Elöljáróban: nem, nem létezik. 

Hát hogy, hogy nem, ezen az első őszi napon, amennyire vártam, hogy végre kuckósabb ruhákba lehessen lenni, most annyira utálom, ugyanis kihíztam őket.

Persze Tamás nem mond erre semmit, és nemcsak azért, mert ő is eresztett egy kis pocakot (a férfiaknak valahogy tud jól állni, ez külön igazságtalanság), hanem mert nem látja, csak dicsér és dicsér és etet. Kis csokika, kis popcorn, kis csipsz, kis dinnye, kis üdítő, minden, amit egy testtudatos, szülés utáni felhízásos nőnek kerülnie kéne. Persze megintcsak, neki könnyű, ő két napig kisebbre veszi a tányért és már látványosan meg is indul a fogyás.

Nekem nem. Gyanítom, az állandóan szedett gyógyszerek se tesznek jót, meg hát az evés szeretete. Talán nyár elején vagy tavasszal írtam itt erről az anyatest-paráról, és akkor meg voltam róla győződve, hogy ilyenkorra, hála a sok nyári sétának és a sok gyümölcsnek, zöldségnek, majd visszanyerem a teherbeesés előtti súlyom, ami szintén nem volt kevés, de szerettem, megszoktam, tudtam viselni. Ma már örülnék annak a nyár eleji súlynak, amiről csak 4 és nem 6 kilót kéne visszafogyni. Ez sokaknak talán könnyen megy vagy úgy vannak vele, mit sem számít, de nekem, aki amúgy is mindig nagy voltam, pont átesik azon a határértéken, ami még kényelmes, ami még belefér nekem lélektanilag, egészségügyileg. Merthogy tunyultam is, nem vitás. A futásból nem lett soha semmi, a nemvacsorázokból lett egy negyed dinnye, a nem eszek kenyeretből lett egy kis teljes kiőrlésű kenyércsücsök _vajjal_.

Ez már nem a szülés miatt felrakódott dolog, hanem az itthonlét terhe. Mert bizony ha az ember itthon van, térül-fordul, és ha mást nem, egy falat sajt egy kis almával, egy kis főzésből a kóstolgatás lemegy, és bizony a séta, a mozgás elmaradt. Mert a globális felmelegesédben az égető napsütésben menjen sétálni, akinek nincs parája a bőrráktól és aki nem túlsúlyos és nem izzad bele a saját hájába a nagy melegtől. Ördögi kör ez, amolyan 22-es csapdája, persze a másik végéről is meg lehet fogni: a mozgás mozgást generál, a fogyás további fogyást. De én most ott tartok, hogy amíg mackóban vagyok, nem is zavar, oké, anyuka vagyok, itthon vagyok, majd szerencsém lesz és a következő terhességem is fogyással kezdődik, majd holnap, majd ha jobb idő lesz, majd majd majd. Jó ez így, Tamásnak tetszem, én meg majd legfeljebb nem nézek tükörbe, Tádéval játszani jó vagyok dagadtdisznóként is. Aztán jön az elmegyünkitthonról, amikor bele kell ugrálnom a farmerba, el kell takarni a felgyülemlő hurkákat, el kell takarni a szemem alatti karikákat, az őszülést, a vastag karokat, a kacsahájat, a széles csípőt, de azért csak szeretném nőnek érezni magam és nem egy nagy lebernyegbe bújva úgy kinézni mint Pécsi Ildikó a Lindában a 80-as években. És akkor állok és szenvedek, látványosan és hallhatóan, hogy te hogy tudsz így szeretni, hisz egy dagadék vagyok, egy malacmama, mától nem eszek, ma megyek futni stb stb stb. De addig dicsér, hogy elhiszem, hogy nem is olyan vészes, és éjjel csak kibontunk egy nassolnivalót.

Hát élet ez? Minden Tamás hibája, túl sokat dicsér és eszik, mellette NEM LEHET fogyókúrázni, ő megenné a falat is egy kis majonézzel, és még rábeszél engem is, hogy jó lesz. Dehogy lesz jó, ennek sürgősen véget kell vetni.

Mert ha belegondolok, hogy mondjuk milyen jó lenne 10 kg-mal kevesebbnek lenni, és belegondolok abba is, hogy a Tádé 12, és az szinte 10 és milyen nehéz és mennyivel könnyebb lenne az élet, ha egy Tádényi súllyal kevesebbet kéne cipelnem nap mint nap, akkor az azért döbbenetes eszmélés.

Szóval ez van, dagadok, ki a farmerokból bele a lezser pulóverekbe, a lebernyegekbe, már nem is akarom magam becsapni azzal, hogy van kedvem futni, nem motivál semmi, legszívesebben elfogadnám magam így, csak lennék egy 6-8 kilóval kevesebb, persze úgy már jóhogy könnyebb lenne az elfogadás. Erre mit kapunk ajándékba anyósoméktól? Édességeket. Méghozzá jókat. Olyanokat, amilyeneket még nem is ettem. Hát hagyjam megavasodni? Vagy netán Tamásra az összeset? És mi van, ha ezek az új kedvenc édességeim? Még sose ettem csokiba mártott datolyát pl. És a lengyel korwka mégis jobb a magyarnál, hát azt sem hagyhatom ki.

Így szenvedgetek hát, különösebb elhatározások nélkül, de annál őszintébben, és várom, hogy jöjjön a lendület és menjenek a kilók, hogy újra tükörbe szeressek nézni, hogy újra vehessek fel fazonra szabott ruhákat és ne a mackó legyen a legjobb barátom. Bárcsak könnyebb lenne. Vagy bárcsak ne szeretném ennyire a hasam meg a szalonnát. És persze mi lesz ha nem jön a lendület? El kéne magam végre fogadni, azt, hogy én bizony hízok, ha úgy van, és onnantól nem is görcsölnék rajta és megint kiegyensúlyozattabb lenne az étrendem is, nem csapnék ilyen csak még egy utolsó falat-lakomákat, hogy aztán úgyse tudjam betartani. Mert hiába a sok motiváló figura az instán, ha ott a sonka meg a friss kenyér, akkor nekem ugyan írhatják, hogy minden fejben dől el, nekem lehet, hogy a gyomromban van a fejem, de sajnálom, elcsábulok. Jelzem, ha fogynék, az se lenne elég, mert a fejemben én már biztos életem végéig még többet akarnék fogyni mert mindig dagadéknak látnám magam. KEdves anyukák és nagymamák, sose hagyjátok, hogy a gyerek meghízzon, mert attól a sok fogyókúrás hercehurcától egy életen keresztül nem lehet megszabadulni, én már csak tudom.

PErsze benne van a szülés alatt feljött pár kiló is és egyre inkább úgy tűnik, hogy a szétnyílt hasizmok is. HOgy ezzel mire megyek, még nem tudom. De azért csak jó lenne, ha az az előző bekezdéses lendület végre bekopogtatna, és elvinné azokat a kilókat, könnyebb lenne. Hamarosan beszámolok, hogy ment-e a dolog.

Lábjegyzet. Mindig irigyeltem húgom, aki sose kíván semmit. Így könnyebb azért fogyni, lássuk be. Persze sok nyűggel jár, mert enni azért kell, és szörnyű csak úgy ténferegni a spárban és nézni, hogy mi mindent nem kívánunk. Én ezt amúgy soha el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet, mígnem terhes lettem, és még a fogkrémtől is rosszul voltam és sose kívántam semmit és csak sírtam, hogy a gyerekem nem jut elég energiához. Hát jutott és aztán a szüléssel el is múlt ez a kilók fogyásának tekintetében áldásos időszak. Azóta bezzeg hogy áhítozom rá, el se tudom mondani.