Az első lakás, ahol felnőttként laktam, egy lakótelepi épület 3. emeletén volt. Nem panel, hanemtéglaépítésű, mégis sok zaj áthallatszódott a szomszédoktól. A szomszéd lakásban például egy alkoholista faszi lakott az anyukájával, aki minden nap már reggel 8-ra részeg volt és énekelt meg sírva vigadott. Ha véletlen azonban nem miatta, akkor a felső szomszédok miatt nem lehetett pihenni.

A felső szomszédék nemes egyszerűséggel Fagurigáék voltak. A nevüket onnan kapták, hogy minden bizonnyal fagurigákat gurigattak a parkettán, a nap legmeglepőbb időpontjaiban. Mi mást csinálhattak volna, mint mind a négyen négykézláb pont felettünk gurigákat gurigattak, versenyszerűen, koncertszerűen, ritmikusan vagy kiszámíthatatlanul, végeérhetetlenül és elviselhetetlenül.

A másfél év alatt, amíg ott laktam, egyszer sem láttam se Fagurigát, se Fagurigánét, se a kis Fagurigákat, de tudtam, hogy négyen vannak. Négyen gurgiatják felettem a parkettán a fagurigákat.

Nos, mióta Tádé felfedezi a világot és mi fajátékokkal meg manyagvödröcskékkel meg duplókkal bástyázzuk körbe a kisgyerMeket, azóta ezt az egészet másképp látom, már nagyon is tudom, hogy nem kell ahhoz négy embernek négykézláb, ütemre gurigatni a fagurigákat, hogy az akár elviselhetetlen zajt csapjon, elég egy egyéves fefedezni vágyó kisgyerek.

Fagurigáék lettünk.