Ma a férjem altatta a gyereket. Közben a kicsi kétszer megszökött és jött ki hozzám, mosolyogva, integetve, rám bújt és a hasamon fekve próbált elaludni. És én megkönnyeztem a meghatottságtól.

Nézem a fotókat, nézem a gyerekem, és látom, nem kisbaba már, az arca, a mozdulatai, a tekintete egyre gyerekesebb, fiúsabb. Nem segít az sem, hogy a nagyszülők is mondják, ez a gyerek bizony már nem kisbaba, hanem nagyfiú!

Hétről hétre egyre nagyobb, és persze jól van ez így, de azért hé, egy kicsit le lehetne ezt lassítani, nem? Mindjárt másfél éves, holott még itt volt tegnapelőtt a születése, és az a másfél év, amit azóta átéltünk, egy szempillantás alatt lezajlott – minden szépségével és nehézségével. Mi lesz velem, ha ilyen ütemben telik tovább az idő? Mi lesz, ha már nem leszünk mindig együtt, mert mondjuk elkezd oviba járni, vagy mi lesz, ha majd először mutatja be a barátnőjét? Héhéhé, ne rohanjunk előre ennyire. Már ez az altatás is kicsit sok volt, mert mostanában megbecsülök minden pillanatot, amit velem tölt, amikor hozzám ér, hozzám bújik. Elkezdett huncutul, játékosan, érzelmesen bújni, kedveskedni, mókázni velem, amitől legszívesebben állandóan csak az ölemben tartanám. Ha alszik és megébred és sír, odaveszem délután magam mellé és együtt alszunk tovább, néha én is alszom, néha meg csak nézem, szagolgatom, puszilgatom, mert ilyenkor legalább hagyja, hát ilyen giccses anyuka vagyok mostanában. Ha jön és a combom öleli, nem tudom nem felvenni. Ha jön és megsimogatja a hajam, nem tudok nem elérzékenyülni. Ha pedig jön és rajtam akar elaludni, nem tudok nem elmorzsolni pár könnycseppet, annyira jó, annyira kedves érzés ez. Meg lehet ezt szokni? Vagy ez már mindig itt lesz a túlcsordulás szélén?

Nem mondom, hisztizni és sikongatni is szokott, próbálgatja az akaratát és mikor fáradt, nehezebb vele. De mióta egyre szebben és differenciáltabban fejezi ki az érzelmeit, a türelmem is sokkal több ezekhez a nehezebb helyzetekhez is.

Hogy elkényeztetem-, elkapatom-e? Remélem nem, de nem tudok úrrá lenni ezen az érzelmi túlcsorduláson, amit egyre erősebben érzek. Néha Tamás megkérdezni, felfogtam-e már, hogy van egy gyerekünk, mert neki néha van, hogy belehasít, hogy ú, hiszen neki már van egy fia! egy gyereke, és hogy ez milyen hihetetlen és milyen jó érzés, és akkor én meg mondanám neki, hogy nekem meg minden gondolatomban benne van, hogy van egy gyerekem, inkább az hasít belém sokszor, hogy van más is, amivel kéne, lehetne foglalkozni. De nem megy, kéne erre egy szó, amikor az ember a szerelmes a gyerekébe, ami nem szerelem de nem is csak sima szeretet, hanem ez a minden lélegzetvételben és minden gondolatban benne lévő nem-lehet-vele-betelni érzés, ami amúgy tényleg nem szerelem, de ahhoz hasonlít a legjobban, szóval kéne rá egy szó. És akkor nem születnének ilyen mérhetetlenül giccses bejegyzések, csak elmondanám, hogy én mennyire EZ vagyok a gyerekemmel, és mindenki tudná, mire gondolok.