Már egy hete nem született bejegyzés, mióta van blog, nem is volt ilyen – na leszámítva azt a másfél évet, amíg a legelején, 30-at betöltve és az utolsó lányhónapokat élve el nem feledkeztem róla, hogy van ilyenem.

Szóval az elmúlt egy hét. Tádé beteg volt, antibiotikum, köhögéscsillapító, kemény fél napig azt hittem, himlős is. Orrfolyás, kialvatlanság, nyűglődés, fogzás. Konkrétan depresszióba estem, annyi milliószoros nap volt egymás után és én annyira úgy éreztem, nem tudok helyt állni. Pedig még Tamás is itthon volt és bizony besegített, mégis, szörnyen magam alatt voltam – volt, hogy nem bírtam abbahagyni a sírást, hogy mennyire rossz anya vagyok, mennyire nem tudom megadni a gyereknek, amire szüksége van. Hiába mondta Tamás, hogy csak a fáradtság miatt érzem ezt, nem akartam elhinni, és rettegtem tőle, mi lesz hétfőtől, azaz mától, ha beindul 2,5 hónap után a dolgos, munkás hétköznapok időszaka. Hogy fogok bírni ezzel az ördögfiókával? A tükörbe néztem és egy öreg, szétnyúzott, kisírt szemű, rossz tartású, szakadt nőt láttam, törött arccal, azt se tudtam, hogy ha belekezdhetnék egy átváltozásba, hol kezdeném. De ez csak a külső, belül még rosszabb volt, azt hittem, most kezdenek elromlani a dolgok, az altatás, a fegyelmezés, a nevelés, MINDEN zsákutca, amit eddig csináltam. Bőgtem és azt éreztem, nem jó semmi.

Jó kis hét, mi? Már most nevetek, hogy hogy lehet ennyire feketén látni a dolgokat, mert 2 napja minden a legnagyobb rendben. A fog előbújt, az antibiotikum elfogyott, a taknyosság megszűnt, éjjel újra alszunk, már csak a napközbeni alvások vannak itt mumusként. Már nem fáj a fejem és már hormonálisan is rendbe jöttem. Mert persze utánaolvastam ennek is és bizony a női ciklusnak van egy hete, amikor ennyire depressziós lehet valaki. Ide egy óriási felkiáltójelet kell tennem, hogy ezzel bizony kezdeni kell valamit. Merthogy ennél csak keményebb időszakok lesznek, amiket bírni kell, ha nehéz, akkor is, és nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire eleresszem magam, ha mondjuk 3 napig nem alszom rendesen. A gyereknek, ha beteg, még inkább egy biztos pontra van szüksége. Igaz? Igaz hát.

Persze mondom, most minden jó, meggyógyult, erős, próbálgatja magát. Ma már porszívóztam kakaóport a szőnyegből, vettem ki a kezéből csiliszószt, gyógyszert, merthogy felfedezte a fiókokat, amikre csak hetek múlva érkezik meg a safety zár. Próbáltam kétszer altatni, nem ment. Mikor még nem volt gyerekem és láttam, hogy a gyerekek csak úgy elalszanak maguktól vicces pózokban meg helyeken, alig vártam, hogy majd én is fotózhassam az enyém, hogy hahaha, tótágasállás közben elaludt. Tudjátok, hogy és kizárólag hogy tud elaludni a gyerek? AZ erkélyen, babakocsiban, sűrű ringatás közben, miközben behajolok hozzá és a karomhoz bújik. Vagy éjjel kettőnk között derékszöget bezárva és rúgkapálva. Hogy hogy lesz ebből napi egyszeri alvás a kiságyban, nem tudom, de ez az ősz feladata, mert bizony egyre hidegebb van, és a gyerek is egyre nagyobb, a végtelenségig nem alhat el a babakocsiban az erkélyen. Sajnos. Ezt elrontottam, azt hiszem.

Ja, és Tamásnak ma van az első napja az új helyen. Nagyon izgult már előtte, és azt mondta, nem azért, mert új hely meg munka, hanem hogy hogy fogja nélkülünk a nap eltelni. Ma odahívta Tádét és elmondta neki, hogy apu mától újra dolgozik. De majd jön haza korán, aggodalomra semmi ok. Mindezt hihetetlen giccsesen, úgyhogy természetesen sírtam rajta. És képzeljétek, eddig nagyon okés a kettesben itthon. Kicsit nagyobb a csend, kicsit kevesebb dolgot kell a helyére tenni vagy kerülgetni, kicsit kevesebbet eszek, Tádé kicsit kevésbé izgága gengszter. Aminek köszönhetően – háziasszonybüszkeség – ki van mosva, el van mosogatózva, kétféle kaja meg van főzve, ki van teregetve, dolgoztam is, mindvégig éber gyerekkel. Már csak az kéne, hogy aludjon egyet.