Tegnap nagyon nem volt jó semmi. Ha 5-kor kelek, általában mindig rosszabb, egyszerűen nem tudok elindulni, ha azt a plusz egy órát nem kapom meg. És már akkor sokadjára keltünk 5-kor, persze Tamás nem, neki jár a pihenő. Jó, ez így igazságtalan: hagyom azért pihenni, nem lehet sétagalopp az sem, hogy 5 napot távol van a családjától, 10,5 órát legalábbis minden nap, dolgozik, legyen kreatív, proaktív, csapatjátékos, de dolgozzon egyedül is kiválóan, segítsen másoknak és ő is tudjon segítséget kérni, szocializálódjon és érjen haza minden nap időben, feltöltődve, hogy még velünk is játszhasson egy jót. Tudom, hogy ez is sokszor embert próbáló tud lenni, mondjuk neki szerencsés a természete, könnyebben veszi az akadályokat a legtöbb embernél, de akkor is, nincs sajnos szuperanyagból és fárad. Szóval ha tehetem, hagyom aludni

de amikor már 3 órával többet alszik nálam, akkor egyik pillanatról a másikra elegem lesz és főzök egy kávét és közlöm vele, hogy egészségedre az alvást, ennyi volt, jó reggelt, csatlakozz, kérlek, az itthonhoz.

Vasárnap lévén már 8-ra megfőztem a hét első felére az ebédeket, ma kukoricasalátát vitt sült hússal, holnapra pedig, magam sem tudom, hogy honnan ugrott be, de tojáspörköltet készítettem.

Hm, Judit, ez tojás? De hát azt nem illik vinni. Miért, jó az, meg finom. Meg sose csináltam még ilyet neked. Hát Judit, én kétszer vittem eddig tojást, egyszer még általános iskolás koromban, egyszer meg amikor még az előző munkahelyemen dolgoztam, és órákig piszkáltak. A tojás büdös.

És ekkor eleredt a könnyem és fél órán át sírtam, hogy nem igaz, hogy még erre is figyeljek, hogy a hülye (kurva) tojás büdös, nem büdös, ez pörkölt, de akkor tudodmit, ne vidd el, majd megeszem én mindkét adagot, de Judit, elviszem, nem úgy gondoltam, szívesen leszek a kellemetlen kolléga, csak ne sírj. De sírok, mert fáradt vagyok, de ne sírj, nincs semmi baj, de van, elfáradtam és egyedül vagyok, holnaptól megint kezdődik, és még a kurva tojással is baj van, én ezt nem bírom, de Juditkám, hát minden rendben, ne sírjál már, gyere ide.

Ez ment fél órán át, aztán elküldött aludni és délutánra már jó is lett minden, fényképeket készítettünk, nosztalgiáztunk, gyönyörködtünk a gyerekben és eddigre már csak messzi kép volt az, hogy mekkora hálátlan rossz anyának éreztem magam még pár órája. Az alvás csodákra képes.

Tamás, kérlek, tollasozz velem. Jó. Persze nem ment, kettőt se tudtunk ütni, olyan hülye, vakítóak voltak a fények. Tamás, menjünk anyukádékhoz biciklivel. De arra, amerre én akarok! Jó. De igen ám, mire levittem a biciklim, látom, hogy a szép új kerekem lapos. Nem, Judit, nem sírunk egy nap kétszer, akkor megyünk gyalog. El is jutottunk 10 háztömbbel arrébb, amikor elkezdett szakadni az eső. Forduljunk vissza, húzódjunk be, behúzódunk, egy néni behívna magához, egy bácsi elvinne kocsival, hát ilyen környéken lakunk, kedvesek az emberek, egy babakocsi mindenki szívét meglágyítja. Aztán amikor már fél órája se csitul, rohanunk haza, Tamás rollerrel csapatja, én a babakocsival. A szomszéd nevet, de nevetek én is, gyorsan száraz ruha, mindenkinek és vigasztalás, most én Tamást, hogy majd máskor találkozunk a szüleivel. Gyere, Tamás, igyunk egy pohár szörpit. Csoda, hogy nem fogyok, na mindegy, holnap hétfő, majd akkortól fogyókúra, több mozgás, kevesebb szörpentyű.