Ahogy ideért az ősz, egyre erősebb a honvágyam. Otthon vágyom sétálni, az ismerős utcákon, árnyas fák alatt. Na nem mintha olyan nagy szám lenne a szülővárosom, de biztos mindenki (majdnem mindenki) különös kötődéssel kapcsolódik a szülővárosához. Megint elöntöttek a gyerekkori emlékek, a hajóhintázás, mamáéknál levés, iskolakezdés, hogy reggel még hűvös van, amikor megyünk suliba a Petőfi vagy a Damjanich úton, a lányok becsatlakoznak a Petőfin vagy a fiúk a Damjanichon, együtt megyünk, beszélgetünk, elkezdődik a nap, aztán egyre melegebb lesz minden szünetben, még újak a könyvek, az udvaron nem változik semmi, a szökőkút ugyanúgy nem működik, nézzük az új elsősöket, ott a Zöld büfé is, világcsúcs melegszendviccsel és klasszik retro hamburgerrel, aztán letelik a nap, megyünk haza, és azok a fények, azok csak otthon vannak. Nemrég tűnt fel, mennyi fa van tulajdonképpen Mezőtúron, mindig lehet az árnyékos oldalban sétálni, és ez épp azért tűnt fel, mert itt nincsenek fák. Túl gyorsan nőtt a település és nem volt idejük a fáknak megtelepedni, megnövekedni és árnyat adni. De remélem, ha itt maradunk egyáltalán, a fák behozzák a lemaradást, és szép árnyas utcaoldalakat adnak. Ennyit a fákról. De a fények, azok nagyon becsapósak, néha kinézek az ablakon és látom, hogy MAJDNEM olyan mint otthon, és de szuper jó lenne most otthon lenni, elsétálni anyu elé vagy a főtérre, elmenni a Tibibe egy sütiért vagy fagyiért, felmenni mamához, ahova már nem is lehet, egyszerre gyereknek meg felnőttnek lenni. Na, ebből elég is.

De tegnap kirándultunk, az egész délutánt Budapesten töltöttük Tádéval. Kelenföldön szálltunk le és besétáltunk egészen az Erzsébet körútig. Kedves számomra a Bartók Béla út és Újbuda, a Múzeum körútra jártam egyetemre és a környékére előkészítőre, egyszóval itt is számtalan emlék öntött el. Ez nem is egy szó. Mikor egyetemista voltam, kétszer egy évig éltem kollégiumban, amit tiszta szívemből gyűlöltem és nagyon rosszul éltem meg. Épp ezért rengeteget sétáltam, volt, hogy a budaörsi koliból besétáltam a MUK-ra így ősszel, nagyon szép volt. Akkor szerettem meg a Körteret és a Bartók Béla utat. (És arról nem is beszélve, hogy Tamás a Kosztolányin kérdezte meg, leszek-e barátnője, JÁRUNK-E?) A Kálvinra könyvtározni jártunk, a Múzumkertben pedig csak úgy kiültem, olvasni, nézelődni, ilyesmi. Épp ezért arra gondoltam, ott fogunk egy kicsit megpihenni és meguzsonnázni Tádéval. Ehhez képest az egész Múzeumkert fel volt túrva, mert valamit fejlesztenek ott, így csalódottan átmentünk a Károlyi kertbe, és ott ette meg Tádé a kis pogácsáit, aztán mentünk tovább a Nagykörútra, ahol nem is olyan rég még éjjelente járkáltam, és aztamindenit, mennyit változott azóta az életem. Újra vidéki lettem, feleség és családanya, pedig csak 3 év telt el azóta, na jó, 4, mi az, így a felnőtt években számolva semmi. Ott sétálgattunk a koszos, bűzös, hangos, forgalmas körúton, és én arra gondoltam, milyen jó lesz majd az árnykémentes kis (nem is olyan kis) városunkba visszamenni este, hogy milyen jó lesz, hogy Tamás kijön elénk, mert a cipő akkorra már nagyon törte a lábam.

Hát ilyenekkel telnek a napjaim, mióta itthon vagyunk Tádéval és nem egész nap fecsegünk Tamással. Gondolkozom, emlékszem, nosztalgiázom. Meglehetősen gördülékenyen telnek egyébként a napok, sokkal könnyebb Tádéval, mint hittem. Sokat játszunk, de rend is van, sokat olvasok, sétálunk is, szinte hihetetlen, de napról napra egyre jobban kötődöm hozzá. Mármint mindig azt hiszem, ennél jobban nem lehet, aztán de, másnap egyre jobb barátok vagyunk. Fura ez. Izgalmas és jó. Egy év múlva ezekre a napokra fogok nagy nosztalgiával és szeretettel visszaemlékezni.