Sajnos a lendület elképzelése nagyobb volt a tényleges tettvágynál. De be kell látnom, nem lehet egyszerre mindent. Már megvan a dátum, amikor Tamás elkezd újra eljárni itthonról dolgozni, addig pedig nem fogom azzal sanyargatni magunk, hogy mindennek élére állított rendben kell lennie, a gyereknek az óra szerint kell aludnia és nekem vasárnap meg kell 3 napra előre főznöm. Úgyse fog menni és irtó nagy hülyeség lenne ezt az időt erre elpocsékolni.

Hisz most újra biztonságban vagyunk, mehet tovább az álmodozás, ráadásul jövő héten megyünk kirándulni is egyet, szurkoljatok, hogy jó idő legyen. Tanulva a legutóbbiból, most SOKKAL több játékot fogok vinni, és kapaszkodjatok meg, de még egy hordozón is gondolkozom. Várjuk nagyon mindhárman, ide most csak hármasban megyünk, de nagyon sokat tanultam az előző nyaralásból, úgyhogy nem félek tőle kicsit sem, SŐT.

Viszont ha visszajövünk, vége a nyaralós nyárnak, kezdődik a rendes, felnőtt élet, amitől még mindig tartok egy kicsit. Lassan át kéne szoktatni Tádét a napi egy alvásra, mert úgy látom, a kettő már sokszor sok és az éjszakai alvás rovására megy. Ez nagy falat lesz. A tanácsotokra a kiságy rácsait teleszőttem nem használt ágyneműhuzatokkal, elég putrin néz ki, de legalább nem kelünk arra, hogy éjjel visít, mert beszorultak a csülkei. Nagy haladás. Viszont minden reggel hatkor kel, sírva, nem tudom, miért automatikusan sírva, szerintem ez nem annyira oké, mondjuk a foga is jön, a mozgás is nagyon beindult, néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy bírnánk majd a kistesót. Nagyon vágyunk rá, de jelenleg nem látom magam előtt a boldog négyfős családot, hanem csak egy elnyúzott, fáradt, türelmetlen anyukát, és épp most kezdtem újra erőre kapni, szóval nagy a dilemma. 

Node vissza a napirendünkre, terveim, azok vannak, most kicsit rend is, ebéd is bekészítve, Tamást meg hagyom játszani, Tádét aludni, amikor álmos, én meg csak haladok, amerre visznek a napok. Tegnap például a játszótérre, ami tök jó volt, mindig szeretem, amikor a fiammal hasonló korú gyerekből van kint egy csomó, egyrészt iszonyatosan cukik, másrészt meg mégiscsak jobb, mint mikor a nála idősebb kisfiúk hisztizve-nyávogva nem tűrik, ha más is homokozik és pont az a lapát meg vödör kell nekik a közkincsből, amivel az én gyerekem játszik. Ezeknél a kis pockoknál ez még nincs, csak ülnek, pakolnak, vigyorognak és eszik a homokot. Cukik, na. Tegnap is azok voltak, tisztára feltöltött az a kétórányi digitális detox és levegőn lét, ami volt, lassú zen és homokropogás, mosolygós szülők és nagyszülők, de nagyon nehéz nem annyak az anyukának lenni, aki rászól a 13 éves lányokra, hogy a babahintát inkább hadd használják már a babák ők meg eridjenek innét máshova, üljenek ki a főtérre vagy tudomisén, de ez egy játszótér, az én játszóterem, a gyerekem játszótere, ők már ehhez nagyok, hess innen. De ugye ilyet nem mondunk, és ami fontosabb, nem gondolunk, mert azoknak a szerencsétlen 13 éveseknek is kell valami élettér, legalább nem cigiznek, bár fura, hogy nem zavarja őket a sok egyéves.  Na mindegy, ez amúgy a 99. poszt a blogon, a következő ünnepi lesz, addig is heló, megyek babázni.