kilábalóban van és nem panaszkodik arról 20 percenként, hogy beteg, egész jó, de most nagyon jó lenne

feküdni pizsamában a kanapén és közben vagy budspencer-terencehill filmeket, vagy született feleségeket vagy miért éppen alaszkát VAGY mindhármat nézni, közben kis kekszet majszolni és teát iszogatni, miközben valakinek én is panaszkodhatok, hogy jajjj beteg vagyok, légyszi, hozz egy tábla egészmogyorós milkát, mert attól biztos meggyógyulok, elfogyott az orrcsepp, légyszi, hozz azt is, most csendet szeretnék, légyszi, teremtsd meg a feltételeit.

De ez ugye nincs, van helyette egy betegségbe hajló kisfiú, de hátha megússzuk pár nap taknyossággal az egészet, csak ne ragaszkodnának a kisgyerekük annyira a kis takonykájukhoz. Na megyek és sajnálom magam.

Csak nem hagy nyugodni ez az közelgő születésnap. Elnézem a gyereket, és egyre inkább azt látom, hogy ő bizony nem az én picibabám, hanem egy tőlem független lény, nagyon saját mimikával, szándékokkal, cselekedetekkel, felfedezési vággyal, amikhez én mindhez nem kellek (amennyiben eléri egyedül áldozatait). Persze jól esik neki, ha nézem, ha én is a szobában vagyok, de ez még inkább csak kívülállóvá tesz. Hisz olyan szépen eljátszik egyedül, fogja a kis karikákat, összeütögeti őket, lapozgatja a könyveket és játék közben folyamatosan beszél. Amennyiben azt, hogy tátáTÁTÁtátáTÁ beszédnek hívhatjuk.

Nagyon fura érzés ez, hogy egy egyre önállóbb kis ember tesz-vesz itt mellettem, már tud hangosan harapni, ez is nagyon fura, hogy azzal a 8 kis tictac-foggal ilyen hangosan rágcsáljon egy kisgyerek, márpedig.

Az is fura, milyen hamar eszközhasználó lett és én milyen hamar eszközzé váltam. Szórakoztató centrummá, ha az kell, ételkészítővé, tisztítóvá, ellátóvá, karámépítővé, szabadonengedővé. Örülhetek, ha kicsit fáradt, és ölelésre vágyik, ne adj isten eltűri a tucatnyi puszit. De amit  legjobban szeret, az az anyamászóka, hogy tapos, rúg, lép, egyre feljebb, egyre lejjebb, mindegy is, csak rajtam keresztül legyen. Ez bizony piszok fájdalmas eszköz-lét, az a helyzet, hajra térdelés, arcba tenyerelés, kész pankrációt kapok néha. De hogyne hagynám, legalább addig is kellek neki.

És még csak egyéves lesz. Egy. Most is megy a tádátátdádátádátátá, néha, nagyon néha van egy nyűgös anja, szeretném azt hinni, hogy ez azt jelenti, anyu, légyszi, most gyere és gyönyörködj meg engem egy kicsit. Tegnap már a kézfogást sem igényelte az altatásnál, mi lesz így.

Amúgy gondolkoztam azon is, van-e ennek köze ahhoz, hogy olyan hamar elment a tejem. De egyértelműen azt látom, hogy a kötődés kialakulása, a biztos érzelmi háló, a biztonság ott van a gyerek körül, talán épp azért van ilyen jól el egyedül, mert biztonságban érzi magát, nem? Nem tudom, de jól esik ezt gondolni. Mert azért piszok büszke vagyok, hogy ilyen szépen játszik, hogy ilyen nyugodt és ilyen kis szerethetően tádádádtátádádáTÁDÉ. Jelez, ha éhes, jelez, ha aludna, jelez, ha menne a másik szobába, örül, és azért, hogy ne legyen minden tükéletes, érzi a frontokat is. Mindenesetre tényleg azt hittem, ez majd később lesz, jóval később, hogy ennyire látom már benne őt, és nemcsak a fiam, hanem tényleg, őt, saját jogon, tőlem független kis lényként. Amúgy ilyenkor, amikor mintegy csodás csendéletként történnek a napok, rendszerint úgyis beüt valami, ha mást nem, tényleg egy front, és akkor aztán írhatnám a lemez másik oldalát: ez a gyerek állandóan csak rajtam csüngene, nem igaz, az időjárás,  nem bírom tovább, Tamás, mikor érsz már haza, nem alszunk éjjel, nem alszunk nappal, csak a nyűgösködés, sose lesz vége, bezzeg, amikor olyan szépen eljátszott egyedül, kicsit sok már ez a szeparációs szorongás, jajajajajjj, szakadna már le az az eső és haladjunk tovább, kérem vissza a napokat, amikor a fiam nem is az én fiam, hanem egy önálló kis mókus.

Valami miatt nagyon megfogott ez a könyv. Mondhatnám, hogy biztos azért, mert különösen lekötnek és érdekelnek a disztópiák, annak idején a szakdolgozatom is ebből írtam, de ezen túl van még benne valami. Mondhatnám azt is, hogy biztos azért, mert nő írta és sok dolgot csak nők tudnak nőkről írni, ezzel persze jól odavágnék a gender studiesnak, de akkor is így érzem, de még ez sem fedné amúgy az igazságot. Szóval nem tudom igazából, mi volt az, ami miatt nem tudtam letenni a könyvet és azóta is ezen gondolkozom, hogy befejeztem. Ajánló A szolgálólány meséjéről.

Kezdjük a végével. Nem tetszett a vége, bár nem tudnék jobb véget elképzelni hozzá. Mondjuk nem hagyott bennem hiányérzetet, mint A huszonhetedik város, amit előtte fejeztem be, egyszerűen csak túl egyszerűnek és kicsit didaktikusnak éreztem a vége kimenetelt, aztán azt is, hát ez lehet, hogy kicsit spoileres, de mindegy, szóval hogy a végén egy konferencián próbálják megfejteni, mi igaz és hogy igaz és mikor történt és kivel történt ez valójában kérdéseket. Szerintem ennek semmi jelentősége, kicsit olyan lett tőle a könyv, mint egy elmagyarázandó sztori, a hézagok kötelező betöltésének igényével. De az igazi vége, mert lehet, jobb lett volna az utószónak szánt magyarázó fejezet előtt abbahagyni, na azzal sem vagyok kibékülve. Aki nem olvasta, annak kedvéért most nem írom le, mi a vége, vagyok ennyire jófej, úgyhogy haladok is tovább, mert ez eddig nem ajánló, hanem lebeszélő.

Szóval a kiindulópont az, hogy a társadalom teljesen átalakult, a nők régi-új és kizárólagos funkciókat kaptak, ahogy a férfiak is. A nők vagy feleségek, vagy háztartást vezetnek vagy szolgálólányok (vagy nénik, akik őket tanítják), vagy nem-nők. És csak ezek. Az anyaság mint olyan, megszűnik, lesz egy szőlőgép, egy nevelő és egy a gyerekkel büszkélkedő, három teljesen elkülönülő funkció. A nőknek megszűnik minden előjoguk, minden joguk, minden szabadságuk. De igazából a férfiaknak is. Persze kiskapuk vannak, olyan még sosem volt, hogy ne lennének, léteznek azért kihágások, kurvák, föld alatti mozgalom, titkos viszonyok, hiába az elrettentés. Mi egy szolgálólány szemszögéből ismerjük meg ezt az új társadalmat. Vallásos, konzervatív, patriarchális társadalom ez, ahol a termékenység egy különös érték, ugyanis a sugárszennyezést követően sokak meddővé váltak – persze csak a nők, az, hogy a férfiak is nemzőképtelenek lehetnek, az csak kimondatlan lehetőség. A szolgálólányok gazdájuk után kapják új nevüket, azok tulajdona lesznek, mi Fred tuladjonának történetét olvashatjuk el.

Igazából sokan megfogalmazták ezt, hogy ijesztő a párhuzam a jelen világunk és az itt leírtak között, erről nem is írnék, én azért nem szülőgépezetként gondolok magamra és másokra, akik szeretnének nagy családot. Nekem nem erről szólt ez a könyv. Hanem arról, hogy milyen ijesztő, hogy az ember lába alól egyik pillanatról a másikra kihúzhatják a talajt, hogy elküldhetik a munkájából (csak azért, mert nő), befagyaszthatják a számláját, aminek egyenlegét automatikusan legközelebbi férfirokonának számlájához csapják, hogy elvehetik a gyerekét. Hogy nincs kiút. Fredé mégis keres és talán talál is, azzal együtt, hogy sokszor az az olvasó érzése, elfogadta ezt a világot és a benne elfoglalt helyét, próbálja megőrizni ugyan az ép eszét, de arról fantáziál, hogy a szeretteivel minden rendben van. Próbál a múltjából feltöltődni, akkor is, ha az fájdalmas. Na ez eddig jó kegyetlennek tűnik, mi? Mégsem volt az olvasni. És akkor azt hiszem, mégis megvan, miért tetszett annyira ez a könyv.

A nyelvezete. Icipicit archaikus, tükrözve ezzel azt is, milyen a társadalom, amiben él, de nem csupán a szóhasználatról van szó. Olyan íve van az egésznek, ami visz magával, megragadnak a mondatok és a történetmesélés, a múlt és a jelen szép különválása, a sok-sok nagyon érzékletes hasonlat. Igen, a hasonlatait külön szerettem, nagyon találónak éreztem őket. Biztos érdemes lenne eredetiben is elolvasni, majd egyszer talán arra is sor kerül.

Jó szívvel ajánlom mindenkinek, a sorozat körüli hájptól függetlenül. Persze én is onnan tudom, hogy egyáltalán létezik ez a könyv, de a sorozatot nem nézem és nem is szeretném nézni. Nekem ennyi elég volt és nagyon elég és köszönöm, Margaret Atwood, hogy írtál egy számomra ennyire olvasmányos regényt.

Már csak 18-at kell aludni, és itt az első születésnap. Lehet, a 18 nem is annyira „csak” lesz, főleg, ha továbbra is hajnalok hajnalán kelünk, úgy tűnik, nem elég leírni, hogy lekopogom, hanem ténylegesen le kellett volna kopognom, hogy juditkám, megveregetem a hátad, mert valami nagyot vittél véghez, a gyereked újra 6-ig alszik – mert ahogy ezt leírtam, 4.30 volt a következő napkezdés, ma meg 5:10. Nembaj, ha az ember elfogadja, hogy kezdődik a nap, elég jó kelni hajnalban is, főleg, hogy csak bízom magamban és a frontra fogom (van most egyáltalán?), hogy én ugyan jól végeztem a dolgom, valami más állhat itt a háttérben és úgyis jó lesz holnaptól. Vagy azutántól.

De nem is ez a lényeg, hanem a születésnap. Amire készülök is meg nem is. Valahogy halogatnám. Hogy ráérünk még ezzel. Még most volt, hogy titokban vettünk egy görögdinnyét, mert valakitől hallottam, hogy a dinnye beindítja a fájásokat és megszülök tőle, szóval ez még most volt. Most volt, hogy anyu ment a negyedikeseivel a tropicáriumba kirándulni és mondtam, hogy várjatok, én is megyek, és az volt az első nap, amikor végül azt számoltam, milyen sűrűn jönnek a fájások, amire persze még jó 20 napot ráhúztunk, de én onnantól már mindenórásnak tekintettem magam. Tamás esténként a kanapé és közém gondosan elhelyezett egy törülközőt, hogy a magzatvíz ne tegye tönkre a kanapét. Jó, mi? Azóta ezen persze már csak nevetünk. Már össze volt készítve a pakkom, és vártam, valahogy majdnem biztos voltam benne, hogy nem húzzuk ki 21-ig, amikorra ki vagyok írva. De közben meg élveztem is ezt az izgalmat, ezt a teljes ismeretlenséget, hogy mindenre odafigyelek, ez vajon az-e, ma éjjel vajon lesz-e valami. Már ezerszer elolvastam mindent, hogy majd felismerjem, mikor kezdődik a vajúdás.

Ami persze úgy igazán sose kezdődött el, a kék szobában kaptam egy csomó oxitocint kétszer is, ez volt az én nagy vajúdásom, amitől a kis Tádé kis pörsenős pattanásos orrocskával élte le az első hónapjait. Kis kamaszragyás a nagy oxi-lökettől, de szépen elmúlt.

De mintha most lett volna, ahogy az is, hogy ott fekszek az ágyon, köldöktől lefele csak a zsibbadt elnehezedést érzem, felette meg csak a kábaságot, és rámteszik a fiam, én meg nem is tudom, hogy fogjam, mármint tényleg nem tudom, mert nem érzem rendesen és biztonságban a testem, hogy merik ideadni, jézusom, ne már, hát leejtem, hát ő az, így néz ki, kis haja van, vannak kis körmei és egy órája még bent volt. Hogy fogjalak, hogy jó legyen neked, hogy kell téged fogni, te kis mókuskirály. Milyen ruhát kaptál, kis szegényeset, nembaj, majd öltöztetlek én szépbe, ha hazamegyünk. Hogy fogjalak, hogy etesselek, mindent hogy kell itt csinálni, majd megtanulom.

Aztán a többit tudjuk, ez most nem a nehézségekről szól. Tologattam, fogdostam, ölelgettem, tisztába tettem, hallgattam, ahogy sír. Aztán felöltöztettem és hazahoztuk. Aztán végre itt voltunk mint egy család, nem mint egy, hanem egy család, anyuval, vagyis mamával és kezdődött. És akkor azt hittem, mindig ilyen lesz, ilyen nagyon meleg nyár, ilyen nagyon hosszú napok, amiknek semmi szerkezete. Egy füzetbe írtuk, mikor mennyit evett, gyarapodott-e, aztán egyszercsak beindult az egész, hirtelen ősz lett aztán tél, aztán megfordult meg a minap elkezdett mászni, csak épp az nem is a minap volt, hanem hónapokkal ezelőtt, és most ha nem figyel, akkor képes egyedül állni hosszú-hosszú másodpercekig, érti a tréfát is, és a héten, nincs mese, de az van, hogy a héten rájöttünk: ő már túl nagy ahhoz, hogy ölben altassuk. Persze panaszkodok, hogy nehéz, hogy nem tudom, hogy fogjam, mert kirúgja magát, már sokszor inkább magam féltem a nagy pofonoktól és karmolástól, a rúgásoktól, az eszembe se jut, hogy neki baja lenne a karjaim közt, hogy lenne, hát én vagyok az anyja, ki fogná jól, ha nem én. Kinél aludna el jobban, ha nem nálam, az én ölemben. És háromszor is át kellett adnom az altatást, mert nem bírtam, már mindenem fájt, és mondta Tamás, Judit, az van, hogy nagyfiunk van, nem lehet már kisbabaként bánni vele és ölben altatni (emlékszel még a pólyára, Tamás? meg mikor a hintában aludt el?, hogy milyen pici volt és mégis mindig milyen nagynak láttuk?), hanem be kell tenni az ágyába és mellékucorodni a földre és akkor elalszik.

Úgyhogy tegnap lefürdettük, megetettem, betettem az ágyába és odafeküdtem mellé a földre és benyúltam a rácsok közt, hogy legalább még egy kicsit, valamit dobjon nekem, egy kicsit legalább hadd simogassam, mi lesz, ha már rács se kell, ó, ne, szóval ott feküdtem a kemény földön és azért én nyertem, mert sikerült álomba simogatni, de ez megmondom őszintén, amennyire vártam, hogy de jó lesz, olyan piszok szar érzés, mert ez bizony azt jelenti, hogy a gyerek csak nő mint a gomba.