Van egy nagyon fura anyukaérzés, amit azzal, hogy a gyerek ilyen gyorsan fejlődik és egyre önállóbb, megint egyre sűrűbben érzek. Amikor először jelentkezett, akkor Tádé még kicsi volt, letettük aludni vagy az apjával volt vagy el kellett itthonról mennem, és úgy hiányzott, mintha egy űr lenne bennem azzal, hogy nincs velem. Nagy szavak, és higgyétek el, tudnám még nagyobbakkal, pl mintha kiszakítottak volna belőlem valamit, vagy mintha a láthatatlan köldökzsinór kicsit meglazult volna, és így tovább. Szóval volt ezt a hiány, ez az űr, amit ha nem volt a közelemben, semmi sem tudott betölteni és minden gondolatomban benne volt a gyerek.

Aztán ahogy a hormonok lecsillapodtak, ez is szépen eltűnt.

Egész mostanáig. Azon kaptam magam, hogy ahogy elaltatom, legszívesebben ülnék mellette és fognám a kezét és belemennék az álmába, belefeküdnék az ágyába és nem hagynám magamra, rosszabb esetben fel is ébreszteném, hogy inkább rajtam csüngjön, hadd puszilgassam, hadd nézzem, ahogy a cipőket rendetlenkedi. Ilyenkor minden más, mint mikor ténylegesen csinálja, gyönyörű nosztalgiával látom magam előtt az egy órával ezelőtti eseményeket, amikor pedig már azt számoltam, mikor következik az altatás. Értitek ti ezt?

Pedig lenne dolgom, de nem tudok semmire se igazán figyelni, mert onnantól kezdve, hogy elaludt, azt várom, hogy felkeljen és haladjon tovább a nap, legyen a kispajtásom, a kisfiam, akinél alig várjam már, hogy jöjjön újra az alvásidő. Nem vagyok normális.