Újra hétfő, Tamás újra elment dolgozni, ketten maradtunk a gyerekkel. Szerencsére szépen gyógyul, és már az orrcseppezés környékén is csak kicsi a hiszti, étvágya is visszajött, közérzete pedig csodálatos. Ma megpróbálunk lemenni az udvarra egy nagy pokróccal, és megpróbálom megakadályozni, hogy füvet és bogarakat rágcsáljon vagy hogy a szomszéd komposztálóját megmássza.
Nagyon tartalmas hétvégénk volt és ezért nagyon fura visszajönni a hétfőbe és nagyon fura minden hétfőben, hogy kezdődik a számolás és hogy nincs felnőttöz szólnom. Az első hónapokban nem zavart, utána nagyon, de nem is tűnt fel, hogy az zavar, aztán elkezdtem próbálkozni más felnőttekkel, de nekik is megvan az életük, akármennyire is jogos elvárás, hogy dobjanak el mindent és jöjjenek, legyenek a társalkodónőim és/vagy kisegítő személyzetem, ez nem így működik. Kösz, emancipáció, hogy a nők is dolgoznak, esetenként akár napi 10 órát is, ahelyett, hogy velem lennének.
Ha most Tamás lennék, ezt írnám.
Nagyon fáradt vagyok, de jó értelemben véve (mostanában ez a szavajárása). Juditnak múlt héten elég sokat segítettem, de egyre könnyebb a kis pocokkal lenni. Csütörtök és péntek estét is ketten csináltuk, videotelefonáltunk a nagyiékkal is meg sokat nevettünk, egyszer egy mesét is néztünk, Tádé, ne mondd el anyádnak. Szombat délelőtt is az enyém volt a gyerek, ketten mentünk be Judit elé. Megvolt a checklist, szépen összekészültünk, egy óra volt az etetés-tisztábatétel-öltöztetés-babakocsihurcolás. De tök jó volt! Aztán bementünk kocsival, Ettünk sütit, hintáztunk, vettünk babakocsit, elég menőt, én találtam, büszke is vagyok magamra eléggé. Még haza se értünk, de Judit már magyarázta, hogy másnap mihez lenne kedve, meg májusban mihez lenne kedve, meg úgy egyáltalán, menne ő mindenhova, de szerencsére nem egyedül. Látom, mennyire feltölti, milyen jó kedve van, és végülis itt a tavasz, miért ne? Tegnap délelőtt mászkáltunk kicsit, szavaztunk is, aztán irány a Velencei tó, megnéztük az új kilátót, milyen kár, hogy mindkettőnknek olyan tériszonya volt, hogy ahogy szabad ég alá értünk, egyből vissza is fordultunk. De azért jó volt, megint süteményeztünk utána (a holland krémes az új kedvenc süteményem), korzóztunk és hazajöttünk, és láttam, hogy Judit is fáradt, de még menne, de azért van egy határ Juditkám, nekem is kell pihenni, az Oázisba még elviszlek, de aztán legyen elég, szömötöljél nyugodtan az erkélyeken és pihenjünk már végre egy kicsit, egy picit hagy játszani és zenét hallgatni, nekem holnap 6-kor kell kelnem, bérleteket kell vennem, dolgozni menni, megígértem anyámnak, hogy reggel vele megyek, de majd jövök, iszunk-e még egy kávét, hozd gyorsan, na megyek, legyen szép napotok, csók.
Aztán itt maradunk a Tádé szörcsögésében, eljátszik szépen, nem avatkozok bele, hadd szöszmötöljön a kis mifenéivel, állítólag így fedezi fel a világot, na meg a szőnyeget. Én mindjárt kezdem a napi rutint, mosás, konyha, séta, ebéd már megvan (hozok nektek receptet, elég jó lett szerintem, de mondjuk én szeretem a saját főztöm, elfogult vagyok), megnézem a kis növényhálózatom (erről is írok majd, szépen fejlődik a balkonkertészetem), elkezdek egy új lámát, olvasom tovább a Lány a vonatont, elég sok beleférhet ebbe a napba is, ha a gyerek is úgy akarja, szóval ennyi önsajnálat fért bele, Judit, tessék haladni.
