2 év. Nem sok idő, nincs 1000 nap. Ennyi ideje vagyunk házasok, ami nagyjából pont fél évvel több, mint amennyi ideig járásban voltunk előtte. Tehát az együttöltött 3.5 évből nagyrészt házasok voltunk, vagyunk. Ennyit a matekról.

Ő is türelmetlen, amit akar, azt azonnal akarja – és én is. Talán ezért döntöttünk úgy, miután már tudtuk, hogy mi úgyis együtt maradunk, hogy akkor mire várni, házasodjunk. Már megírtam az esküvőkre való felkészülést, most nem erről szeretnék írni, bár szívesen mesélek róla bármikor, mert nagyon szerettem azt a pár hónapot. De azért az idefér, hogy 2016. május 1-jén döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk és nem kellett rá három hónapot aludni, és férj és feleség lettünk.

Szép emlék az esküvőnk. Nemcsak azért, mert szépnek és boldognak éreztem magunk, hanem mert olyan izgatott voltam, hogy alig emlékszem dolgokra, ezért mindig jó érzés elővenni az emléket és addig törni a kis fejem rajta, amíg valami új be nem ugrik. Most például az ugrott be, hogy zenére vonultunk, mi ketten. Azóta se, ezután se fogunk szerintem zenére vonulni. Aztán Tamás nem hagyja elfelejtenem, hogy mennyire izgatott voltam, és hogy nem tudtam visszamondani az eskü szövegét, csak többedjére. Én meg arra emlékszem, hogy milyen remegő kézzel és fülig érő vigyorral húzta fel az ujjamra a gyűrűt. Meg hogy előző napokon gyakoroltam, hogy milyen lesz majd az új, asszonynevemet aláírni.

Merthogy asszony vagyok, két éve. És egyre inkább annak is érzem magam. Egy –né-nek. Pedig nem vagyok né, kötőjeles vagyok, de a kötőjeles az új né. Amennyire fura volt az első hónapokban azt mondani, férjem és azt hallani, feleségem, most annyira könnyen jön. De azért hallani még mindig különleges kicsit. Merthogy feleség vagyok, egy ember úgy döntött ezen a világon, hogy mellettem akar megöregedni, látni akar minden reggel és minden este mellettem akar elaludni. ÉN kellettem neki, nem más. Olyannyira nem más, hogy eredetileg a házasságot is hülyeségnek tartotta. Ma már ő lenne a legjobban hiányérzetelve, ha nem házasok lennénk, csak élnénk egymás mellett.

Mert azért mégiscsak más, hogy van gyűrű, van név, volt egy szertartás, ami összekötött minket hivatalosan is. Így már nem olyan egyszerű kihátrálni… Mert azért bevallom, szoktunk mi veszekedni is, de hát ki nem, tört már el tányér is, de hát hol nem. Kicsit hevesen, olaszosan tudunk élni, és amikor össze vagyunk veszve, akkor én a világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam, hogy ISTENEM, hát én nem ezt érdemlem, micsoda sorscsapás ez, el akarok válni, miért nem szakítottam az első randin, amikor mondta, hogy szerinte a házasság hülyeség. De ő sose vesz komolyan, sose. Mármint ilyenkor. Judit, dühös vagy, majd lenyugszol, te se tudsz nélkülem aludni (hogy én milyen jókat tudok egyedül aludni, arról írhatnék egy külön posztot), szeretsz te engem, csak fáradt vagy. Meg én is. Igen, a fáradtság, az hozza elő belőlünk a mediterránt, ezt már én is megfigyeltem, mégsincs mese, ez azért elő fog még jönni. De tapasztalataim szerint amíg veszekszem, amíg van értelme veszekednem, addig ragaszkodik az ember a kapcsolatához, úgyhogy ez nem is olyan rossz jel!

De ne erről, hanem arról, hogy azért jó ez nagyon, számítani a másikra, nem állandóan domborítani, hanem lehet ám leereszteni, megosztani a gyengeséget is, érezni, hogy ha viszont te vagy az erősebb, azzal micsoda támaszt adhatsz a másiknak. Jó közösen nevetni, jókat enni, átbeszélni a gondokat, terveket szövögetni, megbeszélni, ki mit álmodott. Nekem olyan férjem van, hogy felébred és onnantól kezdve amíg le nem kapcsoljuk éjjel a lámpát, beszél. Szerintem neki nincsenek titkos gondolatai, megosztatlan ábrándjai, tényleg egy nyitott könyv. Ez viszont nagyon fárasztó, mégis, ha pár órát külön töltünk, nemhogy egy egész munkanapot, bele vagyok gárgyulva, hogy nincs meg a lehetőségem, hogy megkérjem rá, hogy ugyan maradjon már csendbe egy kicsit, azt az 5 gondolatát ma már meghallgattam többször is, amiről állandóan beszélgetni szeret. (Lakás, milyen autónk legyen, fényképezés, játék, fogyni kéne.)

Még egy hetünk van együtt, aztán megy dolgozni. Mondanom sem kell, ma mennyire sírtam ezen. Elveszik tőlem a férjem, nem lesz itt mellettem, hogy kávézgassunk, gyönyörködjünk a gyerekünkben, szelfizzünk, lidlizni járjunk, leszidjam a rendetlenségért, leszidjon a hangos ajtócsapkodásért. Csak esti feleség leszek megint, abba a 3 órába kell majd belesűriteni azt a 14-et, amit együtt töltünk, az alvás nem számít. De hát a felnőtt embernek már csak dolgoznia kell, nem vagyunk mi milliomosok sem kommunában élők, hogy megtehessük, hogy egész nap együtt legyen a család, de esküszöm, ennél nincs jobb, és amennyire ijesztő volt, mikor felmondott, annyira jól sült el ez a nyár, és annyira fáj most, hogy vége a nyáriszünetnek. Mert egy pedagógusgyereknek amúgyis a családé a nyár, apa, anya, gyerekek egy fészekben egész nyáron. Én ezt szoktam meg, szerintem mindenkinek egész nyáron szabadságon kéne lennie, semmi értelme úgyse a 34 fokban hozott döntéseknek és munkának. Kivéve a lidlinek, a lidlinek nem szabad szabadságra mennie, mert akkor hol szerzem be a jó háziasszony pakkom?

De elkanyarodtam. Csak annyit szeretnék még mondani, hogy a házasság jó. Remélem, a gyerekem, a gyerekeim is ezt fogják látni és ezt fogják gondolni, hogy van értelme, van szépsége, hogy egy nagyon erős és jó alap a mindennapokhoz és a felnövéshez, a családi háló alapja. Ha anyu meg apu jól vannak, akkor minden jól van és jól is lesz. Remélem, mi jól leszünk, megmarad a ragaszkodás és a humor, mert ezek nélkül nem menne.