Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

Az altatásról - Álommanók és álompor nélkül

2020. január 02. 14:23 - juditvagyok

Kering mostanában a Facebookon egy relaxációs altatási technika, egy mese álommanókról és álomporról. Sokak szerint „érdemes kipróbálni”. Én azonban szkeptikus vagyok. És mondjuk nem vagyok szakember, de hát véleményem az van!

Mikor kicsi voltam, anyukám rengeteget mesélt nekem is, húgomnak is. Nagy kedvencem volt a Hetvenhét magyar népmese, mikor már ismertem a számokat, mindig a leghosszabb meséket válogattam ki, azt mesélje anyu. Imádtam mesét hallgatni, nálunk ez hozzátartozott a pihenéshez, altatáshoz. Vártam, hogy majd nálunk is elinduljon a mesélős korszak. Volt egy pár hónap, amíg a Majom mamája mindent vitt, egy hónapja körülbelül pedig Kisvakond-meséket mesélek a fiamnak, hármat váltogatunk, ez a napközbeni és esti altatás része. Hihetetlen hosszú és gyötrelmes út vezetett odáig, hogy ez így menjen, és „csak” 40 perc legyen az altatás.

Talán emlékeztek rá, már többször panaszkodtam rá, milyen nehéz nálunk ez a folyamat, mióta nem Adamo hintában altatom a fiam. Ő egy folyamatosan mozgó gyerek, állandóan pörög, ahogy felébred, mosolyog és kezdi a napot. Nem sétál, mindig fut vagy üget. Sosem akar aludni menni. Épp ezért kiskora óta nagyon tudatosan figyelek rá, hogy amennyire lehet, tartsuk magunk a napirendhez és az altatás előtti időszakban minél nagyobb nyugalom vegye körül. Még arra is figyelek, hogy banánt se egyen az utolsó fél órában, mert hát abban is van valami cukor, fel ne pörgesse.

A fiam csak velem alszik el. Nem kell neki rongyika, kisállat, apu, tesó, fehérzaj, még a meséhez sem ragaszkodik, csak ahhoz, hogy ott feküdjek mellette és kaparászhasson, foghassa a kezem, hajtogathassa az ujjaim, néha úgy érzem, legszívesebben akár vissza is bújna belém, ha tehetné. A másik, amihez ragaszkodik, a lehúzott redőny. Napközben is így alszunk és este is. Ragaszkodik még ahhoz is, hogy a vizeskulacsa az ágy mellett legyen. Mostanában ahhoz is, hogy végigsoroljuk az egész famíliát, hogy ki mindenki alszik. De az utolsó pillanatig izeg-mozog, felmászik a falra, ráfekszik a fejemre. Egyre lassabban, egyre nyugisabban. A légzéséből tudom, hogy elaludt, de még akkor is a nyakamhoz és kezemhez bújva kaparászik. Próbáltam mindent, beszéltem neki, meséltem neki, éjszakai fényeztünk, hallgattuk a kinti zajokat, néha már kiabáltam is vele, hogy aludjon, mi mástól aludna el, ugye, kérem, hogy csukja be a szemét, hahaha, persze, nem csukja be. Énekeltem neki, hevesen tiltakozott, hogy hagyjam abba.

Egyszer tanácsolta nekem interneten egy idegen, hogy magyarázzam el neki, még másfél éves lehetett amúgy csak, melyik az ő szobája, aludjon ott, és majd meglátom, magától bemegy és egyedül elalszik. Más olyat mondott, mikor még hajnalban kelt, hogy hagyjam, hadd menjen ki a nappaliba vagy ahol a játékai vannak, szépen eljátszik egyedül majd, amíg mi fel nem kelünk – az ő gyereke így csinálja, náluk bevált. Ez tök klassz, de tényleg! És kedves anyukák, akik adnak egy jóéjtpuszit a gyereknek, rájuk húzzák az ajtót és a gyerek elalszik – örüljetek neki! Meg azok az anyukák is, akiknek a gyereke 2 évesen reggelente szépen eljátszik egyedül a nappaliban anélkül, hogy átrendezné a lakást vagy magára rántaná a könyvespolcot. Vannak ilyen áldott jó gyerekek. Meg vannak olyanok, mint az enyém. Mármint inkább: nincs két egyforma gyerek. Ami neked bevált, ha neked bevált, ne gondold, hogy nálad van a bölcsek köve.

Amikor jártam terápiába, volt egy imaginációs technika, amivel dolgoztunk. De ahhoz, hogy ebben a más tudatállapotban dolgozhassunk, egy relaxált állapotba kellett kerülnöm. Becsuktam a szemem, és követtem a pszichológusom utasításait: figyeltem a lélegzésem és azt, hogy a különböző testrészeim hogy lazultak el. Működött, persze, hogy működött. Egyrészt felnőtt vagyok, viszonylag könnyen oda tudok figyelni a légzésemre például. Meg akartam is. Szóval alapvetően jó tapasztalataim vannak arról, hogy relaxációs állapot.

De azt hiszem, hogy ha egy kisgyereket rá lehet venni, hogy szépen, csukott szemmel feküdjön, akkor nem kell a más hókuszpókusz, álompor meg álommanók. Lehet egy jó, kellemes, közös rutin, saját családi kis hagyomány az álomporozás. Tök jó!

Ma délben szépen kimatekoztam: elaltatom a 3 hónapost, megetetem a kétéséfélévest és őt is elaltatom, aztán visszajövök a kicsihez. Naná, hogy nem sikerült. És még a futár is akkor jött és jó hosszan nyomta a kapucsengőt. Hát van ilyen. Második nekifutásra sikerült, még csak relaxálni-álomporozni se kellett volna, mert olyan álmos volt, hogy egyből el tudott aludni.

Szóval minden gyerek más és más. Akinek problémái vannak az altatással, kapva kap minden tanácson – egy ideig. Aztán elfogadja, hogy itt bizony neki kell kitalálni, mi működik a gyerekénél. Mint ahogy a szoptatással is mindent kipróbál egy anyuka, akinek kevés teje van. És persze nem azt akarom mondani, hogy vannak könnyű gyerekek meg nehéz gyerekek, és a könnyű gyerekeknek könnyen beszél meg ad tanácsot az anyukája, a nehéz gyerek anyukája meg hiába próbál mindent. Mert nem így gondolom. Csak elgondolkoztam, hogy ha az én fiammal eljutnánk odáig, hogy szépen csukd be a szemed (ÉS ALUDJÁL), olyan mindegy, hogy álomporról, Kisvakondról vagy a következő napról, esetleg Hollófernyigesről mesélek neki mesehangon. Úgyhogy én nem mentem a webshopba relaxációs mesékért.

12 hónap csak úgy, hipp-hopp

2019. december 30. 13:49 - juditvagyok

December 31-én derült ki, hogy lesz Ida. Persze akkor még nem tudtuk, hogy Ida lesz. Örültem, de az előző terhesség vetélése óvatosságra intett. Vágytam azokra a különleges jelekre, helyzetekre, élményekre, amik még Tádénál jelentkeztek, de nem volt belőlük egy sem. Minden terhesség más.

Nyugodtan mondhatom, hogy az év nagy részét a kanapén töltöttem. Az első trimsztert azért, mert nagyon megviselt. Megnéztem egy csomó Agatha Christie-filmet, miközben Tádé aludt vagy duplózott, vártam haza Tamást, hánytam és szenvedtem. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem sokra ebből az időszakból. Sőt az egész terhességből. Pedig az év 9 hónapjában az voltam, és nagyon meg is viselt. Hát még a szülés, meg az utána elkövetkezendő hetek, amiket szintén a kanapén töltöttem pár jágpárnával. Arra sem emlékszem, milyen volt Idával, az újszülöttel. Pár dolog maradt meg, hogy próbáltam szoptatni, próbáltunk négyen együtt aludni, jött a védőnő, elkezdtük a tápszert, de ennyi. Mint ahogy arra sem emlékszem, hogy tulajdonképpen milyen fájdalmaim voltak. Pedig meggyőződésem volt, hogy sosem feledem és sosem fog teljesen elmúlni. Na igen, ha jön a hidegfront, azért előjön pár fájdalom. Meg van pár dolog, amiről az ember csak a gyakorikérdéseken talál infókat. De ezek annyira intim dolgok, hogy eszem ágában sincs leírni őket. Egyet tudok, soha többé nem szeretnék szülni, se császárral, se természetes úton. De nemcsak a fájdalom miatt. Terhes sem szeretnék többé lenni. Idén ősszel úgy éreztem, megérkeztünk, készen vagyunk. Ez a mi családunk.

Szóval nehéz 9 hónap volt, de valami olyan változást hozott az életembe a szülés és a második gyerekünk, ami igazán különlegessé teszi számomra ezt az évet. Például elengedtem a gyógyszereim. Magabiztosabb lettem, nyugodtabb lettem. Anyább lettem, feleségebb lettem, felnőttebb lettem. Stabilabban állok az életemben benne, két lábbal. Könnyebben elfogadom azt, amin nem lehet változtatni, és igyekszem változtatni azon, ami nem jó.

Sokkal többet kaptam ettől az évtől, mint amit vártam tőle. Oké, nem beszél folyékonyan a fiam és nem is szobatiszta. De vannak sikereink mindkét téren. A gyerekek a saját szobájukban alszanak, végre használjuk a gyerekszobát a kakis pelenkák gyűjtésén kívül másra is. A fiam szépen fejlődik, 5-ig számol! A dramaturgiai érzéke egyre fejlettebb, érzelmileg pedig biztonságban van és szépen veszi az új helyzeteket. Majd megtanul beszélni, és majd megy a bilizés is. A lányomnak szép kis rutinja van, és hopp, kettőt pislantottam és mindjárt hozzátáplálunk. Oké, küzdünk dolgokkal, a koszmóval, a féltékenységgel, a harapásnyomokkal, a fogzással, apu napközbeni hiányával.  Na és akkor mi van? Két kezemet összeteszem, hogy csak ennyivel.

Persze egyedül vagyok, és a to do listámon olyanok vannak, hogy levelestésztát elővenni, lencsesalátát megcsinálni, locsolni, kávét darálni, meg a bevásárlás. Végigfutom este magamban, másnap mi lesz a program: főzés, esetleg ágyneműcsere! Izgalmasabb napokon Interspar. Mackóban vagyok, mamuszban, pizsamában, sokszor nem frissen mosott a hajam, és hiába takarítok becsülettel heti egyszer, a lakáson nem látszik. A barátaimmal alig találkozom, a családommal is ritkán. Ez van. Elfogadtam. Nekem most az a feladatom, hogy a két kisgyerekemmel legyek, őket terelgessem. És mondok valamit: a nehéz napok ellenére elég jól csinálom! Lehet, hogy utálok tükörbe nézni, mert csak visszajöttek a kilók, utálok farmerba bújni, mert csak visszajöttek a kilók, idejét nem tudom, mikor voltam kozmetikusnál, de hát ezek… Majd lesz erre is idő. Egyszer. Rendbetenni magam kívülről is.

Amire viszont tök büszke vagyok, hogy nagyon sokat olvastam idén. És hogy a két gyerek mellett is van alkalmam olvasni. Azért legalább ezzel kicsit kinyílik valami ajtó.

Biztos sok mindent lehetne másképp csinálni. Bátrabban, jobban szervezve, kevésbé mereven, energikusabban. Egyelőre annak örülök, hogy itthon, a négy fal közt végig tudom vinni a napot a gyerekekkel, közben pedig biztosítani tudom azt a hátteret a férjemnek, amiből el tud menni dolgozni és amibe haza tud jönni. Már csak a kis kötény hiányzik rólam meg a hajcsavarók. Napokban és hetekben gondolkozom, fáradtabb időszakokban napszakokig jutok csak. De szépen haladok előre. Nagy utat tettem, tettünk meg idén. Először a puzzle sarkai, szélei kerültek kirakásra, aztán most pedig így év végén bekerülnek az utolsó darabok is. Holnap este, éjfélkor, habár még alkoholmentes pezsgővel sem fogunk koccintani, feltéve, ha ébren leszünk, büszkén fogom zárni 2019-et, ezt a nagyon-nagyon hosszú és annál is tartalmasabb évet, aminek ugyan nagy részére már nem is emlékszem, a részletekre legalábbis, mégis, ha az egész a fontos, akkor: nehéz, de szép évet zártam. Ami után például minden nőre, aki szült már, egy fizikai hősként tekintek. Minden apukára, aki fürdet, etet, altat, tisztába tesz, öltöztet, példaként tenkintek. Összekacsintok az anyukával, akinek a gyereke ugyanúgy visít a bevásárlókocsiban, mint az enyém. Meg azzal is, akinek ugyanúgy nem beszél, nem kakil bilibe.

2020-ban lesz pár nagy dolog. Például 5 éve leszünk együtt. A fiam ovis lesz. A lányom megtanul járni. Kiderül, hogy ugyanolyan ön- és közveszélyes lesz-e, mint a fiam volt. Meg ilyenek. Izgalmas lesz, még ha csak a heti menü is kerül majd a to do lsitámra!

Apu újra dolgozik, itt a lopott énidők ideje

2019. december 20. 08:40 - juditvagyok

Egy nagyon különleges korszak zárult le az életünkben a napokban. Még nyáron úgy döntöttünk a férjemmel, hogy otthagyja a munkahelyét, és „kivesz” egy kis tanulási szabadságot, valamint segít nekem a gyerekkel, gyerekekkel. Hónapokat voltunk együtt így hárman, aztán négyen. Rengeteget segített, és leginkább nem a szemét levitele számított vagy hogy autóval hoz-visz, ha szükség van rá, hanem hogy nem voltam egyedül. A terhesség vége és a szülés utáni időszak is egyaránt nehéz volt nekem, lassan ment a regenerálódás, elég sokáig segítségre szorultam még a legelemibb dolgokban is. Aztán pár hete egy este leültünk, és megbeszéltük: itt az ideje visszatérni a munka és a felnőttek világába, legalább egyikünknek, és mivel én nem akarok, így ő ment. Tegnap volt az első teljes nap, amit nélküle töltöttünk.

Hogy őszinte legyek, először féltem. Tudtam, minden anyuka megoldja, egy, két, három gyerekkel, egyedül, akár több ezer kilométeres távolságból a szülei, családja segítsége nélkül is. De persze ez nem segített abban, hogy féltem. Tisztában vagyok vele, hogy kivételes szerencsém volt ezzel az időszakkal, de nemcsak nekem, hanem a gyerekeknek és a férjemnek is. Az újszülöttünk első három hónapjában minden nap vele volt az apja is, és a dackorszakos kétésfélévesnek is nagyon sokat jelentett, hogy nemcsak a folyton fáradt anyja van vele, hanem az apja is. Az apjuknak is jó volt, hogy látja őket, jót tett az egójának, hogy ilyen szépen elboldogul. Igazából mindenkinek kéne ilyen, bárcsak mindenki megengedhetné magának. De persze a másik oldalon ott volt, hogy kicsit beszűkültünk, kicsit túl kényelmesen éltünk.

Leginkább attól féltem, hogy fogok altatni, főzni és kihez fogok szólni. Emlékszem rá, hamar be lehet csavarodni felnőtt társasága nélkül. Az is itt van, hogy még nem tudom, hogy fogjuk elhagyni a lakást, mert a fiammal nem lehet sétálni, csak ha nagyon figyelünk rá. Veszélyes. Vezetni meg nem tudok. És féltem attól is, hogy eddig 24 órában együtt voltunk, bármikor a másikhoz szólhattunk, most pedig majd csak pár óránk lesz minderre. És az is hullafáradtan.

Szóval ez a második nap. A fiamnak hiányzik az apja, amire számítottunk. Nem tudom, ezért van-e, de alig eszik. Vagy csak nem ízlik neki, amit főzök. Mert tudok főzni, persze biztos lesz majd, hogy nem tudok. Altatni is tudtam, sőt képzeljétek, van időm olvasni is meg Comedians in Cars Getting Coffee-t nézni. Duplózunk, plüssállatokkal játszunk. Mesét nézünk, beszélgetünk, kirakózunk, rajzolunk. Megnézzük a kukásautót. Zenét hallgatunk és megbeszéljük, mi minden fog történni az elkövetkezendő napokban. A gyerekek jól elvannak, és szerintem ez így is marad.

Én már most nagyon fáradt vagyok. Hosszú perceken keresztül radíroztam az ebédlőasztalt és a fehér ruhásszekrényt, amiket a fiam tegnap összefirkált. Megpróbáltam megmenteni a naptáramat, amit lapjaira tépett szét. Lekapargattam a matricákat, amikkel a bútorokat díszítette fel. Számtalanszor kitettem a szétszórt kirakót, a duplót, a plüssállatokat, a fakockákat, a vállfákat, a játékcsavarokat. Tele van maradékokkal a hűtő, amiket nem evett meg. Minden morzsás. Minden tele van a hajammal, ami jobban hullik mint valaha. Három dolog tart életben napközben: a kávé, az anyukám féle zabos pogácsa és a fotelem. A mosogatógépbe folyamatosan ki- és bepakolok, de emellett mosogatok is. A szemetes mindig tele van. A szennyestartó is. A szárító is és a mosógép is. Éjjel többször kelek a gyerekek miatt. Persze ezek akkor is megvoltak, amikor itthon volt a férjem, csak akkor ott tudtam maradni a fiammal délben aludni. Vagy mondhattam azt, hogy kicsit szeretnék bemenni az egyik szobába és egyedül lenni. Vagy nem 8 részletben megfőzni az ebédet, vagy nem hagyni fél napig a lavórban a mosott ruhát teregetés előtt.

De tudjátok mit? Sokkal jobb mint amire számítottam és mint amilyen egy gyerekkel volt. Egyrészt meglepően sokat lehet beszélgetni a fiammal. Mivel amúgyis le vannak egyszerűsödve a gondolataim és a kis világom, így nagyon jól kijövünk. De néha azért fáradt vagyok, és mikor épp hisztizik mondjuk amiatt, mert nem lehet itthon gumicsizmában, akkor nehezen tudok előhúzni a tarsolyomból valamit, amivel el tudom terelni a figyelmét.

Azóta új napra virradtunk, mert olyan nincs, hogy valamit elkezdek és azonnal be is fejezem. Listákat írok: bevásárlós, teendős, fő- és allistákat. Amikor van egy kis üresjárat, gyorsan elvégzek belőle valamit, de közben 2 új teendő jut eszembe. Azonban nem lehet másképp, muszáj felírni, különben mondjuk tojás nélkül maradunk a bejglisütésre, vagy utolsó pillanatban jut eszünkbe, hogy a fenyőfa még a padláson van. Úgyhogy össze kell szedni magam.

4:50-kor keltem etetni, addigra a fiam már éjjel átjött hozzánk aludni. Ahogy azonban hajnalban észrevette, hogy nem vagyok mellette, jött ki, és az apja nem volt elég a visszaaltatásban. Visszamentem hát vele a nagyágyba, az apja a kicsit etette. Mire visszaaludtam, jött a férjem, hogy még aludna indulás előtt egy órácskát, vegyem át a kicsit. Átvettem, de sehogy se akart visszaaludni. Szóval odakucorodtam mellé, a fiam ágyában aludtunk, vagyis ő még mindig alszik, én már rég elkezdtem a napot. Ma csak a férjem ébredt ott, ahol elaludt. És hát ilyenekből áll a nap. De az az érdekes, hogy jobb, mint annak idején volt. A fiam már érettebb, sok szempontból könnyebb vele. Én rutinosabb vagyok, a kicsi meg jó természet. Nincs időm leülni és sajnálni magam. Oké, még csak két nap van mögöttem, de elhatároztam: lehet azt, hogy ülök és kétségbe esek, hogy mi lesz, vagy lehet azt, hogy csinálom. Vannak fontos dolgok, amiknek teljesülnie kell minden nap, például muszáj enni adni a gyerekeknek. De ha kimarad a fiamnál egy alvás, akkor mégis mi van? Vagy ha egy órával később alszik el. Vagy… hát sorolhatnám még, de minek. A napokban szépen megtanulom magamra kötözni a lányom, és akkor egy fokkal talán megint könnyebb lesz. Itt most nem lehet felmondani, azért mert nem egészen jó a meló. Lesznek nehezebb napok, lustább napok, kevésbé kreatív napok, türelmetlenebb napok, ezzel tisztában vagyok, nem akarom magam becsapni. Fáradtak vagyunk már most. Most viszont hallom, felébredt a lányom, vége a szünetnek, a gondolataim pörögnek tovább, de menni kell, a következő kávé még várat magára. Lopott énidőkkel tök jól végig fogom csinálni!

Nem elég jó anya

2019. december 12. 09:44 - juditvagyok

Még az elején tartok az anyaságnak, és/bár az idő nagyon rohan. Ilyenkor, a születésnapom környékén mindig kicsit számot vetek, hasonlítgatok. Anyukámnak ilyenkor már milyen nagy gyerekei voltak. 34 leszek, az már majdnem 35. A belső idő másképp telik, a gyerekek pedig még inkább másképp érzékelik az éveket. Anyukám nekem sokáig, tulajdonképpen a mai napig 35, akkor lehetett valami, ami miatt belém égett az a kor, az az év. Akkor én már 10-11 éves voltam, és a húgom is idősebb volt, mint a fiam most. Erre a Facebookon egy helyi, városi csoportba valaki feltöltött egy képet 1990 karácsonya tájáról, amin apukám van, betlehemezik a gyerekekkel. Pár évvel idősebb csak nálam, mármint annál, ami most vagyok. Baromi gyorsan eltelik 30 év, mondjuk rengeteg minden történt. Na de itt vagyok, elérzékenyülve, és azon gondolkozom, jót-e, eleget adok-e a gyerekeimnek. Hullámokban tör ez rám, általában elégedetten eltelnek a napok. Aztán történik valami, és hupsz, kicsúszik a lábam alól a talaj.

Itt van például az, hogy nem beszél a fiam. Mit csináltam rosszul? Mit rontottunk el? Vagy semmit? Valami „óriási” problémáról el akartam terelni a figyelmét valamelyik nap, és mondtam neki, nézzünk ki az ablakon, figyeljük kicsit a forgalmat. Egy óvoda van velünk szemben, parkolóval, mindig történik valami, amit meg lehet nézni. Ha mást nem, megbeszéljük, milyen színű autók parkolnak ott. Na de most kint játszottak a gyerekek: futkároztak, kergetőztek, sikongattak. A fiam meg állt a kiságyban, mosolygott, magára mutatott, aztán kintre a gyerekekre. Kérdezem tőle, szeretnél velük játszani? Bólogat, hogy igen, és mosolyog tovább. Nem igen viszem közösségbe, nem tudom megoldani. Játszóterezni szoktunk, ha az idő engedi, de mióta rövidek a napok, sok az eső meg itt ez a párhónapos kistesó, hát elég nehéz megoldani. Mást meg még nehezebb. Mivel született kistesó, így nem írattuk be bölcsibe, arra gondoltam, jó lesz itthon nekünk együtt. Hát lehet, hogy ezt is rosszul gondoltam. Lehet, hogy már beszélne, és jól érezné magát a sok korabeli közt. Persze látom, itthon is jól elvan, szeret minket, szereti a játékait, de annyira megsajnáltam, ahogy mutatott magára, aztán kintre a gyerekekre. Közben meg azon gondolkozom, hogy szeptembertől megy oviba. Vége lesz annak, hogy mindent látok, amit csinál, mindenben részt vehetek, összebújva alszunk, én leszek a világ közepe neki. Merthogy ez amúgy nagyon jó érzés. Egyfelől látom, hogy vágyna közösségbe, és örülök neki, hogy megy majd, másfelől meg már most majd megszakad a szívem bele. Hiszen olyan jó itthon együtt.

Aztán itt van az, hogy a pár nap híján 3 hónapos kislányom tegnap átfordult a hasáról a hátára. Többször is. És akkor én fejhez kaptam, hogy héhéhé, hogy tarthatunk már itt? Hol voltam az elmúlt 3 hónapban? Másfél hónapig a kanapén regenerálódtam, utána meg próbáltam behozni a lemaradást és minél többet foglalkozni a fiammal, hogy ne érezze magát háttérben azért, mert született egy húga. Épp csak a húgát nem lestem-figyeltem állandóan. Nem eleget. Nagyon mérges voltam magamra, nagyon bántott. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy a terhesség is nehéz volt, a szülés és az utána tartó fájdalmak is nagyon megviseltek, és itt ez a kislány, aki cserébe mindezért a világ legjobb kislánya, mosolyog, eszik, alszik, néha persze méltatlankodik, én meg mindig inkább mást csinálok, minthogy odakucorodjak mellé, csak úgy, és nézzem, figyeljem, hogy veszi a levegőt. Merthogy az elsőnél még így volt. Úgyhogy délután elvonultam vele, csak vele. És ugyanaz volt, mint a fiamnál: megnémultam. Nem tudtam hozzá szólni, beszélni, gügyögni neki, csak visszamosolyogni. Emlékszem, szörnyen éreztem magam emiatt a fiamnál. Néma kotlós. Aztán egy idő után tudtam már neki beszélni, mesélni, de ez soká következett be. Azt hittem, most majd más lesz, könnyebb lesz, de nem. Na, emiatt is jött a lelkiismeret-furdalás. Estére már bőgtem, hogy sehogy se jó.

Hetek óta külön alszanak a gyerekek, a saját szobájukban. Jól vette a fiam is, a lányom is. Én viszont nehezen. Először a kisbabánk került ki a nagyágyból, mert se ő, se én nem tudtunk rendesen aludni. Nagyon rossz anyának éreztem magam, hogy mi az elsőszülöttel kuckózunk a nagyágyban, a kis újszülött meg egyedül fekszik egy sötét szobában. Milyen ember vagyok én? De aztán láttam, hogy nagyon jókat alszik. Aztán egy este a fiam is bekerült a saját ágyába, és tök jól vette. Hajnalban ugyan át szokott hozzánk, közénk jönni, de az éjszaka nagy részét egyedül tölti. Nélkülünk. Ez is nyilván csak engem viselt meg: már sose lesz olyan kicsi a fiam, hogy szüksége legyen rá, hogy egész éjjel velem aludjon. Az altatás még az enyém, de ha az is menni fog egyedül? Hát mi lesz velem?

Nehezen veszem a változásokat. És most sok volt. Vagyis van. Kicsit szeretném megállítani az időt, nem akarok születésnapot, nem akarok idősebb gyerekeket, szülőket, testvért. Altatáskor itt fekszem a fiam mellett, mesélek, utána csöndben vagyunk a sötétben, összebújva, amíg el nem alszik. És egyre csak jönnek a gondolatok, az emlékek, gyerekkorról, nagyszülőkről, tervek a gyerekekkel kapcsolatban, kérdések, nyomasztó kérdések azzal kapcsolatban, hogy lesz tovább. Mi lesz, ha ennek vége lesz, ennek az itthoni csodának, ennek a kis édes egységnek.

Bevásárlás két kisgyerekkel

2019. december 09. 19:56 - juditvagyok

Ti hogy jártok bevásárolni? Én régen nagyon szerettem, akárcsak benézni egy-egy boltba, még ha nem is vettem semmit. Akár csak egy élelmiszerüzletbe. Az akciókat is megnéztem, szeretek tájékozott lenni - engem nem vernek át, akár több kilométert voltam képes megtenni 200 Ft különbségért, csak hogy életrevalónak érezzem magam! Aztán lett családom, és az összes, de tényleg összes közhelyet mélyen egyetértő bólogatással helyeslem. Például azt, hogy az idő pénz. Már egy gyerekkel is nehéz volt, mert a gyerekem nem szeret bevásárolni vagy vásárolni, se nézelődni. Kisbabának utálta, ha melege van. Most meg utálja, ha nem mozoghat. Hamarosan meg azt fogja utálni, ha nem kaphat meg valamit… De két gyerekkel? Agyrém. Főleg, hogy nem tudok vezetni.

Eleinte úgy csináltuk, hogy megírtam a listát, Tamás elvitt egy boltba, ők kint maradtak a kocsiban, én gyorsan bevásároltam, addig ő hallgatta a sírást, én meg siettem nagyon. Aztán megpróbáltuk a házhozszállítást, de azzal meg az a gond, hogy idősávra érvényes a kiszállítási idő, és sokszor hamarabb érkeztek, mi meg két kisgyerekkel elég nehezen alkalmazkodunk. Aztán megpróbáltuk azt, hogy nem csinálunk heti nagybevásárlást, hanem séta során veszünk, amit elbírunk. Volt olyan is, hogy listát írtam és Tamás egyedül vette meg (a háromszor annyiba kerülő, mint ami a listán volt) dolgokat. Aztán olyan is volt, hogy vevők ránk szóltak a síró gyerek miatt és a boltosok is csúnyán néztek ránk. Aztán jött a rossz idő, ami azért szívás, mert mindkét gyerekünk utálja a réteges öltözködést.

Azonban mostanra kialakult a tökéletes módszer! Online bevásárlunk, vagyis én, micsoda énidő, bejöhetek a kisszobába a kakikuka mellé a laptopommal a spar online-on végigkattintani! Aztán másnap mi megyünk el érte akkor, amikor nekünk jó. Egyszer Tamás egyedül ment el érte, és rossz helyettesítő terméket fogadott el, azóta megyek inkább én is. Aztán persze van olyan is, hogy eszünkbe jut még valami, és akkor mégis el kell menni boltba, és mind a négyen megyünk. Először megetetjük Idát. Büfiztetés. Tiszta pelenka mindkét gyerekre. Tádé bekerítése és felöltöztetése, sapka, sál, kabát, cipő. Tamás is felöltözik gyorsan és lemennek az udvarra, hogy haladjunk. Ekkor én amit lehet, gyorsan magamra kapok, aztán jön a tortúra: Idára adni a téli gúnyát és betenni a hordozóba. Már akkor elkezd ordítani, ha meglátja a ruhát, és onnantól kezdve majdnem végig ordít. Gyors vagyok, közben éneklek neki, nyugtatom, kinyitom rá az erkélyajtót, hogy ne süljön meg, cumival próbálkozom, persze semmi sem hat, csak a többi lakó hiszi, hogy kínozzuk a gyereket. Én gyorsan belebújok egy cipőbe, egy kabátba, hogy a ruháim illenek-e egymáshoz, a cipőm ki van-e bokszolva, hát ilyenekre nincs idő, régen még a szemem is kihúztam, most ellenőrzöm, hogy van-e nálam elég zsebkendő. Telefon a zsebbe, pénztárca a táskába, felkapom Idát, hintáztatva végigszaladunk a lépcsőházon, közben kicsit szégyellem magam, hogy már megint az én gyerekem ordít, mert amúgy hallom, hogy Tádé is ordít a kocsiban, mert utál ott ülni. Bekerül mellé Ida is, kapcsolunk valami zenét, hátha legalább az egyik lenyugszik tőle, fűtünk, hogy ne párásodjon az ablak, de közben húzzuk le az ablakot, hogy menjen a friss levegő a gyerekekre, akik utálják, ha melegük van. Közben érzem, hogy feszülök, hallgatom a zenét, amit vagy utálok vagy unok már nagyon, fázom, melegem van, félek, hogy Tamást zavarják a síró kölykök és balesetezni fogunk, kiszárad a szám. Aztán az egyik abbahagyja. Hurrá! De piros lámpát kaptunk, megállunk a mozgásban. Újra sírnak, fasza. A másik belealszik a sírásba. Nagyon jó. Éneklek annak, aki még kiabál, hátha. Aztán lassan odaérünk a parkolóba. Hozok egy bevásárlókocsit, beletesszük a két gyereket. Hozok egy másik kocsit, abba fogok vásárolni. Megindulunk a boltba, és már rég nem érdekel, hogy néznek ránk, hogy furák vagyunk-e. Lemérem a narancsot, közben Tamásék nézelődnek. Már a felvágottaknál állok sorban, ők messzire járnak, és akkor felismerem, ezer közül is felismerném: sikít, sír a fiam. Sietek nagyon, mire egymásra találunk, már minden rendben. Addigra a lányom lesz éhes. Nem baj, sietünk nagyon, sorba állunk és aztán jön újra a kocsiba berimánkodás és a sírások csitítása. Hát így.

Mégis, nekem ez az egyik kedvenc programom, mert ilyenkor kimozdulok itthonról, kicsit hasznosítom a tájékozódási ismereteim. De azért már várom azt az időt, mikor a gyerekeknek adok egy kis pénzt és kiküldöm őket a boltba cérnametéltért, és nem egy ilyen cirkuszi mutatványos másfél óra lesz a bevásárlásunk.

Adventi készülődés, immár két gyerekkel

2019. november 30. 17:58 - juditvagyok

Nálam a december mindig az ünnep hónapja. Jön a Mikulás, a születésnapom, a karácsony. Persze felnőttként már más, mint annakidején gyerekként. Akkor sokkal végtelenebb hosszúságú volt minden hónap, minden évszak. Mióta saját családom van, inkább szól a szervezésről, tervezésről, és így sokkal gyorsabban repül az idő. Az első, saját otthonunkban töltött decemberben már terhes voltam Tádéval, hónap elején tudtuk meg, hogy fiunk lesz. Épp, hogy berendezkedtünk, anyu már karácsonyra megvarrta a kicsinek az első hencsergőjét. Születésnapomra csomagot kaptam otthonról, egy szép takarót varrt nekem anyu, meg kaptam diót is, erre emlékszem, Tamástól meg egy hifit, amit azóta is minden nap több órán át használunk. Nagyon jó volt, 31 lettem, túl voltam az esküvőn, az otthonvásárláson és terhes voltam a kisfiunkkal. 24-én pedig sétáltunk egy nagyot, óriásit, aztán várt minket a saját otthonunk melege. Emlékszem, kacsacombot készítettem, lilakáposztával és édesburgonyapürével. A kacsacombot sokáig kergettem, nem lehetett kapni azon a télen. Kész lett, megterítettem, és nagyjából egy falatot sem tudtam belőle enni, annyira nem kívántam. Következő karácsonyra mézes-narancsos sonkát sütöttem, szintén nagy csalódás volt, tavaly pedig weelingtont, ami nem lett valami finom, kicsit nyers maradt a tésztája.

Alakulnak a saját hagyományaink. Ahhoz ragaszkodom, hogy 24-én csak négyen legyünk, közösen díszítsük a fát, közben szóljon a zene és Tamás készítsen sok-sok fényképet. Mikor még az első közös itteni karácsonyunk ünnepeltük, vettünk egy műfenyőt, azóta is azt használjuk. A díszeket sem cserélem minden évben, nálunk minden piros-arany. Minden évben. És ez így is marad. Az adventi koszorúnk is évről évre ugyanaz, a gyertyákat sem nagyon cserélem. Mi így vagyunk keveset pazarlók. Tamás nem nagy ünneplős, de nem is egy grincs. Amit szeretnék vagy fontos nekem, abban részt vesz. Hajlandó inget felvenni, nézni a karácsonyi fényeket, hallgatni a karácsonyi zenét, de mondjuk semmit nem tenne értük vagy ha nem lenne, az sem lenne neki baj, azt hiszem. De miattam és a gyerekek miatt van és lesz is. Szeretném, ha ők is jó szívvel emlékeznének majd vissza arra, amit egy-egy ünnepléskor kaptak tőlünk. És most nem az ajándékokra gondolok, inkább a közösen együtt töltött időre és az élményekre. Mi annakidején mindig kiöltöztünk, ahogy elkezdett sötétedni. A fát már korábban feldíszítettük, a konyhában pedig várták a saláták, a sült karaj, a mézes béles, a holdacska, a zserbó, a bejglik és tepertős pogácsa, na meg sajtos rúd az estét. Előkerült a margarétást étkészlet és a karácsonyi abrosz. Az ültetőkártyák, ünnepi szalvéták, karácsonyi bakelitek. Nem emlékszem rá, hogy bármikor is hittem volna a Jézuskában, arra viszont igen, hogy már egész kis koromban én is adni akartam ajándékot. Így például egyszer, a rendszerváltozás után nem sokkal, egy nagy becsben tartott milka csokipapírt csomagoltam be és adtam ajándékba szüleimnek, és mikor már Ágika is megszületett, de még nem tudott ilyen menő ajándékokkal kedveskedni, mindig kettőnk nevében adtam. Szóval ahogy besötétedett, szép sorban mentünk ki a fához, és tettük alá a becsomagolt ajándékokat. Apu volt mindig az utolsó, szólt valami zene halkan és fogta a fehér kerámiacsengőt és csöngetett vele, aztán bejött, hogy mintha úgy hallotta volna, járt itt a Jézuska. És akkor kimentünk, ajándékoztunk, énekeltünk, vacsoráztunk és mindig játszottunk valamit vacsora után. Társasoztunk a frissen kapott társasokkal vagy épp römiztünk egyet, miközben újratöltöttük a tányérjainkat a karácsonyi süteményekkel.

Azon vagyok, hogy nekünk is legyenek saját hagyományaink. A menüvel még kísérletezek, idén cacciucco lesz meg cukormentes bejgli, a hagyományos ételeket majd úgyis megesszük otthon. Holnap lehozom a padlásról a díszeket, előveszem a koszorút. Tavaly már nagyon élvezte Tádé a gyertyák elfújását, idén csillagszórózunk is, hátha arra is felcsillan a szeme.

Az ajándékozást kicsit újragondoltuk: elég szűkkörű lesz. Üres kézzel megyünk mindenhova! De elfogadunk mindent, amit kapunk! Viccet délre téve, mivel a családban hálistennek mindenkinek megvan mindene, amire szüksége van, és amire meg nincs, azt is meg tudja magának venni, így felnőtteknek nem ajándékozunk. Fölösleges még egy pizsama, az ablakon kidobott pénz, és újabb hasznosnak vélt kacatokra sincs szükség. A gyerekeknek igyekeztem koruknak megfelelő ajándékot venni, és nem túl sokat, nem túl haszontalant. Azért Tamás is kap valami meglepetést (légyszi, te is adj nekem valamit!). És itt a szülinapom is, amit idén csak négyesben ünneplünk, hála a sok dolgozós decemberi szombatnak. Hogy ne érjen se csalódás, se méretprobléma miatti kellemetlenség, megvettem tegnap magamnak az ajándékot, vicces, mert egyébként pont egy pizsamára van szükségem, és kipróbáljuk majd a Sovány vigasz sütijeit. Nálunk ez 2019 egyik nagy váltása, a cukorról való lemondás, mai az ünnepekkor nem túl könnyű. De úgy döntöttem, nem fogok egy egész tortát sütni cukormentesen csak azért, mert születésnapom van, hanem veszünk pár finom szelettel. Az idei ünnepeket szeretném nem az evés köré szervezni, ami amúgy nehezebb, mint gondolnád. Imádok enni, Tamás is imád enni, apukám jól főz és a magyar ember evéssel ünnepel. Fogok ugyan enni egy-egy szelet zserbót, de idén először mértékletes süteményfogyasztó leszek decemberben. Ilyen nagy terveim vannak!

Persze ezekre az első karácsonyokra, adventekre még nem fognak emlékezni a gyerekek, hiába lesznek, vannak fényképek. De én igen. Fontosak számomra nagyon, mert egy család saját szokásrendszerének kialakulása izgalmas, meghatározó, fontos dolog. Az ünneplés pedig nagy részt vesz ki ebből. Mi ugyan nem vagyunk hívők, én gyerekként, fiatalként sem voltam az, de fontos számomra az advent, a várakozás, megnyugvás, elcsendesedés, befele figyelés. Ha nagyobbak lesznek a gyerekek, és felfognak belőle valamit, talán már jövőre, lesz adventi naptárunk is, na nem olyan egy ablak-egy csoki, hanem valami menő. Alig várom, hogy be tudjam őket vonni ebbe a több hetes készülődésbe, hogy számukra is jelentsen ünnepet a karácsony - egy fontos családi alkalmat. Szeretnék mindent megtenni érte, hogy jó szívvel gondoljanak majd rá vissza, hogy legyen miből meríteniük, ha majd felnőnek.