Újra hétfő, Tamás újra elment dolgozni, ketten maradtunk a gyerekkel. Szerencsére szépen gyógyul, és már az orrcseppezés környékén is csak kicsi a hiszti, étvágya is visszajött, közérzete pedig csodálatos. Ma megpróbálunk lemenni az udvarra egy nagy pokróccal, és megpróbálom megakadályozni, hogy füvet és bogarakat rágcsáljon vagy hogy a szomszéd komposztálóját megmássza. 

Nagyon tartalmas hétvégénk volt és ezért nagyon fura visszajönni a hétfőbe és nagyon fura minden hétfőben, hogy kezdődik a számolás és hogy nincs felnőttöz szólnom. Az első hónapokban nem zavart, utána nagyon, de nem is tűnt fel, hogy az zavar, aztán elkezdtem próbálkozni más felnőttekkel, de nekik is megvan az életük, akármennyire is jogos elvárás, hogy dobjanak el mindent és jöjjenek, legyenek a társalkodónőim és/vagy kisegítő személyzetem, ez nem így működik. Kösz, emancipáció, hogy a nők is dolgoznak, esetenként akár napi 10 órát is, ahelyett, hogy velem lennének. 

Ha most Tamás lennék, ezt írnám. 

Nagyon fáradt vagyok, de jó értelemben véve (mostanában ez a szavajárása). Juditnak múlt héten elég sokat segítettem, de egyre könnyebb a kis pocokkal lenni. Csütörtök és péntek estét is ketten csináltuk, videotelefonáltunk a nagyiékkal is meg sokat nevettünk, egyszer egy mesét is néztünk, Tádé, ne mondd el anyádnak. Szombat délelőtt is az enyém volt a gyerek, ketten mentünk be Judit elé. Megvolt a checklist, szépen összekészültünk, egy óra volt az etetés-tisztábatétel-öltöztetés-babakocsihurcolás. De tök jó volt! Aztán bementünk kocsival, Ettünk sütit, hintáztunk, vettünk babakocsit, elég menőt, én találtam, büszke is vagyok magamra eléggé. Még haza se értünk, de Judit már magyarázta, hogy másnap mihez lenne kedve, meg májusban mihez lenne kedve, meg úgy egyáltalán, menne ő mindenhova, de szerencsére nem egyedül. Látom, mennyire feltölti, milyen jó kedve van, és végülis itt a tavasz, miért ne? Tegnap délelőtt mászkáltunk kicsit, szavaztunk is, aztán irány a Velencei tó, megnéztük az új kilátót, milyen kár, hogy mindkettőnknek olyan tériszonya volt, hogy ahogy  szabad ég alá értünk, egyből vissza is fordultunk. De azért  jó volt, megint süteményeztünk utána (a holland krémes az új kedvenc süteményem), korzóztunk és hazajöttünk, és láttam, hogy Judit is fáradt, de még menne, de azért van egy határ Juditkám, nekem is kell pihenni, az Oázisba még elviszlek, de aztán legyen elég, szömötöljél nyugodtan az erkélyeken és pihenjünk már végre egy kicsit, egy picit hagy játszani és zenét hallgatni, nekem holnap 6-kor kell kelnem, bérleteket kell vennem, dolgozni menni, megígértem anyámnak, hogy reggel vele megyek, de majd jövök, iszunk-e még egy kávét, hozd gyorsan, na megyek, legyen szép napotok, csók.

Aztán itt maradunk a Tádé szörcsögésében, eljátszik szépen, nem avatkozok bele, hadd szöszmötöljön a kis mifenéivel, állítólag így fedezi fel a világot, na meg a szőnyeget. Én mindjárt kezdem a napi rutint, mosás, konyha, séta, ebéd már megvan (hozok nektek receptet, elég jó lett szerintem, de mondjuk én szeretem a saját főztöm, elfogult vagyok), megnézem a kis növényhálózatom (erről is írok majd, szépen fejlődik a balkonkertészetem), elkezdek egy új lámát, olvasom tovább a Lány a vonatont, elég sok beleférhet ebbe a napba is, ha a gyerek is úgy akarja, szóval ennyi önsajnálat fért bele, Judit, tessék haladni. 

Onnan tudom, hogy generációváltásban vagyok, hogy az ismerőseim többsége nem koncertekre meg kocsmákba csekkol be, hanem workshopokra. A héten a három saját programból egy nekem is egy workshop volt, ahova a húgom hívott el, és szuperjó cuccokat csináltam. Nagyon élveztem, szóval lehet, annyira nem jók amúgy, csak számomra tűnnek annak, merthogy mindig nagy élmény mostánban, ha valami újat csinálok. 

Még 7. osztályos koromban egyszer linómetszettünk T. tanár úrral egy művészeti táborban, egy baglyot metszettem, nagyon tetszett, lett egy linómetszős gyűjteményem is, és utána soha többet nem metszettem linót. Aztán mutatta Ági ezt a pecsétkészítő workshopot, hogy csináljunk kis pecséteket Tádénak, meg magunknak. A VISU által szervezett event leírása azt ígérte, hogy "elsajátíthatjuk a pecséttervezés lépéseit és a kézi print lelassulós élményét". Én azt hittem, lehet, itt is linót metszünk, tökre örültem, de nyitott voltam másra is, kíváncsian érkeztem a kis 21. századi szakkörre. Hát nem linómetszés volt, hanem kis fakockákra ragaszgattuk a saját tervezésű mintákat, amiket dekorgumiból vágtunk/sniccereztünk ki, és utána szépen mehetett a pecsételés is. És tök jó volt, ráadásul egyszerű, nem valami költséges dolog, úgyhogy rá fogok állni a pecsétgyártásra is, Tamás már bedekorált képzeletben egy egész falat a nyomdáimmal. Hízelgő, nem? De.

A kaktuszok természetesen nem maradhattak ki, de lett egy szomorú medvém, egy fekete felhőm, egy vörös nyulam és egy vérpockom is. Egész biztos, hogy fogok még csinálni pecséteket, ki kell nemesítenem  növényeket, és tippet kaptunk arra is, hogy milyen festéket bír el jól a textil, úgyhogy pólózni is fogok, meg mindent. Mindent. Lámát pl.!

Mutatok pár képet!

Ez volt a kis kezdőcsomagunk, az ajándéknotesz és amivel dolgoztunk, azok a papírok.

Eszközök és ihletadó sablonok. Azt a varjúhájat majd megcsinálom egyszer.

Ez a meglévő sablon alapján készült első saját metszésű és pecsételésű nyomdázás.

Ez pedig egy összesítés a délelőtti munkáról, a vérpocok, vörösnyúl, feketefelhő, szomorúmaci, kaktusz, anyósnyelv és pozsgás dézsában.

Itt inkább maguk a nyomdácskák láthatóak, tök jó.

Szintén + a pirosnyúl.

Ezek pedig Ági munkái, gombák, kismadár, kisszív, ágacska.

Tényleg irtó szuper volt festékes kézzel kitalálni és megcsinálni és lenyomatozni és aztán büszkén hazahozni, hogy nézd Tamás, miket csináltam. Tökre büszke vagyok.

Nekem most a pozsgások mellett a filcek lettek a jó barátaim.

Mikor gyerek voltam, nemcsak, hogy kézműves szakkörre jártam, de otthon is sokat kézműveskedtünk, mivel apukám tartotta amúgy a kézműves szakköröket. Gyöngyöt fűztünk, varrtam gyöngyterítőt is, origamiztunk, szőttünk, barátság-karkötőztünk és varrtunk is. Különösebb tehetségem sosem volt, kreativitásom sem, nem úgy mint húgomnak. Ő csinált kis drótfát, talált ki hozzá gyöngybaglyot, csinált nekem bocikapárnát, ügyes dolgokat csinált már akkor is. Én azonban sosem. Felnőtt koromban, amikor elkezdett bejönni ez a Pinterest-őrület, azért kicsit felbátorodtam. Egyszer sütöttem a húgomnak szülinapjára egy répatortát, és vettem marcipánt, hogy csinálok rá egy marcipándinót. A képek alapján nem tűnt nehéznek, viszont túlzás nélkül állíthatom, hogy egy mutáns szörny lett, fura pikkelyekkel. De itt sem adtam fel, kerestem szabásmintát dinoszauruszhoz, és varrtam is neki is, meg barátnőm fiának is. Kicsit lábas ponty lett, de nekem ezek már jobban tetszettek.

Aztán abbamaradt ez az egész, mert elkezdtem élni meg lett izgalmas munkám is. Viszont pár hónapja, mióta a kisfiam mellett lehet mást is csinálni, nagyon erős lett bennem az önkifejezési és önmegvalósítási vágy, olyan dolgokat is akartam csinálni, amiket nem lehet megenni, mert szép dolog a sütés-főzés, de hízik tőle az ember. Főleg, ha kenyérrel kísérletezik. Ekkor beugrott, hogy fogok szőni egy azték mintás futót a dohányzóasztalra. Elő is szedettem apuval a padlásról a szövőkeretet, elkezdtem utánanézni, milyen fonalakat kéne vennem, de aztán valahogy szembejöttek velem azok az anyagok, amikből régen a lábas ponty dinókat készítettem, és innen már csak egy lépés voltak a filcállatkák, és azt mondtam magamnak, hé judit, de hisz te varrtál már pelenkaöltéssel! Levendulával töltött filc szívecskét ráadásul! Ez ne menne? Dehogynem menne!

Elmentem bevásárolni, vettem tűket, cérnát, szabókrétát, filceket, ollót, kapcsokat, és akkor nekikezdtem. Csináltam először egy Pinterest boardot, és aztán belevágtam egy kaktuszba. Utána egy vidrába, aztán jöttek a lámák és a kaktuszok felváltva. Az eredeti terv az volt, hogy csinálok egy kis ágy felé függeszthető mifenét, amin egy karikára vannak fellógatva különböző kis lények, hogy Tádé meg tudja gyönyörködni őket, de mire ez elkészülne szépre, az majd a 3. gyereknél lesz aktuális, úgyhogy most kitűzőket csinálok, meg kulcstartókat. Lassan már amúgy annyira elégedett vagyok velük, hogy ajándékozni is fogok belőle, bocs, lányok és család, sőt már ajándékoztam is két lámát.

Na nem mondom, hogy mestermunkák, de a #juditvarr projektet nagyon szeretem. Egyrészt gyors, másrészt jó gondolkozni rajta, hogy akkor hogy lehet egy-egy ötletet szépen kivitelezni, és nem okoz óriási csalódást az sem, ha nem sikerül elsőre. Nagyon jó látni a fejlődést is, elégedetté tesz. Pont azt hozta nekem ez az új kis hobbi, amit vártam tőle, kísérletezést, örömet, elégedettséget, szöszmötölést, feszültség-levezetést. Vágjatok bele ti is valamibe, mert sokkal többet ad, mint amennyit az időből elvesz. És tök jó érzés, ha megdicsérnek! Amikor a férjem őszinte lelkesedéssel leadott egy lámarendelést, hogy szeretne kérni egy neonzöld lámát lila nyereggel, és én megcsináltam neki, és tetszett neki, hát ez tök jó!!! 

Mutatok pár képet is, hogy eddig honnan hova jutottam, híreskedséből is meg bátorításból is.

Ez tényleg annyira egyszerű, hogy pofátlanság leírni a receptet, viszont a beteg gyerek mellett is 20-25 perc alatt készen van. Meg az is van, hogy néha elfeledkezek róla, hogy nem kell nagy főzéseket csinálni, nemcsak paradicsomszósszal jó a tészta, hanem tejszínnel is, nem kell húst hússal enni stb., és ilyenkor pofoncsapásszerűen ér a felismerés, hogy de hisz egy ilyen kis semmiséghez minden van itthon, milyen jó is lesz ez!

hozzávalók / fő:

> 2 szelet bacon

> fél gerezd fokhagyma

> 5-6 szelet póréhagymakarika

> 1-2 evőkanál olívaolaj

> 1 dl zsírosabb főzőtejszín

> 3-5 rózsa brokkoli

> 1 jó marék fusilli

> frissen őrölt bors, ső _ízlés szerint_

Párhuzamosan 3 edényben megy a főzés, egyikben megpárolod a brokkolit, egy nagyobb, fedeles serpenyőben, 1-2 evőkanálni olívaolajon megpriítod a kockára vágott bacont, hozzáteszed a fokhagymát, póréhagymát és szépen továbbpirítod (én nem szeretem, ha főtt a póréhagyma, de a kicsit odapirítottat annál inkább), a 3. edényben pedig megfőzöd a tésztát. 

Aztán felöntöd tejszínnel a baconos alapot, borsozod, ízlés szerint sózod.

Ha megfelelő színű és állagú a bacon+hagyma, felöntöd a tejszínnel, hozzáadod a brokkolit, összerottyantod, és ha al dente a tészta, az is mehet hozzá, 1 merőkanál főzővíz kíséretében, ha másnapra is szeretnéd mondjuk a férjednek ezt tenni ebédre, mint ahogy én is fogom, jó étvágyat, Tamás, akkor 1.5 merőkanál főzővíz, és nem fogja magába szívni az összes szaftot, nem fog kiszáradni. 

Én természetesen most majd ha megyünk sétálni, beugrok a lidlibe, mert nincs egy falat sajt sem, és jól megsajtozom még. Nagyon jó kis tésztaebéd ez, csak ne pároljátok túl a brokkolit, meg ne főzzétek túl a tésztát. 

JÓ ÉTVÁGYAT!

ahogy a receptfecniken olvasni

Mióta megszületett a kisfiunk, nem nagyon szoktunk filmezni. Ez a mondat amúgy igazából így hangzik: mióta megismerkedtem Tamással, nem nagyon szoktam filmet nézni, a gyerek megszületése óta pedig még ritkábban. Moziban sosem voltunk együtt, mármint Tamással, ugyanis mindketten utálunk moziba menni. Viszont nagy sorozatnézősök vagyunk, nagy veszekedésnek vagy betegségnek kell történnie ahhoz, hogy egy napot ne egy klassz kis epizóddal zárjunk. Sokan mondták, hogy ha majd szülők leszünk, ennek búcsút inthetünk. Hát jelentem: nem. Tök jól tudunk sorozatozni, igaz, nagyjából 5 hónapja nem nézünk semmi mást, csak a How I Met Your Mothert, mert máshoz nincs agyunk, és mert régen mindketten abbahagytuk, mert nem érdekelt minket, de az egésznapos szülőség után átértékelődnek a dolgok. Szóval még van 45 nap Ted Mosby szerint, hogy kiderüljön, ki lesz A Feleség.

De azért közben gyűjtjük, hogy mikkel fogunk folytatni, ha letelik ez a 45 nap, nem tudom, ismeritek-e ezt a kis oldalt/applikációt, nálunk Tamás használja és próbál rávenni, hogy én is: https://www.tvtime.com/en Szépen tudsz újakat is találni, meg nyomon tudod követni, mit hol hagytál abba, honnan kell folytatnod. Szóval itt gyűjtögetjük a csemegéket.

Viszont néha elegünk van Ted Mosby nyomorából és nagyon szeretnénk megnézni egy JÓ filmet. De sokszor járunk úgy, hogy 40 percnél egymásra nézünk, hogy mi ez a szar, miért tettünk bele 40 percet, most keressünk új filmet? Jobb lesz? A trailer olyan jó volt pedig! Persze, mert mindent ellőttek benne. Na jó, akkor keressünk mást, még 20 perc, ok, kezdjünk neki, hát akkor már csak együnk valamit, na jó, 15 perc után ez se jó, nézzünk még egy részt a sorozatból és menjünk olvasni. Szerintem ez nektek is ismerős. De ha az ember szépen megtervezi az estét (jó Judit, csináljuk úgy, hogy lefürdünk mindketten, mielőtt fürdetnénk a gyereket, megvacsorázunk 6-kor, amíg te altatsz, addig én rendet teszek, és akkor 8-kor el tudunk kezdeni egy filmet és hátha nem alszol bele vagy nem kel fel Tádé), akkor erre a táncra nincs idő. Így hosszas anyaggyűjtés előzi meg a havi-másfélhavi 1 filmezős estét, ami azt jelenti, hogy Oscar-közeli filmeket keresünk, vagy a kedvenc karakterszínészeink filmjeit kutatjuk ki. Így jött ki ez a 3 film, amit most ajánlok nektek, jó szórakozást hozzájuk.

1. Permanent (2017)

Ha szeretted a Little Miss Sunshine-t, Wes Anderson filmjeit, ha a 70-es évek végétől 89-ig bezárólag születtél, ha a Spotify playlisteden sok indie zene van, akkor azon túl, hogy valószínűleg jóban lennénk, ez a film is tetszeni fog. Van egy kiskamasz csaj, aki a szüleivel egy új városba kerül. Utálja a haját, és szeretne bele tartós hullámot. Kap bele tartós hullámot, de ugye te is emlékszel rá, hogy amit 12 évesen kigondoltál, hogy szuperjó ötlet és nagyon jól fog állni, arra kicsi kis szégyennel színezett mosollyal emlékszel vissza. Nagyon aranyos film a kislány beilleszkedéséről, a szülei házasságának problémáiról, tele nagyon-nagyon emberi dolgokkal.

2. Három óriásplakát Edding határában (2017)

OK, ezt az előtt néztük 2 nappal, hogy megkapta az Oscart, amit szerintem meg is érdemelt. Nekem nagyon tetszettek benne a színészi játékok, nagyon tetszett a vége megoldás és meglepően sokat nevettünk rajta. Ezt úgyis láttátok már vagy megnézitek, vagy ha nem, nem innen fogtok kedvet kapni hozzá, de azért én ajánlom egy megnézésre.

3. The Disaster Artist (2017)

Én kb. mindenbe hajlandó vagyok belenézni, amiben James Franco szerepel, ciki, nem ciki, ez van. Ezt a filmet különösen vártam. Nagyon tetszett, nagyon sokat nevettem rajta. Ha valaki nem ismerné, született régen egy nagyon rossz film, The Room a címe, és ennek a történetét, mármint a film születésének történetét dolgozza fel Franco, a világ legrosszabb filmjeinek egyike a világ legrosszabb színészének egyikével (mármint nem James Franco a világ legrosszabb színészeinek egyike, ez magától értetődő). Persze azért kicsit megsajnálod ezt a hihetetlenül rossz színészt, de csak pont annyira, hogy ne megszánd, hanem megkedveld.

grátisz: 

Na ez volt az legutóbbi negyedév 3 jó filmje, tényleg jó szívvel ajánlom mindegyiket.

A nagy francokat. Mégis majdnem minden kismama így gondolja, így érzi és ezt is éreztetik vele: a sajtó, a védőnő, a kórházban a csecsemősök, a gyerekorvos, a fórumok, mások anyukája, közelebbi és távolabbi ismerősök. Valahogy a gyerek etetéséhez mindenki ért, nagyon fura tudomány ez.

Én 100%-ig biztos voltam benne, hogy menni fog a szoptatás, mit kell ezen ennyit parázni. Különösebben utána sem olvastam, annyira ösztöndolognak tűnt. Mint ahogy a császár felkészületlenül ért, így a szoptatás is, és azt elfelejtették mondani, hogy a császárosoknál jóval később indul be a tej. Azt viszont mondták, hogy nem lesz ez így jó, van 24 órám, hogy menjen, mert nagy a baba, 4200 gramm, de ha nem lesz tej, AKKOR BAJ LESZ. Hú köszi, így menni fog. Ott fogdostak, sanyargattak, néztek idegen nők, amíg görnyedtem, megjegyzéseket tettek, hogy miért csak később hozza a férjem a _bimbótapaszt_, miért nem volt eleve nálam, miért nem jövök rá magamtól, hogy a(z egyébként otthonról hozott) kispárnámat a gyerek alá téve kényelmesebb lesz. Hát a tej nem jött, a gyerek viszont állandóan sírt. 40 fok volt, én egyre idegesebb voltam. A fő csecsemős nővér különös embertelenségről tett tanúbizonyságot a megjegyzéseivel (miért úgy teszi oda a tapaszt, maga szerint oda esik majd a gyerek orra? ha én azt látom a gyereken, hogy szopna, azonnal kiteszem, hozhatja enni! én nem adok neki tápszert, mert akkor sose indul be a tej), szóval nagyon féltem, sírtam, ideges voltam. Egy „minden fejben dől el” védőnő biztosított felőle, hogy nem vagyok szaranya, de akkor már majdnem összeestem a fáradtságtól és szaranyaságtól, de nem tudtam elküldeni, bár el kellett volna, hogy tudjak pihenni. A kórházban végül ilyen pár csepp tápszereket adtam neki, miközben szarul éreztem magam, és féltem, hogy a csecsemősök „bosszút állnak” vagy valami ilyesmi. (hormonális tévképzetek, szevasztok) Az újszülöttorvos azért írt fel tápszerreceptet, biztos, ami biztos. Mire hazaértünk, jött az én védőnőm, ő is segített, adott tanácsokat is, és estére már lett is tej. Aztán jött a tejláz, fura hallucinációk,Tádé sárga volt és aluszékony, nem evett eleget, de ordított, a tejem végül hamar elkezdett apadni, közben iszonyat fájdalom volt a szoptatás, kényelmetlen, kegyetlen, hosszú éjjelek, és észre se vettem, hogy a gyerek éhezik. Jólvanjudit. A gyerekorvos elkezdett ijesztgetni, hogy ha nem gyarapszik a gyerek, akkor kórházba kell vinni, úgyhogy szoptassam. KÖSZI. Egy fogatlan védőnő, akit akkor láttam először, remek történeteket mesélt nekem arról, hogy a tápszeres gyerekek nem fejlődnek rendesen, asztmások lesznek, higgyem el, hogy az anyatejnél nincs jobb, mutassam meg, hogy szoptatok. Újabb idegen nő előtt kellett vizsgáznom, ott sírtam, rámszóltak, hogy ne sírjak, engedjem el magam, JAAA vagy úgy, értem, közben Tamás próbált nyugtatni, hálistennek ott volt ő is, és aztán jött egy kevés tej, akkor az orvos megdicsérte a védőnőt, gratulálok Erzsike, egy újabb édesanyát sikerült megtanítani az anyatejes táplálás csodájára.

Ekkor én már nagyon kivoltam, ha épp nem szoptattam, akkor ettem, hogy legyen tejem, aztán fejtem, hogy legyen tej mindig is. Aztán lázas voltam, fájt, próbáltunk vele mit kezdeni, aztán a gyerek nem hízott és ekkor anyu és Tamás rábeszéltek, hogy nagyon jó volt, hogy eddig nem kapott a gyerek tápszert, de akkor most talán jobb lenne, ha hagynánk ezt az egész mizériát, és kiegészítenénk a tejet tápszerrel. Innentől kezdve tudtunk aludni, a gyerek elkezdett nőni, elmúlt a sárgaság, nem sírt, nem éhezett ugye, az sokat segített mindannyiunkon, és úgy egyáltalán, tudtuk követni a dolgokat.

Aztán a 6. hét után, amikor már csak napi 20-30 ml tejem volt sok meló árán, úgy döntöttem, akkor ez ennyi volt. Teljesen tápszeres lett Tádé.

És akkor eltartott pár hónapig, hogy elfogadjam, hogy ennek semmi, de semmi köze ahhoz, hogy jó anyuka vagyok-e, leszek-e. Becsülöm, tisztelem azokat, akik kitartóan mindent megtesznek érte, hogy legyen anyatej. Én azt gondoltam, a gyerekem jobban jár egy nem lázas, nem fájdalomtól sajgó, türelmetlen anyával, hanem egy lehetőségekhez képest kipihent, stresszmentesebbel. Lehet, hogy baromi sok melóval vissza lehetett volna ezt hozni, de nem tettem. Nekünk nagyon jó így.

Sokat segített volna abban, hogy elfogadjam és ne fogyatékosságnak érezzem ezt, ha jelenleg a közmegítélés nem úgy tartaná, hogy csak az anyatejes gyerekek tudnak jól fejlődni, a tápszeresek valami C osztályos maradék (bocs, cések), az anyukáikról nem is beszélve. Sorolhatnék pár érvet (más is tudja etetni, végre láttam, mennyit eszik, hamarabb beállt a napirend stb.), de nem ez a fontos, hanem szerintem rohadt jó lenne, ha nem is ugyanannyi, de azért a jelenleginél kicsit több írás jelenne meg arról, hogy hé, ti is jól csináljátok, fogadd el, rendben van ez így is, nem vagy selejt, ha nincs tejed stb., és ha nem kellett volna vadidegen nők előtt szoptatásból vizsgáznom, miközben azt szajkózták, hogy fejben dől el és higgyem el, nem tehetek jobbat a gyerekemnek annál, minthogy anyatejjel táplálom. OK, felfogtam elsőre is, mindkettőt, mégsem ment. És akkor mi van? Elárulom: semmi. A fiam 10 hónapos lesz, nem dagadt, nem asztmás, nem allergiás, nem beteges, fejlődik és kiegyensúlyozott. És nagyon szeret enni. Mindent.

Szóval drága anyuka, aki épp idetévedtél az után kutatva, hogy mi lesz veled, ha átálltok tápszerre, hogy mi lesz a gyerekeddel, ha nem kap elég tejet: minden tökre rendben lesz, és ha olyan orvossal vagy védőnővel van dolgod, aki bánt téged emiatt, válts. Nekem is fel kellett volna állnom és eljönni onnan, ahol nem érzem magam biztonságban és támogató közegben, a másodiknál már meg is tenném, az elsőnél még össze voltam zavarodva. Te csak ne érezd magad szarul, egy boldog anyánál nem nagyon van jobb a gyerek számára, na kivéve talán az anyatejet.

A fiunk pár napja nagyon apás. Ennek nagyon örülök, hiszen jó látni, milyen jól elvannak együtt. De azért van egy határ, hisz mégis csak én vagyok annak a gyereknek az anyja!

Nagyon aranyos, ahogy beül a fürdőszoba ajtó elé, és ott ül, és nézi az ajtót, hallgatja, ahogy megy bent a zuhany, őrzi az ajtót, nehogy kiszökjön onnan apu. Kicsit azért bosszant, hogy a legkedvesebb Tádékám, gyereide, játsszunk egy kicsit! mit sem ér.

Az is nagyon aranyos, hogy a fürdésnél kacag neki, amikor a kis krokodillal lespricceli, míg tőlem csak épphogy eltűri az arc- és hajmosást, de ezt megértem.

Egészen szuper, hogy miközben vacsorázok, ők szépen elduplózgatnak, zenét hallgatnak és megintcsak: kacagnak. Velem bezzeg az előbb nem kacagott!

De amikor éjjel a visszaaltatásnál én mondok csődöt, és az apjához bújva már csak úgy szuszog és horkol is, akkor azért álljon meg a menet, annak a gyereknek én vagyok az anyja, legalább az altatás! Az én oldalamhoz bújjon oda, kikérem magamnak, hogy máshoz bújva is egy másodperc alatt el tudjon aludni. Ez az ÉN skillem! Volt, úgy tűnik.

Anyunak maradnak a praktikus és muszáj-dolgok, apunak meg a csupa móka? Na azért ezt nem fogom hagyni, olyan duplótornyot fogunk építeni, hogy nemhogy kacagni fog, de a vállamat is ütögeti majd, hogy hátanyukám, ez már valami, hol van ehhez képest apu duplópiramisa, SEHOL; anyu, te olyan jól altatsz, még nem vagyok 10 hónapos, de szuperjókat álmodok, ha te altatsz; anyu, légyszi, soha többet ne menj fürdeni, mert akkor én csak ott ülök majd a fürdőszobaajtó előtt.

Anyukakori szeparációs szorongás? Ne csak szükség legyen rám, hanem nélkülözhetetlen legyek! Mondhatnátok, hogy pár napja meg azon sírtam, hogy mikor ér már haza a segítség. Igen, ez így van. Még csak azt sem mondom, hogy a hormonok. Egyszerűen csak kipihentebb vagyok. Nehéz besegíteni egy (már nem is annyira friss) anyukának. És persze ez azért nagy túlzás így, mert hálás vagyok érte, hogy el tudok menni fürdeni, vagy be tud segíteni Tamás az altatásban. Az utóbbi hetekben, amíg a derekam regenerálódott, regenerálódik, sok segítségre voltam rászorulva, arról nem is beszélve, hogy megint jött a migrén, rosszul voltam a napokban nagyon, no pláne a szüleimnél voltunk, annyi dolgom volt, hogy főnökösködjek: ezt adjátok rá, ekkor eszik, ekkor fürdik, légyszi, valaki tegye tisztába. Aztán hogy más arcát is nyalogatja, hogy az bizony egy puszi, nem is nyalogatás, az természetes következmény. Nagyon örülök, hogy nem voltunk egyedül a napokban, de azért, hé, kisfiam, én vagyok az anyukád, ne örülj másnak ilyen látványosan légyszi még pár évig!

De azért légyszi, ez maradjon mindig így.

Nem rég nagyon megkívántam nagymamám almáspitéjét, így elővettem a mamai örökségem 33%-át, a szakácskönyveket, vagyis inkább receptgyűjteményt. Időnként előveszem, de végül sose készítek belőle semmit, mutatom, miért:



Ezt pár hónapja mondta a férjem, viccnek szánta ugyan, de nagyon így van. Napi 10 órát töltünk külön, minimum, 8 óra munka + 2 óra utazás. Ez régen akkor is sok volt, amikor még nem volt gyerek, csak én, terhesen, de már itthon, viszont mióta van gyerek, tényleg sok. Ez a bejegyzés mondjuk nem erről fog szólni, bár szólhatna erről is, hanem arról, hogy ÉN hogy vagyok. Nem, inkább arról, vannak ilyen napok, mint ez a mai, amik nagyon nem akarnak telni. Már kész a fürdőszoba, kész a tízórai, az ebéd, játszottunk is, és még csak 9 óra. Múlt héten még csak 8 lenne. De szerencsére már 9. Még nem kell enni, jó, akkor játszunk még addig, aztán séta. Új pelenkát kell találni, mert ez a pampers, amit most használunk, ebben túl sokszor lesz minden pisis, hát menjünk el a rossmannba, az is egy program, hátha nem esik. Ok, elalszik szépen a babakocsiban, szuper, sajnos csak 20 percet alszik, mert a város túl hangos és izgalmas ahhoz, hogy ne ébredjen fel rá. Veszünk pelust, kétfélét is, azért csak megnézem a körömlakkokat, pirosítókat, bár minek, jó, a tisztítószereket is, aztán elindulunk haza, a hosszabbik úton, még pirosat is kapunk mindkét vonatsínnél, és mégis, már 11-re itthon, hihetetlen lassan telik az idő. A gyerek csak akkor nem nyöszörög, ha mászkálhat mindenhova, és jól is van ez így, de az új függönyt, a vadiúj függönyömet, azt azért nemár, a cipőket sem szabad, kisfiam, nem, ma nem porszívózunk még egyszer, azt az ajtót inkább csukjuk be szépen, gyere, ülj ide, játsszunk egy kicsit, ne nyöszörögj, kérlek szépen. Most fáradt anyukád, már csütörtök van, és éjjel se aludtunk. Gyere, játsszunk! Ne húzd a hajam, nézd, itt vannak ezek a szép vödröcskék, tegyük őket egymásba. Itt a csörgő, a rágóka, a fagolyók, a duplo, a minden, de te csak rám mászol, nyöszörögsz, te is utálod a frontot. Tudom, kisfiam. 12, na jó, akkor melegítek, és akkor mire kihűl, szépen meg is tudunk ebédelni, megebédelünk, először ő, utána én, közben végig nyöszörög, szenved, semmi sem jó, nem fáj ugyan semmi, csak egyszerűen nem jó. Jólvan, menjünk be akkor aludni szépen, gyere. 20 perc, mire a fáradtságtól el tud aludni, bebújik az állam alá, elalszik, én is elszendergek, de fázom és azon jár az agyam, ne osonjak-e inkább ki és csináljak valamit, amit csak én, csak egyedül csinálok, de nincs erőm. Mire elaludnék, megébred, visszaringatom. Elkezdek olvasni, mire belelendülök, végleg felébred. Még csak fél 3. Fél 8-ig még nagyon sok idő van. Gyere, menjünk ki, játsszunk valamit, mászkálj kicsit. Uzsonna is következik, hisz letelt a 3 óra, éhes is vagy, gyere, együnk szépen, ne nyöszörögj, ne hisztizz, meg kell kicsit melegíteni. Jól van. Felhívjuk mamát videotelefonon, az idő nem telik. Már csak 2,5 óra és hazaér Tamás, tehát 2 óra múlva már valid várni, negyed órával előtte akár már az ablakban. Addig pedig próbáljuk a minimálisra venni a nyöszörgést és hajhuzogatást, a fajátékok dobálását, a derekam is fáj kicsit, legszívesebben meg sem szólalnék, csak feküdnék kicsit, de ezt nem lehet, megmutatom, milyen jó kis játékai vannak, közben lelkiismeret-furdalásom van, mert épp egy kávét akarok főzni, az arra való kiosonást tervezem, de nagyon rossz hallgatni a nyöszörgést, de pontosan tudom, mit érez, én is ezt érzem, mindjárt jön apa.

Apa, ha jön, akkor lesz kacagás, dobálás, ijesztgetés, duplózás, apunak akkor is jó kedve van, ha fáradt. Elmeséli, mi volt, anyu próbál figyelni, de inkább elmenne kicsit fürdeni vagy a h&m oldalán nézelődne kicsit, pinteresten keresne kis állatkákat a filcezéshez vagy kicsit bömböltetné a hangfalakat, csütörtökön már sokszor ez van, de most szerencsére nincs péntek, jön a hétvége, nemcsak két napunk lesz, hanem négy, lesz mama, lesz papa, nem csak apu, aztán kezdődik elölről, de egyből egy keddel, szinte csalás, jövő héten a csütörtök fog elmaradni, ebben bízok.

Szerda ablakában 
csütörtök ül, 
és ordít 
csütörtökül.

Ez a kis négysoros manapság egész mást jelent. No de még van jó 40 percünk, és bár most szépen eljátszik egyedül, még az Én elmentem a vásárba félpénzzelt biztos elő kell vennünk egyszer, az az ultimate nyugtató, megvesszük az egész állatkertet, aztán haza is ér apu.