Na, hát szóval ez a 100. blogbejegyzés. Amit az új íróasztalomon írok, amit ma kaptam, hogy ne kelljen osztoznunk az ő asztalán, hogy ne piszkáljam állandóan, hogy tartson rendet, meg én is odaférhessek, meg hogy egyáltalán ne kelljen odaengednie, elpakolnia, hanem bármikor JÁTSZHASSON.  

Ez a 100. bejegyzés, és akkor kezdtem el igazán a blogolást, mikor Tádé 8 hónapos volt. Most 13 hónapos, tehát 5 hónap alatt született közel 100 írás, hiszen ne csaljunk, volt még előtte is pár. Rögtön azutánról, hogy betöltöttem a harmincat. Mert akkor éreztem, hogy itt jön rám egy új világ, Tamás még nem tudta, de én már igen, hogy hamarosan házasok leszünk és családunk lesz. Aztán ahogy kicsit nagyobb lett a gyerek, kicsit több időm lett, amit persze másra is szánhattam volna, de egy szövegíró szöveget szeret írni.

Sokat köszönhetek annak, hogy elkezdtem akkor blogolni. Sok méreg és nehézség kibukott már belőlem, sok feldolgozandó dolog feldolgozásában segített, hogy leírom, rendszerezem magamban, sokszor lendített át mélyponton, hogy megírtátok, ti is voltatok/vagytok így vele, kitartás. Persze jó varrni is és eltervezni a napokat, de az írás, az a legnagyobb szelep.

Merthogy kellett, akkor hagytam abba a terápiába járást, amikor az első nagy bejegyzést csináltam, a lumbágósat. Hogy nem jött ki hozzám a mentő, én meg itt voltam elájulás után egyedül a gyerekkel. Aztán persze jóra fordult, végül minden jóra fordul, de arra nagyon emlékszem, hogy az egy komoly mélypont volt, abbahagyni a terápiát és egyedül kezdeni valamit azzal a sok felkavart anyaggal, ami bennem van. Azóta jártam, járok más szakemberhez, aki sokat segített benne, hogy minőségi változást éljek meg a napjaimban, hogy nemcsak a szülés utáni dolgok megdolgozása jól menjen, hanem tudjak másra is koncentrálni. Hogy újra legyen bennem erő, amit lehet terhelni.  De ebben sokat segített, hogy leültem és kiírtam, mert a kiírások végére már a legtöbbször humorral láttam, kívülről a helyzeteket és képes voltam lendülettel belevágni a következő feladatba.

Mert ahogy már sokszor írtam, ahányan vagyunk, annyiféle a teherbírásunk, az enyém belülről érezve nem túl nagy, kívülről hiába tűnik annak. De ahogy egy kedves volt főnököm mondta mindig, judit, teher alatt nő a pálma. Hát nőtt. Ezzel kézenfogva született az a 100 bejegyzés, néha keményebb, néha lazább, viccesebb vagy sírósabb.

Most például ha nem erről írnék, akkor arról írnék, hogy Tádé ma rámragadt, ebben a 33 fokban külön kellemetlen, meg amúgy is, hogy nem tudok semmit csinálni, ha ébren van, mert mindenképp rajtam akarja csinálni vagy a -10 centis közelemben. Én meg kegyetlen vagyok, mert elfáradtam és nincs kedvem hozzá, hogy rajtam csüngjön, szóval ez ilyen igazi hálátlan anya érzés, amitől meg lelkifurdalásom lesz és sírnom kell, de akkor is, nem kapok már levegőt, olyan meleg van, és ez a kis 12,5 kilós húsgombóc nem sokat segít az elviselésében, ma nem esik jól semmilyen érintés, hát van ilyen. Vagyis az én életemben van ilyen. Ilyenkor jó, hogy nem vagyunk egyedül, de még jobb lenne, ha még többen lennénk, tudjátok, a régi lemezem. De az a bejegyzés most nem a rosszanyaságról szól, nincs is olyan, ez az egész csak egy nagy zárójelben van itt.

Köszönöm, hogy velem voltatok ebben az első 100 posztban, legyetek velem az első ezerben is, most azért még szeretném elmondani, hogy jelenleg a kanapé és az asztalok lábaihoz spárgázzuk épp a karámot, hogy Tádé ne tudjon a veszélyes helyekre bekúszni, a lakásunk egy vándorcirkusz, szóval lesz itt még bejegyzés bőven, mert már egy ideje kijöttem a komfortzónámból és szépen barátkozok az újjal. Eddig még vettem az akadályokat, de ki tudja, HÁTHA lesz itt nagyobb izgalom is!