Ilyenkor nem jó semmi. Még az, hogy nem jó, de minden rossz, minden alatt ÖSSZEROPPANOK. Tegnap többször fakadtam sírva mint Tádé, például azon, hogy a szomszédból kikérték a menyasszonyt, és én itt álltam a függöny mögött, lestem őket és egyrészt nagyon irigy voltam, hogy nekem már nem lesz esküvőm, másrészt nagyon sajnáltam magam, mert nemhogy nekem már nem lesz esküvőm, de nem is hív el senki az esküvőjére, hogy kiöltözhessünk és szépek legyünk, hogy én csak itt vagyok a pamutsortomban meg trikómban mint egy TRAMPLI és csak telnek a napok esküvők nélkül, ez azért mégis igazságtalan. De kifejezetten megbántódtam azon is és felette igazságtalannak éreztem, hogy a fagyizóban Tamás fagyijai (banán és szőlő) nagyon finomak voltak, bezzeg az enyéim, pedig jót választottam (gesztenye és ribizlis sajttorta), az enyéim ízetlen semmik voltak, jellegtelen semmilyen SZAR, hát miért minden velem történik. Ma sírtam azon is, hogy Tamás nem hajlandó velem szétszedni a fél lakást, például a nagy ágyat, és átrendezni az egész lakást, például megcserélni a két szobát, mert NEM LOGIKUS, hogy Tádénak van a nagyobb szobája, mégis mindig a nappaliban van, legyen miénk a nagyobb és legyen benne egy dolgozósarok, szerintem bárki beláthatja, hogy ez így sokkal, de SOKKAL jobb lenne, de nem, ő nem akar bútorokat szerelni arra a pár hónapra, amíg még nem lesz kistesó, milyen pár hónap, kérdem én, az egy év legalább, addig meg még úgyis annyi víz lefolyik a Dunán, hogy rendezzük már át a lakást, légyszi, én gyerekkoromban is mindig úgy szerettem, ahha, érti, de nem. Férj az ilyen? De sírtam azon is, hogy Tádé meghúzta a hajam, rálépett a hónaljamra (???), megpofozott, hogy miért nem tud kis kedvesebb, lágyabb lenni, hát nem látja, hogy az anyjának most minden fáj? És miért is hoztunk másoknak csokit, vagyis miért is akarjuk nekik odaadni, amikor nekünk is pont ugyanolyan jól esne, mint nekik, nekem ezerszer jobban jelenleg, hisz az egész ezért van, mert pár nap és megjön, addig is itt ez az érzelmi hullámvasút, és ami az utamba kerül, azon bőgök, mert bőgtem azon is, hogy milyen szegényes, ahogy ágyneműkkel kibéleltem a kiságyban a rácsokat, hogy ne tudja rajta kidugni a csülkeit, bőgtem azon is, hogy a gyerek milyen nagy és milyen kedves és én milyen rossz anya vagyok, hogy bőgök, Tamás meg csak nevet, férj-e az ilyen, ha ő tudná, de nem tudja, csak nehogy megegyen előlem valamit, amit már kinéztem magamnak későbbre, mert akkor lesz nemulass, és borítékolom azt is, hogy ma még a Modern Family soron következő részén is fogok sírni, azon mindig sírok ilyenkor. ILYENKOR.