Tegnap leültünk és megbeszéltük, hogy tulajdonképpen _mi a probléma?_. És az a vicces, hogy nincs probléma. És mióta erre rájöttem, azóta elfogadtam és egy kicsit zen nyugalom is jött rám. Nem probléma van, hanem folyamatosan változó élethelyzet. Persze, mondják, olvasom, látom, hogy így van, mégis kellett egy kis lökés, hogy én is így lássam.

Az úgy kezdődött, hogy a gyerek szobájára szerettünk volna egy babarácsot venni, hogy majd ott szépen eljátszik napközben (hahaha, persze), én szépen csinálom a dolgom, ha van és szépen elleszünk ott együtt, ha nincs, ezzel visszanyerjük a nappalink és a konyhánk, és a gyerekszoba gyerekszobaként fog funkcionálni, nem egy tisztábatevő és alvósarokként.

Ismerősek az ilyen szép és irreális tervek? Papíron olyan jól mutat. Aztán elkezdtünk számolni. Minimum 15 ezer lenne ez a babarács, amit elkezdtem magam elé képzelni és sajnos vagy inkább szerencsére egyből láttam, ahogy a túloldalán áll és rázza és sír és ordít. Hiszen most kapta meg a világot és én el is vegyem tőle? Nem életszerű sajnos most a babarács, ahogy az sem, hogy 5 percnél tovább külön helyiségben legyünk. Nevezzük mondjuk szeparációs szorongás és fogzás keverékének, nem rajtam lóg, de kellek neki a közelbe.

Szóval a rács és ez a szép terv kuka. Tulajdonképpen mi a gond, amit meg akarunk oldani? Hogy eléri a dolgokat, hogy cipőhegyek vannak, hogy féltjük, hogy lefejel valamit. Több bútort nem tudunk már betenni a lakásba, átrendezni nem tudjuk, a fontos és veszélyes dolgok tulajdonképpen nincsnek kézközelben, a kukát bezártam egy túlélőkarkötővel, és a fél szemem mindig rajta. Most is, amikor rájött épp, hogy a nagy fadobozt csak egy kis pöcök zárja, és pontosan tudja, hogy az nem az ő játéka, és amikor meglátta, hogy látom, miben mesterkedik, szépen elfordította maga felől a doboz bejáratát, hátha később játszhat még vele. Jó kis agyafurt! Úgyhogy próbálunk minél többet az ő szobájában lenni és rávezetni arra, hogy az az ő birodalma.

Aztán jövő héttől majd lesz valahogy. Újra kettesben leszünk. 90%-ban nem várom, 10%-ban igen, de az a 10% egyre nagyobb amúgy. Félek, hiszen most 6 hétig hármasban voltunk, és esküszöm, minden családnál így kéne, de közben meg tudom, hogy előtte is megcsináltam és legyek csak őszinte magammal: a legtöbb anyuka egyedül viszi a napokat. Tudom, hogy elcsépelt, hogy ez egy hős-ség, de tényleg az.

A napokban eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszaköltöznénk BP-re. Nem sokat kellett beszélgetnünk róla, hogy rájöjjünk, egyikünk sem vágyik rá. És tudjátok, mi a vicces? Hogy egyből újra megkedveltem a kis városunk, várom már az őszt, amikor újra lehet nagyobbakat sétálni anélkül, hogy hőgutát kapjunk.

Kis apróságnak tűnik, de nagy dolog, hogy ez így átbillent bennem. Megijedtem nagyon valamitől, nem is tudnám megfogalmazni, mitől, talán több dolog együttvéve, és elkezdett rajtam elhatalmasodni a pánik. (Csodákra képes az is, hogy egymás után többször is majdnem kialudtam magam. )

Ez a pánik most eltűnt. Újra tudtam meríteni. Fontos leülni néha és racionálisan átgondolni, Mi a probléma. Persze eszembe jutott még Gordon is, a Kié a probléma alapkérdéssel, és végülis most is ez történt, mire tisztáztam magamban, hogy igazából nemhogy kié, mert senkié, sőt nincs is probléma. Na és ez le is vette a vállamról a súlyt. Biztos lesznek még gyengébb napok és időszakok, de most megint jobb. Van újra napközbeni alvás, sokat nevetünk, sokat játszunk, próbáljuk túlélni a meleget és a maximUMOT

6 H576ZG H7GJN7GJBJBBZCFGVBNM.

Most hagytam kicsit gépelni például.

Szóval a maximumot kihozni ebből a maradék három napból. Aztán meg lesz, ahogy lesz.