Október eleje van. Nem tudom, fog-e ez változni az évek során, de nekem ez az időszak arról szól, hogy felidézem magamban, kicsit újra is élem, milyen volt, mikor megtudtam, terhes vagyok Tádéval. Az október még a titkolózás időszaka volt, aztán ahogy közeledtünk a karácsonyhoz, egyre több mindenkinek mondtam meg, mígnem decemberben, 14-én kiderült, kisfiunk lesz, na akkor meg nem bírtam már magamban tartani.

Természetesen ezt is, mint az életmben már sok mindent, anyukám hamarabb sejtette. Épp otthon töltöttünk Tamással egy hétvégét. Gyönyörű idő volt, mentünk sétálni, sokat. Aztán az egyik séta során én éreztem, hogy nem vagyok jól. Addig még sose tapasztalt tünetegyüttes jelentkezett: fejfájás, hányinger, nyomottság, vérnyomásváltozás, és a rám mindig jellemző étvágy csökkenése. Emlékszem rá, hogy pacal volt ebédre, apu készítette bográcsban, akkor még jó sok étvágyam volt (vagy ez még péntek este volt vacsorára? azért ez kicsit lényegtelen, belátom). Alaposan bepacaloztam, és azt hittem, biztos abból ettem túl sokat meg túl sok felülést csináltam anyu haspadján, azért ez  a sok fura érzés. Aztán szóval a séta során, amikor már tényleg rosszul voltam, betértünk a cukrászdába süteményeket választani. És akkor sejtettem, hogy na itt valami nincs rendben: semelyik süteményt nem kívántam, holott máskor az esik nehezemre, hogy csak kettőt válasszak közülük. Hazamentünk, lefeküdtem, migrénem volt, igyekeztem kipihenni. Másnap visszamentünk pestre, hétfőn pedig elmentünk a Vörösmarty térre egy dzsekit venni, mert már akkor is így hűvösebb idők jártak, mint most. Emlékszem, direkt olyat választottam, ami kicsit kismama szabású, hogy ha majd ősszel kezdődik a pocakosodás (természetesen nem kezdődött, csak a fogyás), akkor csinos kismama legyek benne.

Aztán vettünk tesztet is és este teszteltem egyet. Nagyon halványan, de pozitív lett. Sose fogom elfelejteni azt a hangsúlyt, ahogy Tamást behívtam magam után a fürdőszobába. Nagyon izgatottak lettünk és nagyon örültünk. A közeli rokonok pedig talán még inkább: egy leendő nagymama a világ legboldogabb embereinek egyike.

Ez volt 2 éve október 10-én. A legkedvesebb hétvégi emlékem valaha.

Aztán folytatódott az izgatottság és a rosszul lét, már írtam ugyan róla, de most megint fogok.

Kellett gyorsan orvost keresni. Fontos szempont volt, hogy ahhoz a kórházhoz tartozzon, ahol majd szülni fogok és végezzen ultrahangot is, hogy ne kelljen sokfele járnom egy-egy terhesgondozási alkalom során, így is már bele kellett számolni, hogy ősszel költözünk le vidékre, és az ingázás nem mindig lesz kényelmes, védőnőhöz pedig ide jártam már. Szóval orvost kerestem, és találtam is egyet, aki nem vállalta a szülést, mert szabadságon volt akkor, de a terhesgondozásom igen. Azóta sem bántam meg, hogy őt választottam, nagyon határozott, lelkiismeretes, megnyugtató orvos, na annyi, hogy sose fogom megtudni, mi lett volna, ha nincs szabadságon és vigyáz rám a szülés környékén is. De ez egy másik történet.

Nemcsak a szülés időpontjában volt szabadságon, hanem akkor is, amikor azt kellett volna még idejében megállapítani, hogy terhes vagyok, így azt választottuk, hogy elmegyünk egy jobb sztk-ba. Kértem időpontot és elkísért Tamás is, nagyon izgatott voltam. Ez a legjobb szó az egészre, úgyhogy még fogom használni. Szóval nagy izgatottságomba bementem hozzá, elmondtam, hogy a teszt szerint terhes vagyok és szeretnék egy megerősítést. Megvizsgálva annyit mondott: terhes, felöltözhet. Ennél nyersebb, közönségesebb módon szerintem még nem közölték kismamával a jó hírt, de még ez se szegte kedvem vagy nem ijesztett el az egészségügytől vagy az elkövetkezendő hónapoktól.

Tagja vagyok egy Facebook-csoportnak, ami azoknak a kismamáknak és anyukáknak a közössége, akikkel egy kórházban szültem. És hát olvasgatom is a bejegyzéseket alkalmanként, és sokan vannak, akik most fognak szülni vagy majd télen. Próbálom elképzelni, milyen lehet, ha az ember nem októbertől júniusig terhes és nem nyáron szül, de nem megy. Hogy lehet nem kánikulában a kórházban feküdni? Végigcsinálni egy egész forró nyarat terhesen? Télen a nagy hidegben pocakra öltözni? A jeges évszakban hazavinni a kisbabát a kórházból? Pedig engem is decemberbe vittek haza, ráadásul karácsonyra. Mégis, fogalmam sincs, milyen lehet őszi, téli baba anyukájának lenni, nekem annyira ez a szép ősz annak az ideje az emlékeim között, hogy megtudtam, gyerekünk lesz. Persze ez az egész hülyeség, mégis teljesen belém égett, annyira, hogy a többi babát (háh, milyen optimista vagyok) is nyárinak szeretném. Annyira jó volt így.

Aztán kezdődött az igazi rosszullét. Sose volt hányingerem, sose hánytam, de egy folyamatos émelygésben telt az első pár hónap. Nagyon készültem az első karácsonyunkra, kacsacombot sütöttem és édesburgonyapürét meg káposztát készítettem hozzá. Sok gonddal készítettem, nagyon fontos volt nekem, hogy az első karácsonyunk minden tekintetben szép emlék legyen. Már akkor undorodtam a kajától, amikor sült, és természetesen alig ettem belőle. De az előző hónapok sem voltka jobbak, a költözés során egy hónapig nem volt hűtőnk, így többször előfordult, hogy anyósom küldött kaját – direkt olyanokat, amikről tudta, hogy szeretem. Kaptam paprikás-hagymás tésztasalátát, sült céklát és sült húst – egy falatot sem bírtam belőle enni, és kicsit meg is sértődtem a hormonok miatt, hogy nekem ezt meg kéne ennem? Pedig nagy gonddal készített, fain kis étel volt. De mást se kívántam, néha a májkrémet meg a kiflit. A kávéról is leszoktam a terhesség során, epdig ma akár 7et is megiszom egy nap.

És aztán télen elkezdődött a babakelengye vásárlása és anyu is megvarrta az első hencsergőt. Húgommal elmentünk babakocsit nézni, de egyet se találtunk, nézegettük  a kiságyakat és így tovább. Szép volt maga a készülődés, mégis, szörnyen éreztem magam.

Amiatt, hogy nem ettem, lelkifurdalásom volt, hogy nem fog rendesen fejlődni a gyerek. Pedig mindenki nyugtatott, hogy ez nem így van, anyu is mesélte, hogy az egyik terhességnél narancsot, a másiknál tejeskávét bírt csak fogyasztani. Mégis, ne éreztem magam várandósnak, csak terhesnek, már ha a szavak közt van különbség. Nem voltam jól, nem én voltam, nem kezdett el nőni a hasam, amikor meg igen, akkor sem pocaknak tűnt, hanem hízásnak. A munkahelyemen egyre elviselhetetlenebb lettem, itthon is sokszor veszekedtünk. Tamás nem fogta fel, hogy ez a más állapot tényleg sokban mássá tesz. Mostmár látja és tudja, a másodiknál nem ez lesz, ebben biztos vagyok. De egy kispapának sem könnyű, hiába van rá 9 hónapja, hogy megszokja, apa lesz, neki nincsenek testi változásai, hormonálisan sem készül föl és ráadásul egy ketyegő bomba mellett él. Aludni is egyre nehezebb volt, sokszor gyötörtek rémálmok. De a legrosszabb az evés és az ízek idegensége volt. Aztán ahogy félidőben megmozdult Tádé, minden változott.

A terhességem a sok furcsa érzet ellenére is nagyon szép emlék, főleg ez a legeleje, ez az izgalmas újdonság, ez a folytonos izgatottság, amikor még csak elképzelem, milyen lesz, pedig már nem jövő idő, hanem benne vagyok. Minden nap készítettünk egy fotót, amin rajta van Tamás meg én az egyre növekvő hasammal. Ami eleinte egyre kisebb volt. Na mindegy, szóval jó volt, nagyon jó és olyan jó, hogy idén is ilyen szép az október és ennyire közeledik a 10., és előtörnek ezek a nosztalgikus hullámok, hamarosan a költözésé is, bárcsak megint két éve október lenne, olyan szép volt. Csak egy kicsit.