Hát, csak nem ússzuk meg, itt az évszakváltó megfázás. Tamással kezdődött még múlt héten, szerencsére az egész hétvégénk rá is ment, és mi, nők, feleségek tudjuk, egy beteg férfi elég sok türelmet igényel, igaz-e. Igaz hát. Jajjjudit, beteg vagyok, nézd meg a homlokom, vegyél zsepit, csinálj teát, ma chipszet szeretnék vacsorázni, ugye lehet, beteg vagyok, ó most hadd játsszak inkább, beteg vagyok, nem láttad a zsepit, beteg vagyok, csinálj valami kis harapnivalót légyszi, attól jobban lennék, mert beteg vagyok. Jobban vagyok, de azért még beteg vagyok, légyszi, stb.

Erről szólt a hétvége, mígnem vasárnap estére, jajjjtamás, hát nekem bizony fáj a torkom. Tegnap estére már levegőt sem kaptam, és vagy negyed doboz wick vaporubot kentem inhalálás gyanánt a mellkasomra. Légyszi, csak a gyerek ne kapja el, könyörgöm.

De nagyon úgy tűnik, hogy ő sem ússza meg, ma itt szipogtunk reggel mind a hárman, a közérzetünk mondjuk mióta Tamás kilábalóban van és nem panaszkodik arról 20 percenként, hogy beteg, egész jó, de most nagyon jó lenne

feküdni pizsamában a kanapén és közben vagy budspencer-terencehill filmeket, vagy született feleségeket vagy miért éppen alaszkát VAGY mindhármat nézni, közben kis kekszet majszolni és teát iszogatni, miközben valakinek én is panaszkodhatok, hogy jajjj beteg vagyok, légyszi, hozz egy tábla egészmogyorós milkát, mert attól biztos meggyógyulok, elfogyott az orrcsepp, légyszi, hozz azt is, most csendet szeretnék, légyszi, teremtsd meg a feltételeit.

De ez ugye nincs, van helyette egy betegségbe hajló kisfiú, de hátha megússzuk pár nap taknyossággal az egészet, csak ne ragaszkodnának a kisgyerekük annyira a kis takonykájukhoz. Na megyek és sajnálom magam.