Grammra ugyanannyi kiló vagyok, mint mikor teherbe estem. Az egész terhesség során 7 kilót szedtem fel, szülés után nem sokkal le is ment, de aztán a szoptatós étrend miatt feljött pár, azóta hol lemegy, hol visszajön. Mindegy is igazából, 2-3 kiló nem a világ, tényleg nem.

Mégis. Mégis az van, hogy már ugyan egy ideje elfogadtam a testem, láttam a szépségét, a vagányságát, tudtam úgy öltözni, hogy jól érezzem magam benne, hogy nőiesnek, ugyanakkor kényelmesnek érezzem azt, ahogy vagyok, kialakult szépen a stílusom és nem volt nap, hogy Tamás ne dicsért volna meg - most sincs egyébként, mindig talál magának valami tetszetőset, ha mást nem, hát csillog a szemem vagy milyen jó, hogy sötét a hajam. Bezsebelem ugyan a bókokat, de nem hiszem el, megint nem, egyszerűen nem találom magam a testemben szülés óta. Nem látok mást, csak az ernyedt hasat, az aszimmetriát, azt, hogy az nem fog rendbejönni. A vágást imádom, mert nekem az volt a szülés, csinos kis vágás egyébként, csak vannak részek körülötte, amiket nem érzek. Ez fura, és ha így marad, akkor talán majd egyszer megszokom, de ha jól sejtem, ez csak több lesz a többi szülés után. Egy zsibbadt, lógó hasdarab.

Ha őszinte akarok lenni, régebben sem volt kisebb. Mindig, már gyerekkoromban is nagydarab voltam, és a húszas éveim arra mentek el többek közt, hogy megtaláljam és elfogadjam magam, a korlátaim, a lehetőségeim, a vastag combjaim, a kicsit se csinos lábaim, a vastag karom, a fogsorom, a mindenem. Sokat bántottak érte, és ehhez még mindig jött a magasságom is, hogy véletlen se bújhassak el, hanem ki is tűnjek a tömegből. De tényleg: elfogadtam, ehhez mondjuk kell egy olyan társ is, aki nemcsak elfogad, de ahogy írtam, dicsér. Ez hízeleg, nincs mit tenni.

De a szülés után itt maradt ez a betöltetlen űr, amit cipelek, testileg és lelkileg, ami másképp van betöltve, mondjuk hájjal, amivel semmiképp sem tudok megbarátkozni, ez a hasitasi, ez az aszimmetrikus pocakmaradvány, ez a kis mifene, ez, ami miatt legszívesebben az egész ruhatáram lecserélném, de még szívesebben talán kismamacuccokra cserélném vissza, ez van, egy malacmama vagyok, egy disznó, mondom én, mire mondja Tamás, hogy inkább hülye, ő nem is látja a különbséget, csak én, ott a vágás meg ami felette van.

Mikor barátkozom meg újra ezzel, pedig annyira nem fontos, annyira jelentéktelen, 2 vagy 3 kiló, kit érdekel, hol van ez a valódi gondoktól, nincs nekem még csak egy kis testképzavarom sem, egyszerűen ott az az asszonyhas, amire amúgy vettem haspadot, pár hónappal a szülés után, egy nyugdíjas kövér nénitől, aki mondta, hogy nem is fog ártani, mondtam így magyarázkodva, hogy de hát most szültem, na nem is azért mondja, de például a férjemnek nem kell, de kezdhetek neki a napi 100-nak, ő már csak azt mondja. Aztán hiába ment a napi 150, a has maradt, biztos nem jól csináltam, meg enni is ugye szeretek, az ételöröm az életöröm. Nem kéne, hogy érdekeljen, de érdekel. Heló, anyatest, legyünk barátok légyszi.