Harminc múltam

egy koraharmincas nő mindennapjai

A gyerekektől elpocsékolt idő  

2020. július 05. 15:03 - juditvagyok

 

Akárhányszor nem velük vagyok, azt érzem, inkább lehetnék velük is. Sietek vissza hozzájuk. Nincs gondolatom nélkülük, mindig vinnék nekik, adnék nekik, kis csekélységet, meglepetést, apróságot, mindkettőt magamra kötném, magamban vinném, vagy a zsebemben legalább. Az el nem vágott köldökzsinór, ami mindig húz vissza, de nem csak engem.

Az elmúlt bő negyedév fura volt, a szűk családot jól összehozta, de közben meg távol voltunk egymástól, mindenkitől. Anyukámnak azt találtam ki a születésnapjára, hogy elhívjuk egy kicsit vendégségbe, elvisszük kirándulni, eszünk, fagyizunk, unokázhat egy nagyot meg kicsit ketten elmegyünk vásárolni. Gyorsan bepótlunk mindent. Persze a tervezett programok nem úgy alakultak, a szúnyoginvázió nem engedte a parkban rohangálást, de annál jobbat pihentünk. Szenzációs élmény volt számomra, hogy életemben először két gyerekkel elmentünk enni valahova, és mindkét gyerek jól bírta, élvezte, nézelődött, a fiam a rendelés leadta után egy idővel a pincérek után kiabált, hogy néni, ebéd! néni ebéd!, de szerencsére nem hallották meg, szóval vicces is volt, finom is volt, jó levegő is volt, családi volt, nem nekem kellett kitalálni, bevásárolni, megfőzni, elmosogatni. Kicsit szép ruhát vettünk fel. Jó volt. Aztán ma, amíg a gyerekek aludtak, az apjuk vigyázott rájuk és mi anyuval elmentünk vásárolni. Szedtük a lábaink, kimondatlanul is ott volt, hogy okéoké, nézelődünk, beszélgetünk, de mire felkelnek, jó lenne hazaérni. De azért ott voltunk, arra figyeltünk, sikerrel jártunk, de aztán itthonról megrángatták a köldökzsinórt, és végeztünk, gyorsan buszra szálltunk és jöttünk is haza. Két órát sem voltunk távol, de jó volt így nagyon, nem vettünk el a gyerekektől egy percet sem. Hisz nincs is jobb 30 fokban mint legózni, pelenkázni, etetni, vizet diktálni beléjük, a kis puha gyerektestüket gyömöszkölni, játszótér után homokot kiszórni a ruhából.

 

Anyu offline

2020. június 30. 14:29 - juditvagyok

Több lépcső vezetett odáig, hogy pár napja úgy döntöttem, felfüggesztem a közösségi oldalakon a fiókjaim. Pár hónapja töröltem olyan ismerősöket, akikkel jó eséllyel már sose fogok találkozni, de udvariasságból eddig ott voltak, habár semmit nem tudunk már egymásról évek óta. Aztán kikövettem sok-sok oldalt, amit 10 év alatt bekövettem. Aztán még többet. A végén csak hirdetéseket láttam és olyan csoportokat, oldalakat, amik „érdekelhetnek”. De igazából nem érdekeltek. Volt olyan nap, mikor unalmamban 81-szer frissítettem rá a facebookra, nem írtam ki semmit, nem lájkoltam semmit, csak az üres perceimben megnéztem, történt-e valami. Ebben nincs benne az instagram scrollozása és a messenger. Az insta, ó, az külön sztori, vadidegen kamaszok titokvideóit elrejteni, mert idegesít, kajákat és amerikai celebeket nézni, gyönyörű kismamákat, sikeres anyukákat. Sok-sok perc egy nap alatt, olyan tartalmakra, amikről egyre inkább úgy éreztem, semmi közöm hozzá. Csináltam persze mást is, sok mindent, gyerekek, háztartás, futás, tévé, amire lehetőségem adódott. De aztán úgy döntöttem, teszek egy próbát, és felfüggesztem a fiókokat, csak a messenger marad meg ez az oldal. Azt várom ettől a „kísérlettől”, hogy kevésbé aprózódik el az idő, a sok apró impulzus helyett inkább a nagyobb falatokra koncentrálnék, blogbejegyzések, lelassulás, hosszabb pillanatok.

Előkészítettem, hisz egy ideje zavar ez. Volt idő, mikor céges facebook és insta oldalakat kezeltem, hirdetéseket állítottam be, figyeltem a grafikonokat, utáltam, ha kaptam egy üzenetet, mert azt hittem, munka fut be.  Azonban mióta nem dolgozom, csak egy ideig figyeltem szakmából más márkák kommunikációját, más bloggereket, anyukacsoportokat. Sokszor kaptam kedvet ahhoz, amit másoknál láttam, néha az irigység is elfogott. Aztán eldöntöttem, hogy soha többet nem akarok a social médiával foglalkozni, és egész határozottan szét szeretném választani a munkaidőm és a szabadidőm. Egyre többször jutott eszembe, milyen jó volt, mikor egy gépünk volt otthon, és be volt osztva, ki mikor használja a netet. De azért ma már más a helyzet, főleg az otthon levő anyukáké. Megváltozik a szociális háló összetétele, ami körülöleli őket, a kapcsolattartás is más, csak így lehet jó szerivel megszervezni bármit is. Az azonnali válaszok nehezen mennek, majd tudok írni többet, ha alszik a gyerek, és hetekbe telik egy találkozót megszervezni. És akkor a kivitelezésről ne is beszéljünk. Mindent a felhőben tartunk, oda jegyzetelünk, memókat küldünk egymásnak, pedig semmi fontos nem történik (légyszi, töltsd le a Fleabaget, már 3 éve lement, mi meg még nem láttuk! küldd el a kindle-ömre légyszi a 70. Poirot-regényt is, köszi!).

De szóval úgy éreztem, folyik ki a kezeim közül az idő, kapkodok, és sose vagyok elégedett azzal, amit elvégzek. 4 hónapja kezdtem el kocogni, a 4. hónapban összehoztam 100 km-t, heti 3 alkalom, szerintem, mármint ha kicsit hátralépek és úgy nézem, HUH! tök jó! De egyébként meg, tudjátok mit? Semmi. Mármint nem érzem, hogy elértem volna bármit is, hogy ne terhelhetném magam tovább, hogy elégedett lennék akár azzal, ha heti 100 km menne. Ez az elégedetlenség, ez mindig itt motoszkál. Pedig az a célom, esküszöm, hogy amit csinálok, arra figyeljek, és annak örüljek. Ha LEGO-zunk, akkor ott legyek. Ha mesélek, akkor ott legyek. Ha fotózok, akkor ne csak kattintgassak, hanem állítgassam, gondolkozzak rajta. Ha megnézek egy filmek, egy sorozatot, akkor legyen idő megemészteni. Hogy emlékezzek a kettővel ezelőtti könyvre. Hogy mikor sétálunk, ne máshova vágyjak, mikor itthon ülünk és játszunk, ne sétálni vágyjak. Hogy ne naponta menjek boltba, mert kimaradt valami. Hogy legyenek kis jutalmaim, amiket kiélvezek. Sikereim. Hogy elégedett legyek.

Nem tudom, ez az egész nagy minden összefügg-e. Valamennyire biztos. Vettem egy füzetet, pár hűtőmágnest, kértem a húgomtól még heti tervezőt, vettem egy csomag filcet, rendet tettem a fiókjaimban. A hét elején leülök, ha jut rá idő (jutnia kéne), és megtervezem a hetet. Hogy mit eszünk, hogy miket szeretnék csinálni. Miben lenne jó elmélyülni. Miket lehetne játszani a fiammal. Hova kéne menni. Hosszútávú és rövidtávú tervek. Van trello a telefonomon, csináltunk közös táblát a férjemmel, oda gyűjtünk linkeket, úticélokat, közös dolgokat. Szóval nem cseréltem le azért egy nokia 3310-esre az életem, és ha készítek egy jó fotót, szívesen kilőném instára, de most ki akarom próbálni ezt is. Hogy másképp csoportosulnak-e az energiák, az idő, a lehetőségek. Kíváncsi vagyok. Eddig annyit veszek észre, hogy nem vonja el sok minden a figyelmem arról, hogy jó sokat gondolkozhassam magamon meg az életemen, ami annyira nem mindig jó egyébként. A lelki munka mindig nagy munka, fárasztó. De készült pár jó kép az erkélyen pancsoló lányomról, a virágzó kaktuszomról, tényleg, meglett a 300. km, ami tényleg nagy dolog, jár a high five. Nem új dolgokat szeretnék, hanem a meglévőket jól érezni, értékelni, használni, fejleszteni. Kíváncsi vagyok, tényleg, hogy érzek-e majd változást.

img_20200630_125419_1_2.jpg

Altatás, etetés, beszédfejlődés - a kisgyerekes anyukák 3 mumusa

2020. június 02. 08:12 - juditvagyok

Régóta tartó (= 3 évnyi, de most épp örökkévalóságnak tűnő) anyaságom során három igazi mumussal kell ha nem is napról napra (most de), de elég sűrűn megküzdenem.

Kezdjük az alvással. Elhatároztam, hogy a gyerekeim külön alszanak, kiságyban. Nem szedem ki őket minden nyösszenésre, tanuljanak meg megnyugodni, megismerkedni a környezettel. Aztán ugye megszületett a fiam, akit nagyon nehezen altattunk. Pár hetes korában megkapta az Adamo hintát, ami számunkra megváltás volt, azonban az idő teltével úgy látom, kapudrog. Ölel, ringat, ami tudom, minden szempontból nagyon jó, leszámítva az önálló alvás megtanulását. A fiam 3 éves lesz pár hét múlva, csak társaságban tud elaludni, és ugyan már saját ágyban alszik el, hajnalban megjelenik köztünk és ott folytatja az éjszakát. Voltak kifejezetten meredek periódusok, főleg, mikor elkezdtek ritkulni a napközbeni alvások. Őszintén szólva el sem hiszem, hogy léteznek családok, ahol a babát leteszik a saját kiságyába még ébren, és az elalszik. Most itt a lassan 9 hónapos lányom is, akit szintén hintáztatunk, babkocsiban altatunk. Máshogy nem alszik el. Még nem alussza át az éjszakát, egyszer azért kel, mert szeparációs szorongása van / nő a foga / mozgásfejlődésben van, egyszer meg azért, mert megéhezik.

Itt jön a második dolog, az etetés. A fiammal nagyjából rendben, könyv szerint ment minden. Leszámítva persze a szoptatást, az 6 hétig volt, kiegészítve, aztán tápszer, a hozzátáplálás szépen ment, hamar kiváltottuk az étkezéseket, nem válogatott és nem volt allergiás semmire. Ahogy nőtt és fejlődött az akarata, elkezdett válogatós lenni, jelenleg 5-7 féle ételt eszik és nem nyit az újdonságokra. A lányomnál már nem ment, csak 2 hétig a szoptatás, és a hozzátáplálás ugyan szépen indult, úgy érzem, alapvetően nem érdekli az evés. 6 hónapos kora környékén kifejezetten elkeseredtem, mert egy növekedési ugrás miatt nagyon elutasító volt a pépes ételekkel, és rengeteg tápszert kért. Persze kiderült utólag, a fogai is nagyon megindultak. Most pedig majdnem minden étkezés kínszenvedés, egyáltalán nem partner a legtöbbször, hiába próbálkozom ízekkel, újfajta időzítésekkel. Bezzeg a tápszert igényli, még hajnalban is. 

Ennek kapcsán utánakerestem, milyen egy 8 hónapos baba étrendje. Szépen követjük, nem olvastam újdonságot, viszont láttam, ilyen idősen már mondogatnak szótagokat. Na megint itt vagyunk, a beszéd. Ez a harmadik. A fiamnál nemrég kezdődött el úgy igazán beindulni a dolog, pedig emlékszem, tényleg, már 1 éves kora környékén vártuk.  Most minden nap mond új szavakat, nemrég érett meg annyira, hogy a rengeteg mozgás mellett erre is legyen igénye: kifejezni magát nem csak a saját nyelvén. A lányom viszont ugyanúgy nem kezdett még el szótagokat mondani. És néztem, itt az ideje a bögréből ivásnak is. Meg a felkapaszkodásnak.

Aztán bezártam az internetet. Minden gyerek más és más. Előbb-utóbb menni fog minden. Nehéz nem azon gondolkozni, mit rontottam el, mit kellett volna másképp. Hogy jó-e a gyereknek, ha velünk alszik, nem valami kezdetleges lelki gondot jelent-e. Vagy nem kell túlgondolni? Ha leszokott ugyan a cumizásról, de néha szopja az ujját vagy rágja a pólóját, az csupán unalom vagy BAJ, azon kívül, hogy nem valami szép látvány? Mi az, amit csak úgy hagynom kell, hogy majd kialakul, és mikor kell elkezdeni beavatkozni, még ha nem is olyan könnyű? Eddig legtöbbször az vált be, hogy az anyukaösztönökre hallgattam, de mi van, ha ez nem elég és ennél tudatosabban, keményebben kell csinálni? Ami az egyik gyereknél működik, az a másiknál miért nem? És ami jó ötletnek tűnik, miért nem működik egyik gyereknél sem? Pedig nekem olyan jó ötleteim és szép elveim voltak! Megint csak oda lyukadok ki: rugalmasság, és mindig csak egyet lépni előre.

 

 

Kismamakarantén

2020. május 25. 07:56 - juditvagyok

A legnagyobb közös játékunk jelenleg a duplo. Ida is szereti már, Tádé meg épít mindenfélét. Itt például a család: mama, Tamás, én, Ádá és Tádé, a kis kocka. Próbálom nem elemezni, de azért ilyenkor csak elgondolkozom sok mindenen.

img_20200521_164742_1.jpg

Ahogy kezd visszaállni a világ szép lassan a maga rendjébe, engem megint nem hagy békén a változástól való félelem. Megszoktam ezt, ami van, minden korlátozásával együtt, még ha nem is volt kényelmes. De szépen kialakítottam a rutint, ami biztonságot ad. Több helyen láttam, olvastam, hol viccesen, hol nagyon is komolyan megfogalmazva, hogy a kisgyerekes anyukák élete a karantén előtt, alatt és után igazából ugyanolyan. Bizonyos izolációban élnek, a napok egyhangúak, sok bennük a bezártság, a társas távolságtartás és a viszonyok átalakulása pedig már a terhesség során elkezdődik. Én több mint 3 éve vagyok itthon, berendezkedtem, mindig alkalmazkodtam. Érzelmileg persze egy hullámvasút az egész. Mert azért mégsem olyan egyhangú ez: a gyerekek minden nap mást hoznak, akár a fejlődésüket, alakulásukat nézem, akár a vicces, boldogító dolgokat vagy épp a nehézségeket. Nagyon ambivalens. Ha nem lenne a hűtőre kitéve minden héten az új heti tervező, nem is érzékelném, hogy mégiscsak hetekben mérjük az időt.

Hogy nem mozdultunk ki, még boltba is csak szűkösen, ritkán, teljesen elszoktatott a világtól. Még inkább, mint előtte. Akkor azért volt játszóterezés, néha elutaztunk, rokonok, kevés barátkozás. De most teljesen elszoktam, „elvadultam”, nem kellett még annyira sem alkalmazkodnom mint amúgy, leszámítva persze a legnagyobb alkalmazkodást: maradjunk itthon. Szóval itthon maradtunk, és ahogy az várható volt, egyszer fent, egyszer lent, akár egy napon belül többször is. Néha lendülettel, felpörögve, tervekkel, aztán hirtelen jön az összezuhanás, pánik, kilátástalanság, félelem. A felismerés: hiába lesz ennek vége, számomra nem igazán lesz vége, nem lesz igazán más. Egyszer így látom, egyszer meg úgy, hogy végülis apró változásokból áll össze az összkép, már egy-egy játszóterezés is csodákra lesz képes. Vagy egy találkozás. Annak a ténye, hogy már nem tilos mindent. Ha elégedett voltam valamivel, a félelem, hogy ez meg fog változni. Nem süt a nap holnap, a gyerekek napirendje óhatatlanul változik, vége a regénynek, amibe belemerültem, ilyen apróságok, de hát mondom, ezek az apróságok adják az egészet. Ezeken múlik minden.

Február végén elkezdtem kocogni. Akkor még 2,5 kilométer volt, a héten már ment majdnem 9 is. Mindenfele mászkálok, felfedezem a várost, új utcákat, hangulatokat keresek. Közben Conan podcastet hallgatok, ezzel mégis valami állandóságot hozva ebbe az új kis hobbiba. Mindenfélével próbálkozom, hogy ha jön a lent, valahogy kihúzzam magam onnan, de lehet, újra szakemberhez jutok. Arra várok, hogy ezek a változások és a hozzájuk való alkalmazkodás amennyire fárasztóak és nehezek lesznek számomra, mégis hoznak valami újat, amitől kevésbé könnyen csúszik ki lábam alól a talaj. Nehéz ezt megfogalmazni, több sima rugalmatlanságnál, bár az is nagy problémám. De azért stabilabb alapjai akarok lenni a családnak, és ugyan nagyon várom az ovit, de félek is tőle. Félek, hogy Tádét nem fogják elfogadni, hogy más is beleszól ezután a nevelésébe, hogy nem lesz velem állandóan, hogy verekedni fog, hogy a (többit) rossz gyerekhez fog húzni, hogy szülőtársaim lesznek, hogy kicsit vizsgázni fogok az elmúlt 3 évből. Hülyeség? Az hát! Van min dolgoznom.

Most a születésnapra kezdek készülni, hangolódni, hisz pár hét múlva itt a 3. Hihetetlen. De azért szépen készülök, lelkileg is meg amúgy is, torta, ajándék, családi buli. Erre már lehet, hogy emlékezni is fog.

 

Az idő próbája - családi karantén

2020. április 29. 14:40 - juditvagyok

Ó, már nagyon rég óta szeretnék írni. De a napok eltelnek, egyszercsak fel kell kelni aztán hamarosan itt a lefekvés, aztán újra reggel, kialvatlanul.

A lemez két oldala, mindig ez jut eszembe. Megvisel a bezártság, még jobban a sok hónapja tartó összezártság. A felnőtt társaság hiánya. A családom távolléte. Egyfelől végtelenül unom és kétségbe ejt a napok egyformasága, másfelől mégis csak megnyugtatnak a rutinjaink. A napirendünk. A szerepek alakulása. Nem a legjobb, de működik és ezért elfogadható. Persze mindig azon gondolkozom, hogy lehetne jobb, hatékonyabb, változatosabb, gazdagabb, vannak lelkileg telhetetlenebb napok, de azért mégis haladunk előre.

Életre szóló hónapok ezek.  Fel sem tudom fogni, a gyerekeim életére milyen hatással van, lesz az, hogy hónapok óta együtt van a szűk család. A majdnem 3 éves fiam minden tevékenységébe szeretné bevonni az apját, kevés lehetőséget nyújtva ezzel neki az énidőre. De úgy kell neki, minek csábította ennyire magához azzal a sok mókázással meg játékkal. Persze rosszul esik kicsit, hogy velem nem elég cool játszani, sétálni, motorozni, bezzeg ha a taknyát kell valakibe kenni, akkor gyere csak ide, anyu! Ha a vécén végzett, akkor is engem hív, ha éhes, akkor is, és ha éjjel jön és bújuk be közénk, akkor is az én fejemen keresztül mászva teszi ezt meg. Ha nem fogad szót, nekem kell rendet tennem. Jól van ez így? Apu a sztár, anyu meg a szükséges? Én vagyok a kis  létezésének az alsó pár szintje, és a móka és jókedv mégsem nekem jár. Igazságos ez így? Nagyon nem hiszem! Főleg, hogy a 7 hónapos nagylány éjjelente nem nagyon alszik olyan jókat, csak ha többször megszakítja, enni, rajtam aludni, ilyenek.

Szóval itt vagyunk együtt. Összezárva. Igyekszünk nem megbolondulni és nem egymáson kitölteni a dühünk, frusztrációnk, kimerültségünk. És nem is a gyerekeken. Kétség kívül a férjem az erősebb lelki alkat, muszáj rá támaszkodnom, hogy le tudjam vezényelni a mindennapokat. Mindkettőnknek van 1-2 kis saját ideje, hobbija, de nem nagyon távolodunk el egymástól. Néha úgy érzem, ha még egy szót szól, megőrülök, közben meg nem tudunk 1 óránál többet úgy eltölteni, hogy ne törődnénk egymással kicsit. Ha egyszer visszaáll az élet a rendes kerékvágásba, újra egyedül leszek. Fura lesz. Megszoktuk így együtt. De azért érezzük, nem természetes ez. Hamarosan vége lesz. Ő megy dolgozni, a fiunk ősszel megy oviba. Ketten maradunk a lányommal, szeretnék tanulni kicsit, aztán szép lassan néha rá-ránézni a munka világára. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Itt van hát ez a nagy kettősség, egyik pillanatban belesüppedek ebbe az örökké tartó kiszámíthatóságba, másikban meg úgy érzem, egy hajszál választ el attól, hogy belebolonduljak ebbe a naptár nélküli világba. Merthogy oké, karantén, megváltozik az élet, de az enyém nem nagyon. Ha ennek vége lesz, én ugyanígy itt leszek, ugyanígy telnek majd a napok, csak még ennyi felnőtt társaságom sem lesz. Vagyis segítségem. Támaszom.

De azért lesz helyette más. Munkahelyről hozott történetek, játszótéri bandázások, gyakrabbi utazások. Új napirend. Én mindig félek az újtól, kifáraszt. Megvisel. De persze alkalmazkodom hozzá, fantáziálok róla. Szoktatom magam. Viszont azt hiszem, sose leszünk többé így együtt ennyi időt, és persze tudom, nem jó ez a világ így, de valahol nagyon hálás vagyok érte, hogy nekünk most jut(ott) ez. És ha most nem válunk el vagy kezdjük el egymást baltával üldözni, akkor azt hiszem, mi már így maradunk, csak a gyerekek öregítenek minket egyre jobban, meg az a pár ősz szál, ami az elmúlt hónapokban megjelent itt is, ott is.   

Kismamakarantén

2020. március 27. 13:48 - juditvagyok

Ez egy önző poszt lesz, egy karanténposzt. Egy 3 éve itthon levő anyukától.

Előre bocsátom, a legtöbb embernél szerencsésebb vagyok. Van hol laknunk, van mit ennünk, egészségesek vagyunk (legalábbis azt hiszem), biztonságban vagyunk, együtt vagyunk. Kertvárosi környezet, van udvar, kismotor, napsütés. Többnyire.

Mégis, naponta többször sírva fakadok, nem tudom, mi lesz, hogyan tovább. Néha elfeledkezem róla, hogy micsoda bajjal teli világ vesz minket körül, aztán hirtelen eszembe jut és kezdődik a szorongás. Fantáziámban óriási bajú véggel ellátott forgatókönyvek pörögnek le, néha odáig fajul a dolog, hogy „csak” simán azért sírok, hogy nem élem majd meg a gyerekeim öregkorát. Persze ilyenkor lerázom magamról ezeket, megyek mesélni vagy csinálom, amit kell, de egy egyre nagyobb fekete felhőként jön utánam ez a valami.

Kisgyerekes anyukaként, kismamaként eleve sokkal nagyobb bezártságot él meg az ember. Sok mindennek kiszolgáltatott, amiről korábban nem is sejtette, hogy gondot okozhat. A gyerekeim igényeihez igazítom a napirendeket, sose vagyok egyedül és mégis könnyen rám tör a magány. A gondolatok beszűkülnek, ahogy a cselekvések is, a ruhatár egyhangú és komfortos. Ami korábban kihívást jelentett, a jelenlegi életemben lényegtelen; ami most jelent nehézséget, az kívülről nevetséges lehet. A barátok messze vannak, ha nem koptak el, a szülők még messzebb. Akinek van gyereke, azért nem lehet vele találkozni, mert lehetetlen a napirendeket összeegyeztetni, akinek nincs, azzal meg szintén. Két terepen lehet szocializálódni: az online térben és a játszótéren. Az online persze nyilván nem az igazi, de jobbhíján megteszi. A játszótér sem fenékig tejfel, de azért szépen, jól telik ott az idő, sorsközösség van és a gyerek mit sem szeret jobban. Ősz végétől kezdve azonban jön a bezártság, 3-4 hónap depresszió és szenvedés, ha az ember nem vigyáz. Rövid napok a lakásban. Aztán egyszer csak itt a várva várt tavasz, a „végre itt a jó idő!”. Megváltásként jön ez szerintem minden kisgyerekes anyukára.

A nagy nyáron 3 lesz, a kicsi most féléves. Rengeteg örömöt adnak. A napok nagyon gyorsan és ugyanúgy telnek, rossz időben kicsit lassabban. Pár nap múlva óraátállítás, az majd visz némi izgalmat a dolgok mögé legalább pár napig.

Nekünk nincs se ovi, se iskola még, „amúgy is” itthon vagyok a gyerekekkel. Mint egy falat kenyeret, úgy vártam ezt a tavaszt, hogy lehessen _menni_. Utazni, bandázni, családot látogatni. Élvezni, hogy a nagy már tud rendesen sétálni, szót fogad, a kicsit meg lehet tolni akárhova. Lehessen élményeket magunkba szívni, végre elkezdeni azt az életet, amit hónapok óta, ha nem egy éve várok már.

Úgy alakultak a dolgaink, hogy a férjem már a kisebbik születése előtt itthon volt, el is kelt a segítsége az utolsó napokban meg utána az első hetekben. Szeretett volna kivenni fél évet, hogy tanulhasson és velünk lehessen. Aztán most, hogy kezdődnének az interjúk… Elárulom, jó magyar szokás szerint sokan még vissza se írnak, hogy kösz, de kösz nem. Olyan is van, aki visszajelez, hogy ahogy vége ennek az őrületnek, jöhet a következő kör. Nem könnyű.

Nem könnyű ez a sok bizonytalanság, ez a kötelező távolságtartás, ez a félig-meddig önként vállalt elszigeteltség. A napok egyformasága, a naponta egyre rosszabb hírek. Az ember próbálkozik, kapaszkodik. Sokat olvasok, igyekszem mozogni, nem zabálni, bízni. Tartjuk egymásban a lelket, főleg ő bennem. Élvezzük, hogy együtt vagyunk, még ha sokszor nem is olyan könnyű. Tudom, nagyobb dolgok forognak kockán, minthogy lelkileg minden oké-e. Pedig higgyétek el, az is fontos. Sok helyen olvasom, hogy ne hagyjuk szétfolyni a napokat. Hogy szervezzük meg, adjuk meg a módját. Írjunk akár listákat, vágjunk bele nagyregényekbe. Mi is igyekszünk megfogadni ezeket a tanácsokat. Próbálom elfojtani, ami mélyről elő akar törni, és inkább nézem, mikor lesz ablakpucolós idő. Tudjátok, lépésről lépésre. De azért néha csak kiszakad.

1111 szó arról, hogy többet nem leszek kismama

2020. március 09. 19:38 - juditvagyok

Pénteken lesz féléves a lányom. Péntek 13-án, mikor született, akkor is péntek 13. volt, és azóta már több péntek is esett 13-ra, nem is emlékszem ilyenre. Na, nem mintha bármi jelentősége lenne, csak érdekes.

Újra terhesnek kellett lennem, hogy feldolgozzam úgy igazán az első szülésélményem. 2017 júniusában császármetszéssel született a kisfiam, jó nagy baba volt, többen mondták, ne is bánjam, hogy „nem kellett megszülnöm”. Nem akartam soha túlmisztifikálni a császáros szülést, de valahogy annyiszor szöget ütött a fejemben, hogy hogy működik a nyelv. Fájt, bántott, hogy mintha nem is szülésként hivatkoznának egy császárra, a műtét után is kiemelésként emlegették. Dunát lehet rekeszteni róla, miben más mind a gyereknek, mind az anyukának (és persze az apukának is) egy császáros szülés a természetes szüléshez képest, úgyhogy ebbe bele se mennék, ennek a bonyolult lélektanába. Azt viszont tudom, hogy fájt, piszkosul, a műtétet is éreztem és féltem is, és úgy érzetem, nem vagyok ott teljesen, mikor odaadták a fiam, az volt bennem, normálisak ezek? nem érzem a fél testem, hogy tudnám megfogni, megtartani? nem tudok rá vigyázni! Az első kérdésem az volt, van-e haja, istenem, mintha bármi jelentősége lenne. Aztán az apja megkapta, vele készült a fotó, ő tolta utánam a gyerekágyi szobára, ahol mellre próbálták tenni, és én csak féltem, hogy elejtem, és néztem, és nem is tudtam, mit csináljak. Az aranyóra után elment a férjem, a babát is elvitték, és jött egy piszok hosszú és nagyon fájdalmas éjszaka, aztán reggel mentem a fiamért a csecsemősökhöz és megkezdődött az egész. Anyának lenni. Ideges voltam, nem volt tejem, a fiam sokat sírt, nem tudtam sehogy se ülni, nem tudtam rendesen fogni, kényelmetlen volt az ágy, nem volt egy fotel sem, alig vártam, hogy hazaérjünk. Sokhetes lábadozási folyamat, mire a 6 hetes kontrollra mentem, már nem volt tejem, túlvoltunk sok ijedelmen a sárgaság miatt. És egyre csak ott volt a császár élménye, mint egy nagy szünetjel a fiam és köztem, a tejtelenség kudarca, a sok hogyan csináljam, hogyan csináljuk kérdés. Megkezdtem egy pszichoterápiát, néha görcsösen ragaszkodtam a fiamhoz, tőle vártam a megnyugvást, ha nem voltam jól. Nagyon nagy lelki munka volt ennek a feldolgozása, még ha tudom is, hogy ez egy rutindolog, és láttam, hogy a fiam tökéletesen fejlődik, hízik, mozog, eszik, alszik, sír, mosolyog, nevet, minden oké az érzelmeivel és a reakcióival. Oké, ha akarok még gyereket, rendbe kell tennem magamban a dolgokat, például el kell jutni odáig, hogy nem leszek rosszul, ha a kórházra gondolok, ahol szültem (kiemelték).

Nem akartunk nagy korkülönbséget, következő ősszel újra teherbe estem. Ikerterhesség volt, mire orvoshoz jutottam, az egyik már nem élt, aztán a másik is ment utána. Kemény napok voltak, de akármilyen fura, nem tartott sokáig. Ami maradt: a védtelenség érzése, az, hogy ez legközelebb is megtörténhet. Egy újabb kellemetlen kórházi élmény, a terhes nők irigylése. De vettem egy nagy levegőt, pár hónapra rá megfogant a lányunk. Szilveszter napján lett pozitív a teszt. 2019 róla szólt meg rólam.

Elég nehéz terhesség volt. gyakorlatilag végig kisért a rosszullét, és érzelmileg is megviselt. Én egy ilyen sérülékeny alkat vagyok lelkileg, ez van. Meggyőződésem volt, hogy elhanyagolom a fiam. Arra emlékszem, hogy a kanapén feküdtem egész nap. A gyerek megtanult egyedül játszani. Rengeteget aludtam, kedvetlen voltam és féltem a szüléstől. Figyeltem a testem, vártam az újabb mérföldköveket, hogy majd jobb lesz. Hogy majd megint különlegesnek érzem magam, mint az első terhességnél. Hát ez nem következett be, semmivel sem tudtam törődni, se a családdal, se magammal. Aludtam, hánytam, sírtam. Biztos volt más is, de amilyen élesen emlékszem az első terhességemre, erre olyan kevéssé. A vége felé már nagyon vártam, hogy vége legyen, elég meleg nyarunk volt, szeptember közepére vártuk a kicsit, és nagyon bíztam benne, hogy hamarabb érkezik.

Az első terhességnél egyáltalán nem indult meg a vajúdás, a másodiknál szerdán már elkezdődtek a fájások, péntek este 9 előtt pár perccel született meg a lányom. Oké, a szülés az hihetetlenül fáj. A vajúdás is. 4550 grammal született a lányom, és utána volt egy nehéz órám még, amíg összevarrtak, majd még egy óra, amíg az egekben éreztem magam. Onnantól pedig elindult egy szép lassú mélyrepülés.

A szobatársaim simán tudtak ülni szülés után. Én nem. Rutinosabb voltam már a babával, és összeszorított fogakkal csináltam mindent, vártam, hogy hazajöhessünk, bíztam benne, hogy itthon jobb lesz, hogy telik az idő, és jobb lesz. Sokáig véreztem, katéterrel sétáltam, nem mertem se köhögni, se tüsszenteni, se nevetni, se orrot fújni. Elképzelni sem mertem, mi történt a testemmel. Hazajöttem, újra a kanapéra költöztem. Kiszolgáltatott voltam, mindenem fájt, sajgott, szúrt. Nem tudtam se ülni, se menni. Ó, igazán szörnyű hetek voltak. Mondják, hogy ha a nők emlékeznének a szülési fájdalomra, kihalna az emberiség. Persze idővel tompul az emlék, de hiába éreztem jól magam közvetlen a szülés után, olyan szép lassan ment ez le, hogy megfogadtam, én többet nem szülök, nem leszek terhes. Önző dolog? Hát lehet. A testem és a lelkem ennyit bír(t).

Aztán közben telnek a hetek, a hónapok. Az első hetire alig emlékszem. Tejem megint nem volt, de már nem csináltam belőle drámát. Aztán aludtunk párat és már el is kezdődött a hozzátáplálás, kinőttek az első fogak, forog, gőgicsél. Nagylány. Pénteken féléves lesz.

Sok mindent olvasok mostanában. Valahogy sorra olyan regények akadtak a kezembe, amiben frissen lett anyukák vannak, van benne szülés, kisgyerek, sok nehézség, fájdalom. Meg persze szeretet. Nem ilyeneket kellett volna olvasnom. Aztán itt van a klímaszorongás is, az sem segít. Nagymamám még azt mondta, hogy ha ő meghal, nekem csak be kell költöznöm az ő lakásába. Bútorokat sem kell vennem. Fel sem merült benne, hogy nem lenne megélhetésem ott, abban a városban. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy 20 év alatt is rengeteget változott a világ, egyre gyorsabban. Néha nézem a lányom, és azon gondolkozom, hogy vajon fog-e szülni, lesz-e neki is egy lánya. Vagy egy fia. A fiamnál valahogy nem volt bennem ennyire ez a kérdés. Hogy nekem lesz-e unokám. Egyáltalán közel fogunk-e élni egymáshoz. A férjem azon gondolkozik, legyen-e olyan családi házunk, aminek az udvarán van egy kisház, ahol, ha nincs jobb, elélhet az egyik gyerekünk. Mármint, milyen nehéz elképzelni, hogy más normák, más világ lesz. Sokan már most se szülnek „erre a világra”. Ezeket a gondolatokat mondjuk jobb elhessegetnem.

Nem szeretnék több gyereket. Több szülést. Elég volt ez az elmúlt 3 és fél év terhességekkel, szülésekkel és azok feldolgozásával. Nem tekintek különösebb templomként a testemre, nem zavar a császárheg, és tudomásul veszem, hogy bizonyos dolgok már sose lesznek olyanok, amilyenek voltak. Semmi baj. De most már elég volt ennyi, itt az ideje ezt elhagynom, becsuknom, vagy nem tudom, hogy mondjam. Pénteken már csirkehússal ünnepeltetem meg a lányom. Kijövök szépen lassan ebből a szülés körüli teljesen más (tudat)állapotból, bele lehet amúgy ebbe zakkanni. Szépek, egészségesek, nagyok, jól fejlődnek, ügyesek. Ezennel lezárom a kismamaságom.

Nehézségek és örömök két kisgyerekkel

2020. február 18. 11:09 - juditvagyok

Nagyon rég volt bejegyzés, ahhoz képest, hogy annak idején volt akár napi 2 is, most idén ez a második. Nemcsak amiatt, mert nincs időm, hanem igazából nincs is miről beszámolni. Ez persze nem teljesen igaz, hisz minden nap történik valami, az esetek többségében pedig ráadásul valami olyasmi, amire nem is számítok. Merthogy így két gyerekkel, két kisgyerekkel, itthon, hiába tervezek, jobb beletörődni: úgysem az lesz.

Alapvetően nagyon szépen elvagyunk, a gyerekek jól viselik egymást, szépen telnek a napok. Amikor tudunk, elmegyünk valahova, hogy azért ne csak a lakás ingerei érjék őket. De elég nehéz megszervezni, és egy idő után erőm sincs hozzá. Mire mindenki összekészülődik, tiszta ruhában és pelenkában van, épp nem éhes, épp nem alszik, elindulunk, hogy ott legyünk valahol, ahol igazából kényelmetlen lenni, ráadásul nem is túl sok időt töltünk ott, aztán hazakerekedni és mindenkit itthoniba tenni, megetetni, megitatni, visszarázódni a napirendbe, eltakarítani a sarat, a kocsiból a koszt, szóval ha szigorúan veszem, egyszerűen nem éri meg. A tartós itthonlét és az ugyanolyan napok viszont hamar bezártságérzéshez vezetnek és a gyerekeknek sem jó. De hát az van, hogy ezek nem feltöltő, inkább leszívó programok. A szülők számára legalábbis.

A beszédfejlődés lassan indul be a fiamnál. Próbáltam magánbölcsibe vinni, hisz az államiba lehetetlen bekerülni, de mindenhol teltház van. Rendeltem egy könyvet, és azzal próbálunk itthon haladni. Heti 2 alkalom lenne ideális, mellé sok mozgás, éneklés, mondókázás. Szörnyen nagy lelkiismeret-furdalásom van, de sokszor nem jön össze a heti két alkalom. Mert egyszerűen nincs rá energiám vagy türelmem. Mert ezt csak úgy lehet. Ha meg van, akkor vannak más teendők, például felváltva etetni, kajákat főzni, tisztába tenni, mosni, ilyen apróságok. Újabb nap telt el. Lassan haladunk, minden bizalmam abban van, hogy az oviban menni fog. Ahogy jön a jó idő, járunk játszótérre, hadd legyen gyerekek közt, hadd mozogjon. Közben a lányom tologatom, így nem tudok állandóan a fiam után rohanni, de egyébként nem is akarom. Szemmel tartom, nehogy baleset történjen, nehogy megríkasson valakit egy erős öleléssel vagy mert elvette a játékát. De ha nem muszáj, nem avatkozom közbe. Ez rohadt nehéz. Itthon vagyunk és látom, hogy aranyos, néha persze nyűgös vagy türelmetlen, de alapvetően érdeklődő és kedves, jószívű gyerek, de aztán ha másokkal van, akkor lelkes lesz, izgatott. Nagyon barátságos. Szeret a nála idősebbekhez csapódni, akik viszont nagyon gonoszok tudnak lenni, és ezt ő még nem veszi észre. Elmondom, mi miatt forgolódtam éjjel az ágyban. Tegnap három nagyobb fiúhoz ment oda. Azok nem küldték el, így maradt. Utánozta őket, de csinált önálló dolgokat is. A legidősebb persze hamar elkezdett főnökösködni. Mindhárom kisfiú beszélt már, Tádé meg a saját kis nyelvén próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. Mondta a saját nevét, aztán mutatott rám, és mondta azt a szót, amin hív engem. A fiúk ekkor odanéztek rám. Megértették, hogy az a szó az anyát jelenti, és gyorsan el is kezdtek jobban odafigyelni a viselkedésükre. Merthogy előtte komiszak voltak, összesugdolóztak és szerintem kinevették a fiam, aki persze velük nevetett. Én meg nem mentem oda, és elárulom, rohadt nehéz volt nem odamenni és rájuk förmedni, hogy mit sugdolóztok a fiamról? Mert persze lehet, nem is ez volt, de valahogy így éreztem. Ó, és még milyen sokszor fogom így érezni! És a legtöbbször meg ott sem leszek. Aztán azok a fiúk hazamentek, a fiam más játszótársakat keresett, akik szépen befogadták. Jól van.

Tudjátok, sok nehéz dolog van az anyaságban, és a legtöbb annyira eleven, zsigeri valami, ami minden alkalommal meglepetésként ér. És hát még nagyon az elején vagyok.

De persze van más is, ami nehéz. A gyerekek az elsők, utána ami türelmem vagy energiám marad (nem sok), az megy a háztartásra és a férjemre. És lennék még én is, aki nem vagyok. Így szép lassan visszajött 7 kiló 5 hónap alatt, folyamatosak a derék- és hátfájások. Nem lehet velem miről beszélgetni, hacsak az nem a hozzátáplálás, a gyerekek és a háztartás. Néha elképzelem, hogy milyen volt 3 évvel ezelőtt és milyen lesz 2 év múlva. Rettegek tőle, pánikolok. Féltékeny vagyok, fáj, hogy kimaradok a munkahelyem életéből, hogy már szinte senkit nem ismerek, aki ott dolgozik. Fáj, hogy tudom, sose lesz már olyan helyem, mint volt. Hülyeség, de ez van. Nem érzem persze azt, hogy feladtam valamit vagy hogy nem érte meg, ez így irtó nagy hülyeség, merthogy nem összehasonlítható.

Néha nagyon mélyen vagyok, az nem jó. Aztán napokon keresztül szedem össze magam, összeszorítom a fogaim és lépésről lépésre haladok előre, és újra megtanulok örülni. Az apróságoknak. Terveket szövögetek. Sorsközösséget keresek. Igyekszem magam megtölteni tartalommal, hogy tudjak miből adni ennek a két kis manónak. És őszintén örülök neki, ha a kaki a bilibe megy, ha nem lesz minden csupa almaszósz egy evés után, ha valami új szócsírát hallok, ha be lehet vásárolni nem ordító gyerekekkel, ha sikerül megnyugtatnom valamelyiket, ha eltűnik a koszmó, ha találok jó áron egy cuki kis gyerekruhát, ha nem hízok, ha 10 előtt van időm lecserélni a pizsamám melegítőre, ha nem fáj semmim. Persze a világért nem adnám ezt a mostani élethelyzetet, ezt komolyan mondom, mégis, olyan nehéz ez a tervezhetetlenség, ez az állandó készenlét meg hogy mindig én vagyok leghátul.

Az altatásról - Álommanók és álompor nélkül

2020. január 02. 14:23 - juditvagyok

Kering mostanában a Facebookon egy relaxációs altatási technika, egy mese álommanókról és álomporról. Sokak szerint „érdemes kipróbálni”. Én azonban szkeptikus vagyok. És mondjuk nem vagyok szakember, de hát véleményem az van!

Mikor kicsi voltam, anyukám rengeteget mesélt nekem is, húgomnak is. Nagy kedvencem volt a Hetvenhét magyar népmese, mikor már ismertem a számokat, mindig a leghosszabb meséket válogattam ki, azt mesélje anyu. Imádtam mesét hallgatni, nálunk ez hozzátartozott a pihenéshez, altatáshoz. Vártam, hogy majd nálunk is elinduljon a mesélős korszak. Volt egy pár hónap, amíg a Majom mamája mindent vitt, egy hónapja körülbelül pedig Kisvakond-meséket mesélek a fiamnak, hármat váltogatunk, ez a napközbeni és esti altatás része. Hihetetlen hosszú és gyötrelmes út vezetett odáig, hogy ez így menjen, és „csak” 40 perc legyen az altatás.

Talán emlékeztek rá, már többször panaszkodtam rá, milyen nehéz nálunk ez a folyamat, mióta nem Adamo hintában altatom a fiam. Ő egy folyamatosan mozgó gyerek, állandóan pörög, ahogy felébred, mosolyog és kezdi a napot. Nem sétál, mindig fut vagy üget. Sosem akar aludni menni. Épp ezért kiskora óta nagyon tudatosan figyelek rá, hogy amennyire lehet, tartsuk magunk a napirendhez és az altatás előtti időszakban minél nagyobb nyugalom vegye körül. Még arra is figyelek, hogy banánt se egyen az utolsó fél órában, mert hát abban is van valami cukor, fel ne pörgesse.

A fiam csak velem alszik el. Nem kell neki rongyika, kisállat, apu, tesó, fehérzaj, még a meséhez sem ragaszkodik, csak ahhoz, hogy ott feküdjek mellette és kaparászhasson, foghassa a kezem, hajtogathassa az ujjaim, néha úgy érzem, legszívesebben akár vissza is bújna belém, ha tehetné. A másik, amihez ragaszkodik, a lehúzott redőny. Napközben is így alszunk és este is. Ragaszkodik még ahhoz is, hogy a vizeskulacsa az ágy mellett legyen. Mostanában ahhoz is, hogy végigsoroljuk az egész famíliát, hogy ki mindenki alszik. De az utolsó pillanatig izeg-mozog, felmászik a falra, ráfekszik a fejemre. Egyre lassabban, egyre nyugisabban. A légzéséből tudom, hogy elaludt, de még akkor is a nyakamhoz és kezemhez bújva kaparászik. Próbáltam mindent, beszéltem neki, meséltem neki, éjszakai fényeztünk, hallgattuk a kinti zajokat, néha már kiabáltam is vele, hogy aludjon, mi mástól aludna el, ugye, kérem, hogy csukja be a szemét, hahaha, persze, nem csukja be. Énekeltem neki, hevesen tiltakozott, hogy hagyjam abba.

Egyszer tanácsolta nekem interneten egy idegen, hogy magyarázzam el neki, még másfél éves lehetett amúgy csak, melyik az ő szobája, aludjon ott, és majd meglátom, magától bemegy és egyedül elalszik. Más olyat mondott, mikor még hajnalban kelt, hogy hagyjam, hadd menjen ki a nappaliba vagy ahol a játékai vannak, szépen eljátszik egyedül majd, amíg mi fel nem kelünk – az ő gyereke így csinálja, náluk bevált. Ez tök klassz, de tényleg! És kedves anyukák, akik adnak egy jóéjtpuszit a gyereknek, rájuk húzzák az ajtót és a gyerek elalszik – örüljetek neki! Meg azok az anyukák is, akiknek a gyereke 2 évesen reggelente szépen eljátszik egyedül a nappaliban anélkül, hogy átrendezné a lakást vagy magára rántaná a könyvespolcot. Vannak ilyen áldott jó gyerekek. Meg vannak olyanok, mint az enyém. Mármint inkább: nincs két egyforma gyerek. Ami neked bevált, ha neked bevált, ne gondold, hogy nálad van a bölcsek köve.

Amikor jártam terápiába, volt egy imaginációs technika, amivel dolgoztunk. De ahhoz, hogy ebben a más tudatállapotban dolgozhassunk, egy relaxált állapotba kellett kerülnöm. Becsuktam a szemem, és követtem a pszichológusom utasításait: figyeltem a lélegzésem és azt, hogy a különböző testrészeim hogy lazultak el. Működött, persze, hogy működött. Egyrészt felnőtt vagyok, viszonylag könnyen oda tudok figyelni a légzésemre például. Meg akartam is. Szóval alapvetően jó tapasztalataim vannak arról, hogy relaxációs állapot.

De azt hiszem, hogy ha egy kisgyereket rá lehet venni, hogy szépen, csukott szemmel feküdjön, akkor nem kell a más hókuszpókusz, álompor meg álommanók. Lehet egy jó, kellemes, közös rutin, saját családi kis hagyomány az álomporozás. Tök jó!

Ma délben szépen kimatekoztam: elaltatom a 3 hónapost, megetetem a kétéséfélévest és őt is elaltatom, aztán visszajövök a kicsihez. Naná, hogy nem sikerült. És még a futár is akkor jött és jó hosszan nyomta a kapucsengőt. Hát van ilyen. Második nekifutásra sikerült, még csak relaxálni-álomporozni se kellett volna, mert olyan álmos volt, hogy egyből el tudott aludni.

Szóval minden gyerek más és más. Akinek problémái vannak az altatással, kapva kap minden tanácson – egy ideig. Aztán elfogadja, hogy itt bizony neki kell kitalálni, mi működik a gyerekénél. Mint ahogy a szoptatással is mindent kipróbál egy anyuka, akinek kevés teje van. És persze nem azt akarom mondani, hogy vannak könnyű gyerekek meg nehéz gyerekek, és a könnyű gyerekeknek könnyen beszél meg ad tanácsot az anyukája, a nehéz gyerek anyukája meg hiába próbál mindent. Mert nem így gondolom. Csak elgondolkoztam, hogy ha az én fiammal eljutnánk odáig, hogy szépen csukd be a szemed (ÉS ALUDJÁL), olyan mindegy, hogy álomporról, Kisvakondról vagy a következő napról, esetleg Hollófernyigesről mesélek neki mesehangon. Úgyhogy én nem mentem a webshopba relaxációs mesékért.

12 hónap csak úgy, hipp-hopp

2019. december 30. 13:49 - juditvagyok

December 31-én derült ki, hogy lesz Ida. Persze akkor még nem tudtuk, hogy Ida lesz. Örültem, de az előző terhesség vetélése óvatosságra intett. Vágytam azokra a különleges jelekre, helyzetekre, élményekre, amik még Tádénál jelentkeztek, de nem volt belőlük egy sem. Minden terhesség más.

Nyugodtan mondhatom, hogy az év nagy részét a kanapén töltöttem. Az első trimsztert azért, mert nagyon megviselt. Megnéztem egy csomó Agatha Christie-filmet, miközben Tádé aludt vagy duplózott, vártam haza Tamást, hánytam és szenvedtem. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem sokra ebből az időszakból. Sőt az egész terhességből. Pedig az év 9 hónapjában az voltam, és nagyon meg is viselt. Hát még a szülés, meg az utána elkövetkezendő hetek, amiket szintén a kanapén töltöttem pár jágpárnával. Arra sem emlékszem, milyen volt Idával, az újszülöttel. Pár dolog maradt meg, hogy próbáltam szoptatni, próbáltunk négyen együtt aludni, jött a védőnő, elkezdtük a tápszert, de ennyi. Mint ahogy arra sem emlékszem, hogy tulajdonképpen milyen fájdalmaim voltak. Pedig meggyőződésem volt, hogy sosem feledem és sosem fog teljesen elmúlni. Na igen, ha jön a hidegfront, azért előjön pár fájdalom. Meg van pár dolog, amiről az ember csak a gyakorikérdéseken talál infókat. De ezek annyira intim dolgok, hogy eszem ágában sincs leírni őket. Egyet tudok, soha többé nem szeretnék szülni, se császárral, se természetes úton. De nemcsak a fájdalom miatt. Terhes sem szeretnék többé lenni. Idén ősszel úgy éreztem, megérkeztünk, készen vagyunk. Ez a mi családunk.

Szóval nehéz 9 hónap volt, de valami olyan változást hozott az életembe a szülés és a második gyerekünk, ami igazán különlegessé teszi számomra ezt az évet. Például elengedtem a gyógyszereim. Magabiztosabb lettem, nyugodtabb lettem. Anyább lettem, feleségebb lettem, felnőttebb lettem. Stabilabban állok az életemben benne, két lábbal. Könnyebben elfogadom azt, amin nem lehet változtatni, és igyekszem változtatni azon, ami nem jó.

Sokkal többet kaptam ettől az évtől, mint amit vártam tőle. Oké, nem beszél folyékonyan a fiam és nem is szobatiszta. De vannak sikereink mindkét téren. A gyerekek a saját szobájukban alszanak, végre használjuk a gyerekszobát a kakis pelenkák gyűjtésén kívül másra is. A fiam szépen fejlődik, 5-ig számol! A dramaturgiai érzéke egyre fejlettebb, érzelmileg pedig biztonságban van és szépen veszi az új helyzeteket. Majd megtanul beszélni, és majd megy a bilizés is. A lányomnak szép kis rutinja van, és hopp, kettőt pislantottam és mindjárt hozzátáplálunk. Oké, küzdünk dolgokkal, a koszmóval, a féltékenységgel, a harapásnyomokkal, a fogzással, apu napközbeni hiányával.  Na és akkor mi van? Két kezemet összeteszem, hogy csak ennyivel.

Persze egyedül vagyok, és a to do listámon olyanok vannak, hogy levelestésztát elővenni, lencsesalátát megcsinálni, locsolni, kávét darálni, meg a bevásárlás. Végigfutom este magamban, másnap mi lesz a program: főzés, esetleg ágyneműcsere! Izgalmasabb napokon Interspar. Mackóban vagyok, mamuszban, pizsamában, sokszor nem frissen mosott a hajam, és hiába takarítok becsülettel heti egyszer, a lakáson nem látszik. A barátaimmal alig találkozom, a családommal is ritkán. Ez van. Elfogadtam. Nekem most az a feladatom, hogy a két kisgyerekemmel legyek, őket terelgessem. És mondok valamit: a nehéz napok ellenére elég jól csinálom! Lehet, hogy utálok tükörbe nézni, mert csak visszajöttek a kilók, utálok farmerba bújni, mert csak visszajöttek a kilók, idejét nem tudom, mikor voltam kozmetikusnál, de hát ezek… Majd lesz erre is idő. Egyszer. Rendbetenni magam kívülről is.

Amire viszont tök büszke vagyok, hogy nagyon sokat olvastam idén. És hogy a két gyerek mellett is van alkalmam olvasni. Azért legalább ezzel kicsit kinyílik valami ajtó.

Biztos sok mindent lehetne másképp csinálni. Bátrabban, jobban szervezve, kevésbé mereven, energikusabban. Egyelőre annak örülök, hogy itthon, a négy fal közt végig tudom vinni a napot a gyerekekkel, közben pedig biztosítani tudom azt a hátteret a férjemnek, amiből el tud menni dolgozni és amibe haza tud jönni. Már csak a kis kötény hiányzik rólam meg a hajcsavarók. Napokban és hetekben gondolkozom, fáradtabb időszakokban napszakokig jutok csak. De szépen haladok előre. Nagy utat tettem, tettünk meg idén. Először a puzzle sarkai, szélei kerültek kirakásra, aztán most pedig így év végén bekerülnek az utolsó darabok is. Holnap este, éjfélkor, habár még alkoholmentes pezsgővel sem fogunk koccintani, feltéve, ha ébren leszünk, büszkén fogom zárni 2019-et, ezt a nagyon-nagyon hosszú és annál is tartalmasabb évet, aminek ugyan nagy részére már nem is emlékszem, a részletekre legalábbis, mégis, ha az egész a fontos, akkor: nehéz, de szép évet zártam. Ami után például minden nőre, aki szült már, egy fizikai hősként tekintek. Minden apukára, aki fürdet, etet, altat, tisztába tesz, öltöztet, példaként tenkintek. Összekacsintok az anyukával, akinek a gyereke ugyanúgy visít a bevásárlókocsiban, mint az enyém. Meg azzal is, akinek ugyanúgy nem beszél, nem kakil bilibe.

2020-ban lesz pár nagy dolog. Például 5 éve leszünk együtt. A fiam ovis lesz. A lányom megtanul járni. Kiderül, hogy ugyanolyan ön- és közveszélyes lesz-e, mint a fiam volt. Meg ilyenek. Izgalmas lesz, még ha csak a heti menü is kerül majd a to do lsitámra!